DR. AVARKESZI DEZSÕ, a napirendi pont elõadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Mint önök elõtt is ismeretes, e törvény módosításával kapcsolatban immár a második expozét hallhatja a tisztelt Ház. Engedjenek meg néhány szót a törvényjavaslat elõzményeirõl.
Az Alkotmánybíróság 1/1995. AB határozatában mulasztásos alkotmánysértést állapított meg, és felhívta az Országgyûlést, hogy 1995. szeptember 30-ig tegyen eleget törvényhozási kötelezettségének. Az alkotmánybírósági határozat nyomán az Igazságügyi Minisztérium elõkészítette, majd a kormány 1995 júniusában a parlament elé terjesztette a törvényjavaslatot. A parlament a T/1268. számú törvényjavaslatot megtárgyalta, az ahhoz benyújtott módosító indítványokról szavazott. A zárószavazást megelõzõen az Országgyûlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága az Alkotmánybírósághoz fordult, elõzetes normakontrollt kérve.
Az Alkotmánybíróságnak a feltett alkotmányossági kérdések ügyében hozott határozatára figyelemmel a kormány 1996 szeptemberében visszakérte átdolgozásra a törvényjavaslatot. Az átdolgozás megtörtént, a kormány az 1997. február 6-i ülésén az elõterjesztést megtárgyalta, azt elfogadta, a törvényjavaslatot benyújtotta. Az Alkotmánybíróság a 22/1996. (VI. 25.) AB határozatában megállapította, hogy a T/1268. számú törvényjavaslat azon rendelkezései, amelyek a szabadságelvonástól eltérõen külön szabályozták a deportálást és a kényszermunkára hurcolást, alkotmányosak. Rögzítette: megfelel az Alkotmánybíróság kívánalmának az a rendelkezés is, hogy a Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltak kárpótlása nem tér el a deportáltaknak nyújtott kárpótlástól. Megfelelõnek találta a törvényjavaslatnak azon rendelkezéseit is, amelyek a mulasztásos alkotmánysértést voltak hivatottak orvosolni, és a büntetõeljáráson kívüli állami önkény áldozatai után a hozzátartozóknak kívántak kárpótlást nyújtani.
Határozatában azonban azt is kimondta, hogy a deportálás és a kényszermunka során elhaltak után ugyanannak a hozzátartozói körnek kell kárpótlást kapnia mint az életelvesztésnek a hatályos törvényben foglalt más eseteiben, azaz a sérelmet szenvedett özvegye, gyermeke, szülõje, ezek hiányában a testvére jogosult kárpótlásra.
Az Alkotmánybíróság az 1996. júniusi határozatában egy lényeges, új elvi tételt fogalmazott meg. Ha annak erdekében, hogy a törvény megfeleljen az alkotmányossági követelményeknek, a kárpótolandók körét lényegesen többszörösére, sõt, nagyságrenddel meg kell növelni, nem ellentétes az alkotmánnyal, ha a törvényhozó a kárpótlásra szánt összeget újra megállapítja, és újra elosztja, s ennek következtében ugyanazért a sérelemért járó kárpótlás lényegesen kisebb lesz, mint az eredetileg megállapított kárpótlási összeg.
Az arányosság fenntartása érdekében ilyen esetben akár az összes jogosulti körnek járó kárpótlás is megfelelõen megváltoztatható. Az újraelosztásnak nincs hatása a korábbi rendelkezések szerint kifizetett kárpótlásokra. Az Alkotmánybíróság határozata nyomán átdolgozásra visszakért és most a tisztelt Ház elõtt fekvõ törvényjavaslat rendelkezései az Alkotmánybíróság említett állásfoglalásának figyelembevételével kerültek megfogalmazásra.
A következõkben rövid áttekintést adok a törvényjavaslat lényegi rendelkezéseirõl. Egyösszegû kárpótlás jár majd a büntetõeljáráson kívüli állami önkény áldozatai hozzátartozóinak, tehát akiknek a hozzátartozója magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében vesztette életét, továbbá azoknak, akiknek a hozzátartozója a deportálás vagy a kényszermunka ideje alatt halt meg. A törvényjavaslatból most kimaradt az a korlátozás, hogy ha az életelvesztés a szabadságelvonás ideje alatt következett be, akkor az egyösszegû kárpótlás nem jár.
