DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Asszony! A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 1993. július 7-én elfogadott törvénynek Magyarországon túlmutató jelentõsége van, mégpedig abban, hogy kifejti a magyar alkotmányban foglalt azon megállapítást, hogy az országban élõ nemzeti és etnikai kisebbségek államalkotó tényezõkként elismertek. Ezzel a törvény a magyar államiság legértékesebb hagyományait igazította korunkhoz, azt a hagyományt, amely nem ismeri el a vérségi alapra helyezkedõ - és éppen ezért megosztó, vagy éppenséggel kirekesztõ - hatalmi politizálást, és a magyar állam védelmét kiterjesztette a hazánkban élõ nem magyar közösségekre.
Ennek az elvnek volt a megjelenése a középkorban, amikor - államunk önálló fejlõdése a külsõ hatalmi tényezõktõl szuverenitásában nem csorbítva - megjelenhetett a "hungarus" fogalom, a mindennapokban pedig a közösségi autonómiák sora, mint amilyen a II. Géza idején a Rajna völgyébõl hazánkba menekült, késõbb erdélyi szászoknak nevezett közösség II. Endrétõl származó kiváltságlevele; vagy a másik közismert példája az oszmán pusztítást is túlélõ jászkun közösség. A XIX. század Magyarországa pedig az 1868. évi nemzetiségi törvényben rendezte - egész Európában példamutató módon - a magyar királyság területén élõ nemzetiségek helyzetét.
Az elõttünk fekvõ jelentésnek tehát jelentõs közjogi súlya van. Mit várunk tõle? Meg kell határozni a törvényalkotó szándék megvalósulásának mértékét, módját és a további fejlõdés irányát. Éppen ezért nem fogadható el az a késlekedés, amely a jelentés megszületését megelõzte. A törvény szerint ugyanis a kormánynak kétévente kell áttekintenie a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetét, és beszámolnia róla az Országgyûlésnek. Az elsõ kifogásunk tehát akár formainak is tekinthetõ: e beszámolónak már 1995-ben elénk kellett volna kerülnie. Azonban ez a felvetésünk tartalmi is annyiban, hogy a kétéves késlekedéssel a kormány elkerülte azt a kihívást, hogy két beszámolót tárjon a tisztelt Ház elé, és így lehetõvé váljék egyazon kormány tevékenységének kézzelfogható eredménye vagy eredménytelensége.
A második kifogásunk viszont mindenképpen tartalmi. A jelentés ugyanis két részre oszlik: általános helyzetértékelésre és az egyes kisebbségek helyzetének bemutatására. Az elsõ rész felszínes, a második enciklopédikus, ugyanakkor nem rendszerezett, és nem foglalkozik a kulcskérdésekkel, azzal, hogy kinek mi a dolga, és azt hogyan végezte a beszámolási idõszakban. A határidõ eltolására a jelentésben felhozott okot - miszerint elhúzódott a kisebbségi önkormányzati választás, és így a beszámoló korábban nem tartalmazhatta volna a kisebbségi önkormányzati rendszer mûködését - nem lehet elfogadni.
A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény nem azt írta elõ, hogy csupán az önkormányzati választások tapasztalatait, következményeit elemezze a beszámoló, hanem azt tette kötelezõvé, hogy a kormány kétévente tekintse át nemzeti és etnikai kisebbségeink helyzetét, és arról számoljon be az Országgyûlésnek.
Ami magát a szöveget illeti, a jelentés szerint - idézem -: "A beszámoló elsõ tervezetének 1996 májusi összeállítását követõen a Miniszterelnöki Hivatal kisebbségi ügyekben illetékes politikai államtitkárának vezetése mellett a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatallal együtt széles körû szakértõi és kormányzati egyeztetésre került sor." Ennek nagy jelentõsége lehetne, ha a cselekvés tervérõl, a törvényben elõírt feladatok elvégzésérõl vagy elmaradásáról lenne szó. Az anyagból azonban egyáltalán nem derül ki, mit és hogyan véleményezett az egyeztetõk köre, csupán egy balladai homályú említés van arról, hogy a Szerb Országos Önkormányzat elutasítólag állt az anyaghoz - állítólag indoklás nélkül.
