DR. TABAJDI CSABA (MSZP): Tisztelt Ház! Tisztelt országos önkormányzati vezetõk, a román, a cigány és a lengyel országos önkormányzat tisztelt jelen levõ vezetõje! A mostani vita kiváló alkalom arra, hogy végiggondoljuk, hol tartunk. Hol tart annak a törvénynek a végrehajtása, amelyet némely ellenzéki képviselõ feledékenységétõl eltérõen, a Magyar Országgyûlés hat parlamenti pártja közös munkával hozott létre 1993-ban, amiként miniszter úr is beszélt róla, 96 százalékos aránnyal el is fogadta.
Hol tartunk? Hölgyeim és Uraim! Bármennyire is keserû ez az itteni ellenzéknek, a kisebbségi törvény él és mûködik, egy mûködõképes rendszert hoztunk létre közös erõvel 1993-ban. Ha ez az önkormányzati rendszer még nem is mûködik teljes kapacitással, de bebizonyosodott, hogy akkor, amikor mi Európában és a magyar történelemben precedens nélküli intézményrendszert teremtettünk, jó úton járt a Magyar Országgyûlés hat parlamenti pártja, mert a magyarországi kisebbségek tudtak élni ezzel a lehetõséggel, ezt a formát ki tudták tölteni tartalommal.
(19.00)
Nem járunk még félúton, tisztelt képviselõtársaim. Azt mondhatnám, hogy az út elején tartunk, talán negyedúton vagyunk. Többször elmondtam, itt, az Országgyûlés színe elõtt is elmondom, hogy ez az önkormányzati rendszer még nem mûködik teljes kapacitással, nem is lehet elvárni, nem is lehet megerõszakolni (Sic!) a civil társadalom szervezõdését, egy kisebbség önszervezõdését. Itt sok minden elhangzott, de azt hiszem, hogy nem árt tudatosítani - fõképpen ellenzéki képviselõtársaim számára - azt a tényt, hogy döntõen öt szereplõ tevékenységétõl és munkájától függ, hogy egy országban milyen a kisebbségpolitika.
Függ attól, hogy a legfõbb szerv, a parlament milyen törvényt hoz. El lehet meditálni azon, és ma már tudjuk, hogy 1993-ban közösen, valamennyien miben tévedtünk, de az élet azt is igazolta - amiként az elõbb beszéltem -, hogy alapvetõen jó irányba indultunk el.
A másik, ezzel nagyon szorosan összefüggõ: a kormány - hogyan hajtja végre a kormány.
A harmadik pedig, amirõl ma kevés szó esett - bár volt, aki már utalt rá -, hogy a kisebbségpolitika alakulásában a települési önkormányzatoknak feladatai vannak az önkormányzati és a kisebbségi törvény alapján egyaránt. És nem a kisebbségi törvény adott plusz feladatokat a települési önkormányzatoknak, a kisebbségi törvény legfeljebb felhívta a települési önkormányzatok figyelmét, hogy számukra már az önkormányzati törvény is kötelezettségeket írt elõ.
A negyedik, de a sorban nem negyedik - talán az elsõ helyen kellene említeni - maguk az érintettek. A kisebbségek önszervezõdése, önszervezõdõ képessége, a kisebbségek tevékenysége az, ami a kisebbségpolitika tengelyében áll. Kövekezésképpen, ha ma azt nézzük, hogy hol tartunk 1997-ben, akkor látni kell, hogy több évtized felemás, lappangó vagy nem létezõ kisebbségi önszervezõdése szûnt meg, és 1993 után alakult át egy új minõségi szakaszba, amikor megélénkült a kisebbségi önszervezõdés. Éppen ezt szolgálta a kisebbségi törvény elfogadása.
