KÕSZEG FERENC (SZDSZ): (Megigazítja a mikrofonját.) Igen, most már jó. Köszönöm szépen. Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Megnehezítette és meg is könnyítette a helyzetemet Sebõk János képviselõtársam hozzászólása, ugyanis attól tartottam, hogy egyedüli kormánypárti képviselõ leszek, aki néhány bíráló megjegyzést fûz ehhez a törvényhez. Ebben a tekintetben tehát megkönnyítette a helyzetemet, minthogy nem vagyok egyedül; de meg is nehezítette, mert szinte minden kérdésre kitért, amit a törvényjavaslattal kapcsolatban bírálólag el lehet mondani. Nagyon kevés az, amit elmondhatok úgy, hogy ez ne legyen valamiképpen ismétlése az általa elmondottaknak.
Egyébként a magam részérõl talán nem is akarnék olyan élesen fogalmazni, mint õ tette. Nem azért, mintha elutasítanám az általa mondottakat, mintha nem gondolnám azt, hogy lényegében igaza volt azokban a megállapításokban és különösen azoknak az aggodalmaknak a kinyilvánításában, amelyekrõl szólt, hanem talán azért, mert némileg szkeptikusabb vagyok az esélyeket és a helyzetet illetõen.
Tudom azt, hogy hétpárti egyeztetés elõzte meg ennek a javaslatnak a benyújtását. Részt vettem - egyébként Sebõk képviselõtársam is részt vett - ilyen egyeztetésen, legalábbis a magam részérõl egy alkalommal vettem részt, és tulajdonképpen akkor eldöntött dolog volt, hogy a határõrséggel kapcsolatosan voltaképpen azt lehet mondani, hogy a hét éve vitatott, hét éve újra meg újra a parlament elé kerülõ kérdésben - tehát abban a kérdésben, hogy mi is a határõrség jogállása, hogy fegyveres erõ vagy rendészeti szerv-e - megszületett a döntés.
Sokan szóvá tették, a sajtó is, hogy az SZDSZ sok tekintetben hasonló álláspontot képviselt, mint amit most szerencsémre Sebõk képviselõtársam is elmondott. Eddig ugyanis csak azt mondták, hogy most a Kisgazdapárt mondja azt, amit '92-'93-ban az SZDSZ mondott. Ha nem is minden tekintetben igaz ez, de kétségtelenül az SZDSZ álláspontja az volt, hogy nem fér össze az európai irányú változásokkal a határõrségnek ez a szerintem is a múltból örökölt jogállása, ennek fenntartása, hogy ebben sokkal nagyobb szerepet játszanak begyepesedett hagyományok vagy szervezeti érdekek, mint a valóságos rendészeti vagy honvédelmi érdek.
Az is igaz, amit az SZDSZ-nek idõnként mostanában a szemére szoktak vetni, hogy az SZDSZ volt az a párt, amelynek a kezdeményezésére és törekvései alapján az alkotmányba egyértelmûen bekerült az, hogy a határõrség fegyveres erõ, amely egyúttal rendészeti feladatokat is ellát.
Azt gondolom, talán érdemes felidézni az akkori szituációt. Nyilvánvaló, hogy az SZDSZ akkor - tehát amikor a honvédelmi törvény elõkészítése folyt - azért javasolta, s tartotta igen fontosnak ezt az alkotmánymódosítást, mert szükségesnek tartotta - és ebben az értelemben ma is szükségesnek tartja -, hogy a határõrség alkalmazására vonatkozóan azok az alkotmányos korlátok létezzenek és mûködjenek, amelyeket a fegyveres erõknek békeidõben való alkalmazására az alkotmány tartalmaz. Tehát ne fordulhasson elõ az, hogy bármely kormány parlamenti felhatalmazás nélkül, a minõsített helyzet alkotmányos meghirdetése nélkül a határõrséget mint fegyveres erõt a belsõ rend helyreállítására használja fel. Mert valóban ez az, ami diktatórikus lépés. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor vagy most az lett volna a véleményünk, hogy a határõrségnek fegyveres erõnek kell maradnia.
Egész röviden azt gondolom, hogy az a véleményünk, a határõrség rendészeti szerv, amelynek a jogállása és a funkciója lényegében a rendõrségével azonos és akár egységes vezetés alatt, akár két külön vezetés alatt voltaképpen rendõri, rendészeti szervként kellene mûködnie a határõrségnek.