Az anyag elsõ része, az általános helyzetértékelés teljességgel semmitmondó. Megállapítja, hogy az õshonos nemzetiségek szórványhelyzetben vannak, de nem utal annak okára, vagyis a trianoni határmegállapítás nemzetiségi jellemzõire. Az olvasó csak a részletezõ részben hozhatja kapcsolatba két kisebbségünk - nevezetesen a német és a szlovák - helyzetét a második világháború utáni népességcserékkel, de az események lényegét ott is némiképp meghamisítva.
Említi a gyermekkorú népesség csökkenését, azonban kiragadott adatokkal, és nem beleillesztve a magyarországi lakosság elöregedésének folyamatába. Az anyagból nem derül ki, hogy a kormánynak tételesen milyen feladatokat milyen határidõkkel kellett - vagy kellett volna - megoldania, és ezektõl milyen eredményt várhattunk volna. Annyira nem derül ki, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja hüvelyezni, hogy mik a kormány, és mik az adott kisebbségek feladatai.
A beszámoló ugyanakkor nem törekszik a kisebbségi lét kérdéskörét egészében tárgyalni, hanem kiragad legtöbbször csupán kulturális és oktatási elemeket mind az általános, mind az egyes kisebbségek leírására vonatkozó részben. A kisebbségi nyelvhasználat és mûveltség felhasználásának lehetõségei továbbra is az anyag által elítélõleg említett pártállami idõszakra jellemzõ daloló-táncoló nemzetiség szerepére korlátozódnak, ha az anyagban arra keresünk választ, hogy hogyan használhatja a nemzeti kisebbség nyelvét a munkahelyén, az érdekvédelemben, a közigazgatásban és az államigazgatásban. Ez mintha kérdésként sem merülne fel az anyag szerkesztõi számára.
A kisebbségi oktatás kérdése a közoktatásra, valamint a pedagógus- továbbképzésre szûkül le, akár a tartalmi szabályozás, akár az anyagi háttér biztosításának vonatkozásában. Sem az értelmiségi képzés - például orvos, mérnök, mezõgazdász -, sem a szakképzés nem jelenik meg ebbõl a szempontból. Egy kivétel van: a részletes részben található azon megállapítás, hogy a magyarországi románság körébõl 8-10 fiatal tanul romániai felsõoktatási intézményben - szemben az anyag llításával.
Az anyagi támogatási rendszer és az állami, valamint államilag finanszírozott önkormányzati feladatok viszonyában az állami gyámkodást nem a közalapítványi forma szünteti meg vagy szüntetheti meg, hanem az önkormányzatok számára biztosított jogi és gazdasági feltételrendszer összhangjának kialakítása. Például hozom, hogy Dániában a német kisebbség önkormányzata nem a költséges pályázati rendszeren keresztül történõ osztogatásból részesül, hanem közvetlenül a költségvetésbõl nevesített feladatellátásból - ezt ellenõrzötten el is látja. Az anyagban a rendszerezõ kifejtés elvének feladását mutatja többek között az a tény is, hogy az önkormányzatok székházhoz juttatásának kérdése a kisebbségi oktatás általános fejezetében jelenik meg.
Sajátos helyzetet foglal el a cigányságra vonatkozó szerkezeti elem mind az általános, mind a részletes fejezetben.
(18.10)
Alapvetõen hibás szemlélet, hogy a cigányság esélyegyenlõtlenségét kiküszöbölõ programcsomagból különös figyelemmel nem említi azt az oktatást, amely minden más program alapját képezi. Ezt követve viszont jól jelzi, hogy milyen helyet szán ennek a kormány, vagy milyen helyet tud elképzelni mind a többségi, mind a kisebbségi politikában.
A Cigányügyi Koordinációs Tanács, ami '95-ben alakult és a Roma Programbizottság, amely '96-ban alakult, jóval többet érdemelt volna, mint ötsoros megemlítést az anyagban, hiszen nyilvánvalóan nagyobb feladatra szánt ebben a rendkívül érzékeny kérdésben.