És van egy ötödik tényezõ is: az anyaország. Szólni kell majd arról - szó esett itt az iskolázásról és egyebekrõl -, képviselõtársaim, hogy a magyarországi kisebbségek számára a legfõbb probléma jelenleg az, hogy tudják-e használni, hasznosítani az anyanyelvüket, hogy a szülõk fontosnak tartják-e az anyanyelv elsajátítását. Majd szólni fogok a szórványhelyzetrõl, mert kell hogy itt reagáljak bizonyos történelmi tényekre is, bár nem történelemrõl kell beszélnünk, hanem arról, hogy mi a helyzet, és hogyan tovább kisebbségi téren; de én magam látom azt - Felsõ-Bácskában, ahol erõsen szórványban horvátok és németek élnek - , hogy milyen erõs az asszimilációs nyomás még Baján is, de Felsõ- Bácska más településein is, Bácsbokodon, Bácsalmáson, Kunbaján, hogy bizony, ennek a szórványnak nagyon erõsen kell kapaszkodnia, hogy megõrizze a nyelvét; és többek között nem is csak a németség esetében nagy a kihívás. Bár a német kisebbségi szórvány is nagyon nehéz helyzetben van, de például a horvát kisebbség számára óriási kihívás, hogy érdemes-e horvátul megtanulni, ne németre írassa-e be a horvát szülõ a gyerekét.
Vagyis ott tartunk, tisztelt képviselõtársaim, a nyelv hasznosságánál - amelynél akármilyen színezetû kormány van -, hogy a nyelv hasznossága csak úgy biztosítható, ha itt Közép-Európában, a Kárpád-medencében olyan intenzív államközi kapcsolatok alakulnak ki Magyarország-Szlovákia, Magyarország-Szlovénia, Magyarország- Horvátország, Szerbia, Románia, Ukrajna - nem sorolom tovább - között, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek használni és hasznosítani tudják a nyelvüket. Ezen a téren az elõrehaladás mértékét és az oktatási rendszer reformját - amely a kisebbségi önazonosság megõrzése szempontjából a leglényegesebb - objektív korlátok határolják be. Ezért is szoktam mondani, hogy az alapszerzõdések legalább annyira, sõt, bizonyos értelemben fontosabbak az itt élõ kisebbségek számára, éppen a nyelv hasznossá tétele érdekében.
Vagyis, tisztelt Ház, nem árt tudatosítani, hogy amikor itt megvitatjuk ezt a beszámolót, akkor nemcsak a kormány tevékenységét mérlegeljük, hanem önkritikusan meg kell állapítani, hogy rosszul fogalmaztuk meg, és azért mondom többes számban, mert akik nem ebben a ciklusban vannak, (Sic!) tudják jól, hogyan fogalmaztuk meg közös erõvel ezt a kisebbségi törvényt, hogy bizony jó lenne, hogyha e mellett a beszámoló mellett ott lenne az ombudsman jelentése, és egyaránt ott lennének az országos önkormányzatok jelentései. Hiszen úgy kaphatnánk közös, együttes képet. Úgy lehetne megállapítani a felelõsséget is, mert ma itt szó esett a felelõsségrõl.
Bizony, tisztelt Ház, ez egy bonyolult kérdés, hogy ott, ahol a kisebbségi autonómia kiteljesedik, ahol a kormány egyre több jogosítványt ad át az országos önkormányzatoknak, illetõleg települési önkormányzatok adnak át a helyi kisebbségi önkormányzatoknak, akkor hogyan jeleníthetõ meg akár egy települési önkormányzati, akár a kormányzati felelõsség.
Tisztelt Ház! Ami a továbblépés irányait illeti, négy fõ feladatot, négy fõ gondot látok.
Az elsõ: hogyan lehetne több tartalommal megtölteni a kisebbségi önkormányzati rendszert. Nevezetesen arról van szó, hogy a kulturális autonómiát ki kell teljesíteni, mert jelenleg a kisebbségek országos önkormányzatai nem fenntartói, nem gazdái a kisebbségi intézményeknek, oktatási, kulturális intézményeknek. A kisebbségi törvény módosításának elsõsorban ezt a célt kell szolgálnia, és a kisebbségi törvény módosításánál éppen az intézményfenntartás, intézménymûködtetés szabályaira kívánunk választ adni.
A másik ilyen kérdés a helyi kisebbségi és települési önkormányzatok problémája. KDNP-s képviselõtársam erre a kérdésre utalt. Megnyugtathatom, tisztában vagyunk azzal, hogy ez hogy mûködik, egyéni képviselõként is tudom, hogyan, milyen döccenõkkel mûködik ez. A kisebbségi törvény módosításánál szükség van erre, és erre igényt tartanak nemcsak a kisebbségiek, hanem a települési önkormányzatok is. Jelesen arról van szó, hogy több helyütt vita forrása az, hogy mi az, amit a települési önkormányzatoknak a kisebbségi törvény vagy az 1995-ös 20. kormányrendelet alapján infrastruktúrában, mûködtetésben és egyebekben biztosítani kell.