(18.30)
Abból, hogy a törvény fenntartja ezt a kettõs jogállást, számos olyan furcsaság következik - ezt tulajdonképpen bizonyos fokig a határõrség védelmében mondom -, olyan helyzetek következnek, amelyek a határõrség számára okozhatnak problémát, nehezen megoldhatóak.
A szolgálati törvény elfogadásakor azt mondtam - elnézést, hogy magamat idézem -: ezt a törvényt elsõdlegesen, szinte kizárólagosan a Honvédelmi Minisztérium készítette elõ, annak ellenére, hogy a szolgálati törvény hatálya legalább fele részben, de inkább nagyobb részben olyanokra vonatkozik, akik nem a Honvédelmi Minisztérium állományába tartoznak, hanem elsõsorban a Belügyminisztériuméba, továbbá a Pénzügyminisztérium vagy az Igazságügyi Minisztérium állományába. Ennek ellenére a törvény beterjesztõje és elõkészítõje a Honvédelmi Minisztérium volt, és ez nyomott is hagyott a törvényen.
Most ellenkezõképpen kell megjegyeznem - és ezt már megtettem azon a hétpárti egyeztetésen is -: ezt a törvényt a Belügyminisztérium készítette elõ. Ennek következtében igen csekély módon, igen kevéssé jelent meg benne a határõrség fegyveres erõkénti léte, a honvédelmi alkalmazása. Persze erre azt lehet mondani, hogy minden ezzel kapcsolatos kérdést a honvédelmi törvény rendezi. Én azonban kételkedem ebben. A törvény számomra tulajdonképpen nem világítja meg, hogy mik azok a szabályok, amelyek a határõrség honvédelmi felkészítését irányítják - ha már ez a szerintem alapjában véve hibás helyzet fennmarad, hogy a határõrség megõrzi a kettõs jogállását -, mi az, ami a dolog honvédelmi részét irányítja.
A törvényben nincs intézkedés arról, hogy hogyan történik az a bizonyos át-alárendelés például háború esetén. Lehet, hogy errõl a védelmi terv tartalmaz szabályokat. Azt gondolom, ez egy olyan jelentõségû dolog - egy nagy fegyveres szervezet egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra, hirtelen más felügyelet, más irányítás alá helyezése -, hogy a parlamentnek jogában állna, hogy a törvény elfogadásakor ezzel a kérdéssel is szembenézzen, és errõl a kérdésrõl is döntést hozzon. Ugyanez a helyzet általában a határõrség honvédelmi feladatokra való felkészítésével. Egyetlen hely van, amely a belügyminiszter ilyen jogosultságára utal. A törvényjavaslat egyik szakasza azt mondja, hogy a belügyminiszter intézkedik a határõrség magasabb harckészültségbe való helyezésérõl.
Szeretném megkérdezni: gyakorlat-e az az Európai Unió országaiban, hogy honvédelmi feladatot - természetesen a kormány tagja és képviselõjeként - a belügyminiszter irányítása és döntése alapján valósítsanak meg. A tárcák elválasztása éppen arról szól, hogy a belügyminiszter a belügyekben határoz, nem arról, hogy mit tesz az esetleges ellenséges támadás, külsõ támadás esetén a fegyveres erõk nem kis létszámú és nem kis arányt képviselõ része. Azt gondolom, hogy az európai országokban ez általában a honvédelmi miniszter feladata. Furcsa az, hogy a belügyminiszternek ilyen - kifejezetten honvédelmi - feladatokat kell ellátnia.
Még inkább érdekes a fegyverhasználat kérdése. Tulajdonképpen a törvény sok tekintetben homályosan fogalmaz. Az egyik helyen azt mondja, hogy válsághelyzetben, váratlan ellenséges betörés esetén ellátja az ország katonai védelmét a rendkívüli állapot kihirdetéséig. Gondolom, hogy ezt az ehhez szükséges katonai eszközökkel teszi a fegyveres erõkre és a honvédségre jellemzõ fegyverhasználat révén. A válsághelyzetet azonban a fogalommeghatározások úgy írják le, miszerint abban egyáltalán nem szükséges, hogy fegyveres konfliktus legyen. A válsághelyzet a fogalommeghatározás szerint inkább olyan helyzet, amelybõl kifejlõdhet egy fegyveres konfliktus. Tehát a fogalommeghatározások tulajdonképpen nem írják le azt a helyzetet, amelyben ez a fegyveres konfliktus ténylegesen létrejött.