A beszámoló második része sorra veszi az egyes kisebbségek helyzetét. A beszámolási kötelezettség értelemszerûen a regisztrált kisebbségekre vonatkozik. Ezt hangsúlyoznom kell, mert már a költségvetés tárgyalása kapcsán, majd a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány mûködésében, valamint a jelen beszámolóban található elszámolásoknál is ismételten felmerül a nem taxált kisebbségek közpénzekbõl való támogatásának igénye és ténye, márpedig a törvényt a Magyarországon elismert 13 honos kisebbség érdekében hoztuk. Ezek száma természetesen bõvíthetõ. Ehhez csupán ezer választópolgár népi kezdeményezésére van szükség, ennek híján azonban az ilyen anyagi támogatást a törvény megkerülésének tekinthetjük.
A második rész - mint mondottam - enciklopédikus, röviden összefoglalja a fõbb adatokat az adott kisebbségrõl. Ám akármilyen vázlatos is ez az összefoglaló, az Országgyûlés nem fogadhat el olyan szöveget, amelyben hibás adatok és félreérthetõ kifejezések vannak. Hadd hozzak példákat.
A bolgárok - mondjuk úgy - múltját a XX. század elsõ évtizedéhez köti, holott már Mária Terézia korában rendelkeztek anyanyelvû iskolával a temesi Bánságban. Budapesten a bolgárok iskolájukat valóban saját erõbõl építették, ahogy az anyag jelzi, de nem tûnik ki az anyagból, viszont tudni arról, hogy a telket a fõváros adományozta térítésmentesen. Egyedi eset a bolgár iskola sorsa 1949-ben - és ezt is érdemes lett volna megemlíteni -, amikor az egyesület a kényszer hatása alatt lemond róla, és a Bolgár Népköztársaság mûködteti a továbbiakban 1952-ig.
Vagy vegyük a cigányok kérdését. A magyarországi cigányok a szöveg alapján nem látszanak történeti képzõdménynek, nincs múltjuk az anyagban, pedig ha történeti visszatekintést adunk az egyik kisebbségrõl, akkor a másikról is adni kellene.
A cigányság életmódbeli különbségére nem is utal ez az anyag. A cigányságot megkülönböztetõen érintõ kérdéskör szerinte csupán anyagi vagy egészségügyi, szociális, foglalkoztatási. A tanácstalanságot homályos értelmû kifejezésekkel el lehet leplezni, de a tények akkor is megszólalnak; mert mit jelent az, hogy - idézem az anyagból -: "a cigány oktatásfejlesztési program stratégiai célja az, hogy a közoktatás teljes vertikuma biztosítsa a cigány tanulókat sújtó hátrányok kiegyenlítéséhez és iskolai sikerességük biztosításához szükséges feltételeket". Ugyanis ezek a hátrányok, amennyiben anyagi természetûek vagy társadalmilag hátrányos helyzetbõl fakadóak, éppúgy sújtják a kisebbségekhez nem tartozó gyermekes családok többségét Magyarországon, ahol gyermeket nevelni ma már egyenlõ - legalábbis statisztikailag - a szegénység vállalásával. Amely lemaradások viszont a cigányság mint kisebbség esélybeli hátrányából fakadnak, azok semmiképpen sem terhelhetõek az amúgy is súlyos forráshiánnyal küszködõ közoktatás úgynevezett teljes vertikumára. Mert mit jelentene ez? Külön kiadásokat minden osztály, minden iskola esetében, vagyis eleve kivihetetlen cél megjelölését.
Ami a cigány mûvelõdést illeti: a beszámoló lakonikusan megállapítja, hogy: "nincs országos szerepkörû cigány közmûvelõdési központ, múzeum, színház" - és ennyi. A papír persze el sem pirul. Én azonban hiányolom a felelõsség vállalását, és megkérdem: tudjuk, hogy 1992-ben kormányhatározat alapján elkülönített, évi rendszerességgel kiutalt pénzalap született erre a célra, és megindult egy többcélú közmûvelõdési központ kialakítása. Kik és mire fordítják ma ezt a pénzt? Netán Utassy költõnknek van igaza, és lopnak a bõség kosarából? Errõl is be kellene számolni a kormányanyagban.