A harmadik dolog az oktatás: 1996-ban válságot kellett kezelni. Itt vissza lehetne mutogatni az elõzõ kormányra - de nem teszem -, hogy miért alakult ki az oktatásban ilyen válsághelyzet. Szerencsére az Országgyûlés partner volt hozzá, és sikerült az elmúlt évi LXXI. törvénnyel megteremteni azokat a pótlólagos forrásokat, amelyekkel el tudtuk érni, hogy ne kelljen bezárni az eleki román iskolát, és ne kelljen bezárni más, válsághelyzetben lévõ iskolákat sem. Ezért köszönetet szeretnék mondani parlamenti képviselõtársaimnak, hiszen ezt egyöntetûen, tartózkodás és ellenszavazat nélkül fogadta el a tisztelt Ház.
Ami a finanszírozást és a pénzügyeket - mint negyedik problémát - illeti: gyakran vetõdik fel, hogy pénzhiány van. Azt hiszem, hogy nagyon helyes volt, amikor a parlament '93-ban úgy döntött, hogy nem a kisebbségi adminisztrációt és bürokráciát kívánja erõsíteni, önkritikusan meg kell mondani - nemcsak mint a kormány államtitkára, hanem mint parlamenti képviselõ is -, hogy kicsit túl jól sikerült a kisebbségi törvénynek ez az adminisztratív része, tehát bizonyos értelemben kicsit erõteljes és túlburjánzó a bürokrácia, de én nagyon remélem azt, hogy ez egyre inkább meg fog telítõdni tényleges kisebbségi munkával és tartalommal. Ma a finanszírozás többcsatornás, és nem tudok olyan lényeges kisebbségpolitikai cél elmaradásáról, amelynek pénzügyi akadálya lett volna.
(19.10)
Jelenleg a kisebbségi önkormányzati rendszernek számos problémája, buktatója van. Különösen a cigányság esetében érvényes ez, hiszen a kisebbségi törvényt a kultúrára és az oktatásra fogalmazta meg a törvényalkotó, és 1993-ban nem gondoltuk igazán végig, hogy a cigányság esetében az igazán súlyos problémák az oktatási hátrányok mellett a szociális és foglalkoztatási gondok. Ennek ellensúlyozását kívánta a kormány a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány létrehozásával megteremteni, amelyben kormánypárti, ellenzéki képviselõ egyaránt segíti a munkát.
Ami a kisebbségi törvény módosítását illeti, itt átfogó vizsgálatra van szükség, amiként errõl Vastagh miniszter úr beszélt, de úgy ítélem meg, hogy közepes méretû módosításra - az alapszerkezetet nem felülvizsgáló törvénymódosítás az indokolt. Annyit kell ebben a kisebbségi törvényben módosítani, amennyit az élet diktál. 1993-ban, mint említettem, nem volt precedens, nem volt gyakorlati példa elõttünk. Most már vannak gyakorlati tapasztalatok. Nem lehet egy absztrakt spekulatív modellbõl kiindulni, mert ha megvizsgáljuk, akkor azt kell mondani, hogy a jelenlegi helyzetben a magyarországi kisebbségek számára nem a jogi keretek azok, amelyek szûkek, hanem inkább az önszervezõdõ tevékenység képessége. De ezzel senkit nem akarok esetleg megbántani, pusztán szeretném jelezni, hogy nem a jogi keretek szûkössége az, tehát az 1993-as törvény igenis széles jogosítványokat adó, alapvetõen egy jó törvény. Ami a törvénymódosítást illeti, a kisebbségek országos önkormányzatai ezt igénylik, a települési önkormányzatok igénylik, és több ellenzéki párt is nyilatkozott errõl - többek között expressis verbis a Fidesz képviselõje is -, hogy õk is fontosnak tartják még ebben a ciklusban a módosítást.
Szeretném jelezni Kovács képviselõtársamnak, hogy ne aggódjon, mert õ még nem volt itt az elõzõ parlamenti ciklusban, ezt együtt dolgoztuk ki, némi részem volt benne, és együtt fogjuk kidolgozni, miként errõl miniszter úr is beszélt. Tehát szó sincs arról, hogy a szociálliberális kormány bármiféle ármánykodással próbálná a kisebbségi törvényt módosítani.