Ezzel szemben azok a szabályok, amelyek kifejezetten a lõfegyverhasználatról szólnak, azt mondják, hogy a rendõrségre alkalmazott lõfegyverhasználati szabályokat kell alkalmazni az e törvényben meghatározott eltérésekkel. Ezek között azt mondja, hogy a határõrségnek joga van - túl a rendõrségi törvény által engedélyezett lõfegyverhasználati eseteken - lõfegyvert használni konfliktushelyzetben is. Ha a rendõrségi szabályok érvényesek, akkor ezek azt mondják, hogy a rendõrség lényegében csak célzott, egyes lövést adhat le - még tömeggel szemben is. A rendõrségi törvény tehát - nagyon helyesen - megtiltja azt, hogy az '56-os emlékek szerinti sortûz dördüljön el egy tömeggel szemben. Ha a rendõrségnek mindenképpen szükséges lõfegyvert használnia, akkor is csak személyre célzott lövést adhat le.
Meghívtak egy pár évvel ezelõtt a kiskunhalasi határõrséghez. A határõrséget akkor még akciószázadnak hívták, ma határvadász századnak. Tartottak egy bemutatót egy képzelt ellenséges támadás leküzdésére. Ez a leküzdés annak a bizonyos kék füstnek a leküzdése, amely a támadó ellenséget jelezte. Ez történt géppisztolyokkal, páncélozott harci jármûvekkel, páncéltörõ rakétákkal és így tovább - ami természetes egy háborús konfliktus esetében. Azt szeretném megkérdezni: ez hogyan fér bele a rendõrségi lõfegyverhasználatba és az egyes lövésbe? Ha összevetjük a fogalommeghatározást és a felhatalmazást pontosan abban a konfliktushelyzetben, amire a rendõrségi lõfegyverhasználat szabályai érvényesek, a rendõrségi lõfegyverhasználat szabályai nyilvánvalóan nem elégségesek. Erre lehet azt mondani, hogy ez szõrszálhasogatás; de ha netán - remélhetõleg sosem - egy ilyen helyzet bekövetkezik, akkor a határõrség e törvény alapján hogyan tudja megvédeni azt, hogy megvédte az országot?
Az alkotmány azt mondja, hogy a fegyveres erõ csak a parlament felhatalmazása alapján lépheti át az országhatárt, kivéve a szerzõdésben szabályozott nemzetközi hadgyakorlat esetét. A jelen törvény azt mondja, hogy nemzetközi szerzõdés alapján a határõrség elláthat határõrizeti feladatot más ország területén is. Nagyon helyes. Mind a kettõ nagyon helyes. Csak hogyan jön össze? Ha a határõrség fegyveres erõ, akkor az alkotmány ide vonatkozó rendelkezése kellene hogy érvényesüljön. Ha pedig más alapon is átlépheti a határt, akkor valamelyik szabállyal valamit csinálni kellene, hogy ezek ne kerüljenek egymással szembe. Persze erre lehet azt mondani, hogy a dolgot módosító indítványokkal helyre lehet hozni, de azt hiszem, alapjában véve nem lehet helyrehozni, mert az alapvetõ lényegi probléma ebbõl a furcsa, kettõs jogállásból származik, amellyel kapcsolatban meggyõzõdésem, hogy egy rossz örökség továbbvitele.
Még egyet hadd mondjak a számokról. Azt szokták mondani, hogy a korszerû, a NATO-csatlakozásra érett és ehhez mérten, ennek érdekében megfelelõen korszerûsíthetõ honvédségi létszám 60 ezer fõ körül volna. Úgy tudom, a részletes bontású törvényjavaslatban 57 ezer, tehát 60 ezer körül van a honvédség létszáma.
(18.40)
Hogy olvassuk a dolgot? Olvassuk úgy, hogy a határõrség fegyveres erõ, és voltaképpen a magyar fegyveres erõk létszáma 80 ezer, vagy pedig olvassuk úgy, hogy a határõrség rendõrségi szerv, és akkor nem egészen áll az, hogy Magyarországon milyen kevés rendõr van, hiszen a rendõrség összlétszáma a polgári alkalmazottakkal együtt 40 ezer fõ, hanem azt kell mondanunk, hogy a magyar rendõrség, a magyar rendõri erõk létszáma 60 ezer fõ? Melyik az igaz? Valamelyikkel valami probléma van! Vagy nem úgy zajlik a haderõcsökkentést ahogy ezt a parlament elfogadta, vagy a rendõri létszámmal kapcsolatos panaszok nem teljesen megalapozottak.