Az Alkotmánybíróság szerint ugyanis nem zárható ki a kárpótlásból annak a személynek a hozzátartozója, aki a szabadságelvonás során kétségkívül az állami önkény áldozata lett. Ez esetben azonban két jogcímen - életelvesztés és szabadságelvonás -, együtt nem jár kárpótlás. Tekintettel arra, hogy az életelvesztésért járó kárpótlás esetén a jogosulti kör jelentõsen bõvül, szinte biztos, hogy kevesebb lesz a sérelmet szenvedett után megállapítható kárpótlás összege, mint 1 millió forint. A hatályos törvény szerint életelvesztés címén 1200 jogosultnak fizettek ki kárpótlást, átlagosan 470 ezer forintot.
Az új jogosulti kört több tízezer fõre lehetne becsülni, de ennél pontosabb becslés nem áll rendelkezésünkre. Figyelemmel arra, hogy az élet elvesztése után kárpótlásra jogosultak köre nem becsülhetõ pontosan, így a törvényjavaslat nem állapítja meg az egyösszegû kárpótlás összegét, hanem úgy rendelkezik, hogy az igények benyújtására rendelkezésre álló határidõ lejárta után errõl külön törvényben kell határozni.
(10.30)
A megoldás lehetséges változatai közül ezt tartjuk egyedül végrehajthatónak, és minden látszat ellenére ténylegesen nem hosszabb az eljárási határidõ, mint a jelenlegi szabályok szerint. E törvény hatálybalépését követõ tíz hónap elteltével a kifizetés megkezdõdhet.
A korábban benyújtott és a tisztelt Ház által már tárgyalt törvényjavaslat úgy rendelkezett, hogy a deportálást és a kényszermunka-sérelmet elszenvedetteknek az eddig megállapított kárpótlásnál húsz százalékkal több jár. A jelen törvényjavaslat ezt az összeget tíz százalékra csökkentette. Ez a változás mindenképpen szükséges volt, hiszen a kárpótoltak köre várhatóan olyan jelentõsen fog bõvülni, ami indokolttá s egyben alkotmányosan lehetõvé is teszi a kárpótlásra szánt összeg újraelosztását.
A törvényjavaslat szabályai nem változtak a munkaszolgálat után járó kárpótlás rendelkezéseinél. Ugyancsak tartalmazza a törvényjavaslat a jogosultnál még meglevõ és az 1992. évi XXXII. törvény alapján kapott kárpótlási jegy helyett életjáradék választásának lehetõségét. Az eljárási szabályok szerint a jogosultak 1997. szeptember 1-jétõl adhatják majd be ez iránti igényeiket.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária alelnök foglalja el.)
A kárpótlási összeg emelésére és a nem harcoló alakulatnál teljesített munkaszolgálatra vonatkozó eljárási szabályokat úgy kívántuk megfogalmazni, hogy ahol és amennyiben lehetséges, az állampolgárok számára enyhítsük az adminisztratív terheket, ezért a törvényjavaslat elõtérbe helyezi a hivatalbóli eljárást.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az önök elõtt fekvõ törvényjavaslat kizárólag az Alkotmánybíróság 1995-ös, valamint az újabb döntésébõl adódó módosításokat kívánja végrehajtani a törvényen, az alkotmányossági kötelezettségeknek kíván eleget tenni, a mulasztást szünteti meg. Ezen mindössze annyiban terjeszkedik túl, hogy a már korábban benyújtott törvényjavaslattal azonos módon a politikai üldözöttek számára is lehetõvé teszi a kárpótlási jegyek életjáradékra való váltását. Mint ahogy 1995 szeptemberében is hallhatták, e törvénymódosítás körülbelül 400 ezer embert fog érinteni, és ennek megfelelõen a költségvetési kihatásai is jelentõsek lesznek.
Itt engedjenek meg egy megjegyzést! A kárpótoltak különbözõ csoportjainak aránya szélesebb körben nem kellõen ismert. Ezért tájékoztatom a tisztelt Házat arról, hogy eddig deportálás miatt 38 ezer, munkaszolgálat miatt 15 ezer, szovjetunióbeli kényszermunka miatt 210 ezer fõ kapott kárpótlást.