Egyetlen igazi adóssága van az Országgyûlésnek és a kormánynak - és bármennyire is keserû hallani ezt ellenzéki oldalon -, hogy a kormány a kormányprogramból mindent végrehajtott, egyetlen adóssága van: a parlamenti képviselet. Mellesleg, ha ellenzéki képviselõtársaim némileg méltányosabbak lettek volna, vagy alaposabban tájékozódtak volna, akkor ezt a beszámoló szövegébõl is megtudhatták volna. A parlamenti képviselet ügyét az egykamarás parlamenti képviseleti rendszerben kell megoldani és abba kell beilleszteni, azon logika mentén, amelyet a Szocialista Párt valamennyi képviselõje támogatott 1993-ban, az elõzõ kormány idején, a választójogi törvény módosítása kapcsán. A választójogi törvény ezen módosításának logikája mentén - döntõen az akkori kormány általunk is támogatott törvényjavaslatára építve - kívánjuk még ebben az évben benyújtani a választójogi törvény módosítását, hogy megoldást találjunk a kisebbségek parlamenti képviseletére.
Ezért szeretném jelezni, hogy itt a kormány magának szab-e feladatokat. Igen, a kormány szab magának feladatokat. Szeretnék néhány dologra reagálni ezzel kapcsolatosan, tisztelt képviselõtársaim. Szerettem volna a polémiát elkerülni, hogy a kormány tevékenységével kapcsolatosan nem emlegettem, pedig emlegethettem volna: nem hiszem, hogy különösebben erkölcsi és politikai alapja lenne az MDF-KDNP-kisgazda kormány képviselõinek arra, hogy bármiféle szemrehányást tegyen. Sosem mondtam el ebben a Házban, a nyilvánosság elõtt sem, hogy 1994 nyarán úgy vette át a szocialista-liberális kormány, hogy az önkormányzati törvény módosításával és az önkormányzati választásokkal kapcsolatosan a kisebbségekre vonatkozóan egy árva sor, még egy halvány koncepció sem állt rendelkezésre. Vagyis a sír szélérõl ez a kormány hozta vissza a kisebbségi törvényt, és most, uraim, nem beszélhetnénk semmiféle önkormányzati modellrõl, hiszen nem lennének sem helyi, sem országos kisebbségi önkormányzatok. (Taps a kormánypártok soraiból.) Nem öröm ezt elmondani, de a polémiát nem kormányzati oldalról kezdtük, hölgyeim és uraim! És tény, hogy úgy vettem át a tárca nélküli miniszter úrtól, hogy semmi nem volt ezzel kapcsolatosan.
A másik megjegyzésem: nagyon merem remélni, hogy ellenzéki oldalról nem savanyú a szõlõ, hanem annak örülnek, hogy ez a modell mûködõképes, és ha döccenõkkel is, mégiscsak mûködik az a törvény, amelyet közösen hoztunk létre. Merem remélni, hogy csak az ellenzéki helyzet mondatja ki, bár szerettem volna, ha megpróbáltak volna olyan konstruktívak lenni, mint amilyen módon mi, szocialista képviselõk a kisebbségi törvény kidolgozásakor, 1990 és 1993 között megpróbáltunk tevékenykedni.
Sikerpropaganda - fölvetette Kovács képviselõtársam. Ha siker van, ez nem pusztán a kormány sikere, hanem a kisebbségek sikere is. Ha kudarc van, az sem biztos, hogy föltétlenül csak a kormány kudarca, lehet hogy mások kudarca is, akár a települési önkormányzatok kudarca is meg a kormány kudarca is. Amit mondtam, hogy egy kisebbségpolitika ötszereplõs, változatlanul fontosnak tartom, nem a felelõsség áthárítására, pusztán annak érzékeltetésre, hölgyeim és uraim, hogy az autonómia fura dolog, egy ponton túl a kormány nem szabhat feladatokat, határidõket a kisebbségeknek, mint ahogy ezt Kelemen képviselõ úr számon kérte. Õ, aki a paternalizmus ellen lépett föl, most a legpaternalistább kisebbségi szemléletben fogalmazta meg: egy kormány, de még egy országgyûlés sem szabhat a kisebbségek országos önkormányzatainak és a kisebbségeknek feladatot, hiszen akkor a kisebbségek autonómiáját sértenénk meg. Ez volt érvényes a székházügyben is, ahol igenis hosszú egyeztetést folytattunk.