Ehhez érdemes még hozzátenni azt, hogy '89-ben - tehát a rendszerváltás küszöbén - a határõrség összlétszáma 22 ezer volt, de akkor ebben benne volt 17 ezer sorkatona is. A terveknek megfelelõen, hogy a határõrség elsõsorban hivatásos állományból álló szervezet legyen, a sorkatonák létszáma most körülbelül 8000-re csökkent, de a tisztek-tiszthelyettesek létszáma az egykori 3000-rõl 9000-re nõtt. Itt is meg lehet kérdezni, hogy - ha most csak a hivatásos állományról beszélünk - az-e a helyzet, hogy van egy olyan fegyveres erõnk, amely 30 ezer hivatásos katonából áll, vagy pedig az-e a helyzet, hogy van egy olyan rendõrségünk, amely körülbelül 40 ezer hivatásos rendõrbõl áll.
A nyomozati jogkör vonatkozásában: természetesen - ahogy Lusztig Péter elmondta - sok mindent lehet a nyomozati jogkör mellett felsorakoztatni. De azért most már nem is annyira alkotmányossági, hanem inkább praktikus és gazdasági kérdéseket fölvetve: olyan jól állunk-e, hogy indokolt-e, hogy öt bûncselekménynek - hiszen a törvényjavaslat értelmében a határõrség öt bûncselekmény esetében folytathat nyomozást -, ennek az öt bûncselekménynek a vizsgálata érdekében legyen még egy nyomozóhatóság? Nem volna-e egyszerûbb az, hogy ha a határõrség, amikor észleli a bûncselekményt, akkor az összes rendelkezésére álló adatot átadja a rendõrségnek, és a nyomozati feladatokat a rendõrség látja el? Annál is inkább, mert az öt bûncselekmény között jó néhány olyan van, amely nagyon ritkán fordul elõ - mint a határjelrongálás -, vagy pedig nagy számban ugyan, de legtöbbször szabálysértési alakzatban fordul elõ, mint a tiltott határátlépés, míg bûncselekmény viszonylag ritkán.
Ehhez kapcsolódik a következõ kézenfekvõ kérdés. Az vitatott volt, hogy megengedheti-e magának egy ilyen méretû és ilyen gazdasági helyzetû ország azt, hogy öt elkülönült titkosszolgálatot, nemzetbiztonsági szolgálatot tartson fenn. Tudjuk azt, hogy titkosszolgálati eszközök használatára az öt nemzetbiztonsági szolgálaton kívül..., vagy mondjuk, négy - számítsuk le a technikai apparátust -, tehát a négy nemzetbiztonsági szolgálaton kívül még jogosult a rendõrség teljes körben, jogosult a vám- és pénzügyõrség, jogosult a határõrség - illetve ezen törvény felhatalmazása alapján törvényben biztosítottá válik, ami a gyakorlatban amúgy is folyik -, és jogosult természetesen a rendvédelmi szolgálat. Nem túlzás egy kicsit, hogy ennyi szervezet - nyolc vagy kilenc szervezet - foglalkozhat titkos információgyûjtéssel? Nincs meg a veszélye annak a szabálynak, amelyik azt mondja, hogy ezen öt bûncselekmény ügyében attól függõen folytatja a nyomozást a határõrség, hogy kinek a tudomására jutott? Ha tehát a határon derül ki egy jogellenes belföldi tartózkodás, akkor a határõrség nyomozati jogkörébe tartozik, ha Budapesten, akkor a rendõrségébe. Az ilyenfajta átfedések általában nem hatékonyabbá és erõteljesebbé teszik a nyomozást és a bûncselekmények kivédését, hanem nagyon könnyen az jöhet belõle létre, hogy a különbözõ hatóságok egymásra tolják a feladatot, és a rendõrség nem foglalkozik vele, mert ez inkább határõrségi feladat, és így tovább. Nem biztos, hogy a hatékonyságot az egy-egy feladattal foglalkozó szervek megkettõzése vagy megháromszorozása elõsegíti.
Még egy pillanatig talán a jogállás kérdésérõl: azt mondja a javaslat, hogy a sorkatona a rendészeti kényszerítõ eszközök közül, illetve a rendõri feladatok közül az igazoltatást, a ruházatátvizsgálást, a jármûátvizsgálást, az elfogást alkalmazhatja. Számomra kérdés, hogy kényszerítheti-e a törvény a sorkatonát, aki a haza védelmére esküdött fel, hogy rendõri feladatokat hajtson végre. Kényszeríthetõ-e a sorkatona a törvény erejénél fogva arra, hogy állampolgártársát békeidõben megmotozza? A ruházatátvizsgálás tulajdonképpen a motozásnak egy kissé enyhébb formája, nem jár a megmotozott teljes levetkõztetésével. Valóban belefér-e ez a sorkatonai, a honvédelmi kötelezettségek közé?
