PÉCSI ILDIKÓ (MSZP): Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Nagyon hiányzott, és ezért jó, hogy új törvény fogja szabályozni a reklámozással kapcsolatos tevékenységeket. A jelenlegi helyzet nagyon sok embert bosszant, zavar, meg kell vallanom, hogy néha engem is, de az ízléses reklámnak sokunkkal együtt természetesen nem vagyok ellene. Mégis hiszem és vallom, hogy rendet kell tenni a reklámok ügyében. Senkinek sem jó, ha olyan szabályok vannak érvényben, amelyeket mindenki saját belátása, fõként pedig érdekei szerint értelmezhet, ha nincs egyértelmûen kimondva, mit szabad, és mit nem.
A tisztázatlan helyzet következménye állandóan ömlik a tévébõl és a rádióból, ordít ránk a házfalakról és az óriási plakátokról. Szükség van tehát világos, átgondolt és egyértelmû szabályozásra. A reklám hozzátartozik a ma emberének életéhez, de nagy luxus lenne hagyni, hogy vadhajtásként úgy nõjön, ahogyan akar. Ugyanakkor az is baj lenne, ha az új törvény felesleges korlátokkal még tovább nehezítené a kultúra, a mûvészetek helyzetét.
Valamennyien tudjuk, mennyire égetõ gond a pénzhiány ma mindenütt. Úgy gondolom, a mostani körülmények között a kultúra és a mûvészet nem mondhat le arról, hogy elfogadja a szervezetek, a cégek és a magánszemélyek támogatását. Szerencsére jócskán akarnak olyanok, akik hajlandóak kulturális célokra áldozni, sõt még nem is tekintik áldozatnak azt. Igen, a szponzorálásról beszélek.
Szeretném hangsúlyozni, hogy én különbséget látok a szponzorálás és a reklám között. A szponzor normális esetben nem a termékét vagy a szolgáltatásait próbálja közvetlenül népszerûsíteni egy kulturális program vagy intézmény támogatásával, hanem általában az a célja, hogy róla mint cégrõl, magánszemélyrõl kedvezõ kép alakuljon ki az emberekben. Nem kifejezetten a profitját akarja növelni a szponzorálásával, hanem azt akarja elérni, hogy a világ lássa: neki fontosak a kulturális és mûvészeti értékek, és ezért szívesen nyúl a zsebébe, hogy ezeket az értékeket megõrizze, hogy ezek az értékek ne tûnjenek el az életünkbõl, de természetesen ez a pozitív kép visszahat a szponzoráló mûködésére is, és azt hiszem, hogy ez így van rendjén.
Ezért azt gondolom, hogy a gazdasági reklámot szabályozó törvénynek nem kellene a szponzorálással külön foglalkoznia. Tudom, hogy összefüggés van a szponzorálás és a reklám között. Tudom, hogy a reklám a piaci verseny fontos fegyvere. De nem lenne fair, ha mi elvárnánk, hogy a cégek, a magánszemélyek továbbra is támogassák a kultúrát, miközben az új reklámtörvénnyel mi teremtenénk olyan helyzetet, amely a nyereségüket veszélyeztetné, amibõl természetesen támogatni tudnak bennünket. Ha azt akarjuk, hogy a mûvészet, a kultúra segítséget kapjon a szponzoroktól - márpedig kénytelenek vagyunk ezt akarni, hiszen a világon mindenütt ezt hasonlóan csinálják -, akkor bele kell törõdnünk abba, hogy a támogató is élni akar, nem szívhatjuk el elõle a levegõt.
Szeretnék még egy részletet kiemelni a tervezetbõl. Úgy látom, hogy a színházi és mozielõadások alatt elhangzó, látható reklámok tervezett korlátozása nem reális. Szerintem a megvalósítás szempontjából sokkal szerencsésebb lenne, ha a törvény azt mondaná ki, hogy az utolsó elõadás elõtt és után szabad csak olyan termékeket reklámozni, amelyeket csak felnõttek láthatnak. Ha így változtatjuk meg a jogszabályt, nem lesz szükség arra, hogy minden egyes bemutató elõtt külön eldöntse valaki - arra illetékes -, szabad-e, mondjuk, a dohányt és a szeszesitalt reklámozni a vetítés elõtt és után.
Ezt a korlátozást kössük idõponthoz, vagyis engedjük meg a reklámozást az elõadás, a vetítés elõtt és után az utolsó elõadásnál. Kiskorúak ilyenkor már úgysincsenek a teremben - legalábbis nagyon remélem. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)