Zamatos nézõpont a magyarországi románok helyzetének megközelítésére a rájuk vonatkozó kezdõ mondat. Ezt is idéznem kell: "A magyarországi románság az elsõ világháborút követõ határmódosítások után létszámában erõsen megcsappant." Vajon mit követhettünk el ellenük? A szégyenlõs elhallgatásnak és az így kialakult félrevezetésnek ugyanolyan eszköze az ilyen megállapítás, mint az a bejelentés, ami, mondjuk, egy áremelés helyett árkiigazítást mond.
Szomorú, hogy azt az egyszerû tényt még ennyi év után sem volt képes az anyag érthetõen és tárgyszerûen rögzíteni, hogy az Alföld keleti részének és Erdélynek Romániához csatolásával került ki a magyar állam fennhatósága alól a románság túlnyomó többsége.
Ugyanilyen vitustáncot jár a szöveg alkotója a ruszin-ukrán kérdésben. Dadogva a ruszinokat keleti szlávokként írja le - akiket a nyelvészek egyébként a szlovákokkal együtt a nyugati szlávok közé sorolnak -, míg a szerbeket, horvátokat, szlovéneket esze ágában sincs délszlávnak nevezni. Ebbõl követhetõ, hogy így alakul ki az ukránok - úgy tudom, rájuk nézve egyértelmûen sértõ - meghatározása, miszerint õk, idézem az anyagból: "ukrán identitású keleti szlávok". Mi pedig magyar identitású finnugorok volnánk eszerint.
Pontatlan a megfogalmazás a szlovákok esetében is. Jelenlétük ugyanis a költözködés szabadságával járó országon belüli, belsõ vándorlás, valamint tudatos telepítés eredménye a történeti Felvidékrõl.
Külön érdekesség egy kormányzati anyagban egy másik, nem is mindig barátságos ország történelemszemléletét köszönteni. A 40. oldal utolsó bekezdésében a szlovák lakosság elmagyarosodásáról ír, erre lehetett Szlovákiában hivatkozni, amikor a reszlovákizáció elnevezésû tortúrának vetették alá az ottani magyar lakosságot. És mi történt a második világháború után? Az anyag szerint, ezt a szót használja: "megszületett a kétoldalú csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény". Ez a szövegezés fedte el az elvtársi történetírásban is a háborúvesztes Magyarország szörnyû megaláztatását, amelynek során lakosait lehetett külföldre telepíteni, és a határ túloldaláról magyarok tömegeit átûzni.
Épp ilyen hazug a 41. oldal (1) bekezdése: mire alapozzák, hogy a szlovákság legöntudatosabb része élt az áttelepülés lehetõségével? Hozzátenném, hogy: és hallgatott a csábító ígéretekre, elsõsorban anyagi ígéretekre; nem biztos, hogy ez az legöntudatosabb réteg, sõt felmérések híján ezt egyenesen cáfolnám.
Én az ittmaradt szlovákok nevében is tiltakoznék az ilyen sommás Bs alaptalan megállapítás ellen. Ugyanakkor hamisítás az az állítás is, hogy az áttelepült szlovákok helyére szlovákiai magyarokat telepítettek. A szlovákiai magyarokat ugyanis elsõsorban a kitelepített németek helyére telepítették le, elsõsorban Tolna és Baranya korábban németek lakta falvaiban.
Összefoglalva tehát: a beszámoló minden jó szándékú törekvése ellenére - mindezen szemléleti hiányosságai, szellemi gyávaságot tükrözõ fogalmazása miatt és kifejezetten itt-ott sértõ megfogalmazásai miatt - nem elfogadható. Ha valamikor, akkor most van szükség a politikatörténeti megállapítások pontosságára, az egyes kisebbségek azonos szempontú, következetes leírására és helyzetük ugyanilyen feltárására, valamint a kormányzati teendõk egyértelmû meghatározására. Az ellenzék a vita kapcsán - épp az érintett kisebbségek véleményét is kifejezve - nem tudja elfogadni a jelentés szövegét, ezt az anyagot át kell dolgozni. Köszönöm figyelmüket.