Még ami a nemzetközi együttmûködés és az európai integráció problémájával kapcsolatos: a különbözõ szervek általában az azonos jogállású külföldi partnerrel szeretnek együttmûködni. A rendõrség - amely nagyon határozottan nem fegyveres erõ az Európai Unió országaiban - a rendõrségekkel, és így a magyar rendõrséggel is keresi a kapcsolatot, illetve ha kapcsolatot keres, akkor azt a rendõrséggel keresi. Nagyon kérdéses, hogy egyáltalán lehetséges-e rendõri együttmûködés a fegyveres erõnek tekintett határõrség és a nyugati rendõrségek között. Bizonyára van egy csomó példa, amely azt mondja, hogy mégiscsak lehetséges. De azért hosszabb távon mégsem az a nemzetbiztonsági szolgálatok mûködtetése mellett az egyik fontos érv, hogy nemzetbiztonsági szolgálat csak nemzetbiztonsági szolgálattal áll szóba. Tehát nem lehet a rendõrséget és a nemzetbiztonsági szolgálatot összekapcsolni. Ugyanilyen fontos ellenérv ez a határõrség jelen státuszának fenntartása ellen.
Amit Sebõk János is elmondott, ugyancsak nagyon fontos, hogy az Európai Unió országaiban nem szokásos e honvédelmi karakter megõrzése a határõrség számára, mint ahogy nem szokásos az sem, hogy a rendvédelmi szervek állománya teljes egészében katonai jogállású személyekbõl álljon, hiszen ez a kérdés már felvetõdött a szolgálati törvény vitájakor is, és akkor is elhangozhatott - és most ismét elhangozhat - az a kérdés, hogy a határõrt, amikor nyomozati cselekményt hajt végre az államigazgatás körében vagy az idegenrendészet körében idegenrendészeti feladatot hajt végre, akkor mi irányítja? A büntetõeljárási törvény, az államigazgatási törvény, az idegenrendészeti törvény - vagy pedig a parancsnoka utasítása?
A kérdés nem pusztán elméleti és nem pusztán jogelméleti, mert hiszen ha valaki veszi a fáradságot, hogy idõnként ellátogasson a határõrség által fenntartott közösségi szállásokra, akkor lépten- nyomon azt tapasztalja, hogy ha mondjuk, egy jogász rámutat arra, hogy valamilyen helyzet, mondjuk, egy külföldinek a bezárva tartása - hogy ne használjak valamilyen hivatalos szót - ellenkezik az idegenrendészeti törvénnyel, a válasz az - és érthetõ módon az adott, felelõs osztályvezetõ válasza az -, hogy igen, de van egy tábornoki utasítás, és nekem aszerint kell eljárnom. Kétségtelen: egy katonának mindenekelõtt a parancsnoka utasítását, parancsát, intézkedését kell követnie. De hát itt nem katonai akciókról van szó, hanem államigazgatási vagy büntetõeljárás érvényesítésérõl!
(Az elnöki széket dr. Füzessy Tibor, az Országgyûlés alelnöke
foglalja el.)
(18.50)
Hogy ne kritikával fejezzem be mondandómat, azt szeretném mondani, hogy nagyon nagy örömmel olvastam a törvényben azt, hogy az idegenrendészeti eljárás keretein belül - ellentétben az idegenrendészeti törvénnyel - ez a törvény feladatává teszi az eljáró határõrnek, hogy a külföldit, amennyiben az arról beszél, hogy õ menedékjogot akar kérni, vagy megalapozottan fél visszatérése, hazatérése esetén az üldöztetéstõl, akkor a törvényjavaslat értelmében a határõrségnek kötelessége továbbítani, átirányítani a külföldit a Menekültügyi Hivatal befogadó állomására. Azt gondolom, ez egyike a pozitívumoknak, amelyek ebben a törvényben megtalálhatók. Talán még lehetne ehhez hasonlókat összegyûjteni, de most nem errõl akartam beszélni, hanem a törvénnyel kapcsolatos alapvetõ gondokról.
Köszönöm szépen. (Taps.)