A költségvetési kihatást a törvényjavaslat indokolása részletesen ismerteti. Ebbõl röviden csupán annyit: 1997. évben a deportálás és kényszermunka után járó kárpótlás emelése mintegy 0,8 milliárd forintot, a munkaszolgálat többletidejére 0,9 milliárd forintot kell kifizetni. Az elkövetkezõ években pedig e két jogcím összesen évi 2,9 milliárd forint folyó többletkiadást jelent életjáradék esetén. Az életjáradék rendszeres emelése miatt számottevõ csökkenést nem vehetünk figyelembe. Ehhez jön még a visszamenõlegesen járó összegek kifizetése - körülbelül 6 milliárd forint - és az életelvesztés miatt tervezendõ 3 milliárd forint. Továbbá számításba kell venni költségvetési kiadásként a kárpótlási jegy helyett ismételt életjáradék-választás költségét.
Ezekbõl a számokból látható, hogy a kárpótlási folyamatnak az utóbb megállapított, alkotmányos követelmények szerint történõ befejezése nem várt mértékû költségvetési terhet jelent: az évi 3 milliárddal szemben mintegy évi 11 milliárdot. Ezt csak szakaszos teljesítéssel lehet kezelni. Ezért rendelkezik a törvényjavaslat úgy, hogy a visszamenõlegesen járó kárpótlást három év alatt kell kifizetni.
A szakaszos teljesítés társadalmi feszültséget, elégedetlenséget minden bizonnyal kelt az érintett körben. Ha viszont egyszerre történne a fizetés, akkor ez azokon az ellátási területeken okozna további elégedetlenséget, amelyeket a fedezet biztosításához szükséges elvonás érintene. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a kárpótlásként fizetett összegek döntõ részben az idõseket érintik, az õ életkörülményeiket fogják javítani.
Szeretném tájékoztatni a tisztelt Házat, hogy az érintett érdekképviseleti szervezetekkel egyeztettünk, miniszter úr is folytatott megbeszéléseket képviselõikkel. Több ponton sikerült egyetértésre jutni, de a törvényjavaslat jellegénél fogva és a szabályozott terület érzékenysége okán maradtak nézetkülönbségek. Nem tudtuk elfogadni azokat az álláspontokat, melyek szerint már most meg kell határozni az egyösszegû kárpótlás mértékét vagy legalábbis egy konkrét összeget, ami lehetne 100 vagy 200 ezer forint, s ezt követõen a külön törvény az ezen felül járó különbségrõl rendelkezne. Bármilyen fix összeg mellé ugyanis a kifizetés határidejét meghatározatlanná kellene tenni, márpedig a kárpótlást belátható idõn belül be kell fejezni.
Nem tudtuk elfogadni a deportáltak és kényszermunkára hurcoltak esetében a 20 százalékos emelésre való igényüket. Nincs lehetõség arra sem, hogy a deportálás és kényszermunka során elhaltak után a hozzátartozók visszamenõleg kapjanak kárpótlást. Ezek az igények megoldhatatlan anyagi terhet jelentettek volna az ország számára, másrészt pedig a törvény végrehajtását lehetetlenítették volna el. 1995-ben is elmondtuk: az is felelõssége a törvényalkotónak, hogy olyan törvényt alkosson, amelynek a végrehajtási feltételei biztosíthatók.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az 1992. évi XXXII. törvény módosítása 1995-tõl e ház falai között mindannyiunk számára ismert problémát jelent. Az elõzõ törvényjavaslat vitája, a vita stílusa és a törvényjavaslat tárgyalására fordított idõ arra enged következtetni, hogy akárhányszor kerül a tisztelt Ház asztalára e kérdés, mindannyiszor felfokozott érzelmeket, indulatokat vált ki. Ismételten hangsúlyozni szeretném, amit mindannyian tudunk: a történelmet, jogtiprásokat, életutakban bekövetkezett töréseket nagyon nehéz, sõt, lehetetlen jogi szabályozás keretei között rendezni. Önmagában arra vállalkozni is lehetetlenség, hogy halálokért, félresiklott életekért kárpótlást nyújtsunk. Ennek ellenére a feladat adott. Azoknak a vitáknak, amelyek a folyamat egészét kérdõjelezik meg, értelme nincs. A törvényhozásnak el kell végeznie a reá háruló kötelességet, s ezzel remélhetõleg lezárulhat e mindenki számára nehéz folyamat. És bíznunk kell abban, hogy az ország újabb jelentõs kötelezettségvállalása nem fog újabb elégedetlenséget kelteni, újabb igényeket támasztani.
Mindezek alapján kérem a tisztelt Házat, hogy a törvényjavaslatot tárgyalja meg és majd a szavazás során támogassa azt. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)