De szeretném ellenzéki képviselõtársaimnak jelezni: sokkal jobb az, hogy a kisebbségek országos önkormányzatai megelégedésére találtuk meg az országos önkormányzatok helyszínét, mintha valamiféle vélt határidõ jegyében megpróbáltunk volna bármit rájuk oktrojálni. Azt hiszem, ez egy olyan együttmûködõ partneri viszony, amire ez a kormány igazán büszke lehet. És köszönet a kisebbségeknek azért az együttmûködésért, azért az együttmûködési készségért, hogy belátták, és belátják, hogy csak az Országgyûléssel, a magyar parlamenttel együtt lehetséges egy eredményes kisebbségpolitikát végrehajtani.
Sok történelmi kérdést fölvetett Kelemen András képviselõtársam. Kár, hogy érdemi kifogása nem volt, koncepcionális ügyekben semmit nem tudtunk meg, hogy hogyan is kellene továbblépni. Pedig nagyon örültem volna, ha akár részérõl, akár KDNP-s képviselõtársam részérõl legalább valamiféle enyhe iránymutatást hallottunk volna, hogy végül is milyen irányokba kellene és lenne célszerû továbblépni.
Ami a szórványhelyzetet illeti, történelmi tény, tisztelt Kelemen úr, hogy a szórványhelyzet nem Trianon eredménye, hanem már a XVIII. század eleji betelepítések; aki egy kicsit is ismeri a magyar történelmet, a török hódoltság utáni állapotot, az ezt a dolgot tudja. Abban pedig, hogy Trianon mit jelentett a kisebbségek életében, nincs vitánk. Ritkán mondjuk ki, hogy Trianon nemcsak a magyar nemzet számára jelentett egy tragédiát, egy szétszabdaltságot, de hasonló tragikus következményekkel járt a magyarországi kisebbségek számára. Ezt nem árt a magyar Országgyûlésben is kimondani, mert nem árt, ha legalább mi, magyarok, akik annyit panaszkodunk, hogy Európa nem mutat empátiát a mi ügyeink iránt, legalább mi mutassunk empátiát mások hasonló sorsa iránt.
Amit még Kelemen úr fölvetett: közigazgatási nyelvhasználat. Ez egy rendkívül reális kérdés, bár ott tartanánk, tisztelt képviselõ úr, hogy olyan lenne a magyarországi kisebbségek nyelvállapota, hogy azért dörömbölnének, hogy a közigazgatásban nyelvet kellene használni. S nem azért feltétlenül, mert itt egy asszimilációs politika volt, miként mondják ezt szlovák és más nacionalisták, vádolva ezzel Magyarországot. Úgy látszik, képviselõ úr nem tudja, hogy éppen ezért fogalmaz az anyag rendkívül pontosan: nem elmagyarosításról beszélt, hanem elmagyarosodásról - nem az asszimilációról, hanem az asszimilálódásról.
(19.20)
Ezt a magyar nyelv elég világosan kifejezi; mert az elmúlt évtizedekben sem volt az állampolitika rangjára emelt asszimiláció ebben az országban, de végbement egy elmagyarosodás, egy asszimilálódás, amely döntõen önként vállalt volt. Ugyanakkor - nem most mondtam ki elõször, '89-ben mondtam ki, miniszterhelyettesként - rendkívül káros és bûnös volt a Kádár-korszaknak az a döntése, hogy a '60-as évek elején a kisebbségi oktatási rendszert drasztikusan felszámolta; és nem most bátorodtam fel, hogy ezt kimondjam.
Igen, ez ma a magyarországi kisebbségek legnagyobb problémája, és ezen a helyzeten nem tudunk önmagában véve csak iskolával, csak tanárral segíteni. Újra visszatérek a beszédem elejéhez, ahhoz, hogy a nyelv hasznosságát lássák a szülõk, tehát hasznosítani tudják a kisebbségiek a nyelvet.
További egyéb tények; én nem akarom, hogy... - a képviselõ úr viccel: Dániában egy kisebbség van, a német kisebbség, de Magyarországon tizenhárom kisebbség van. Azonkívül képviselõ úr lapozza fel az 1997-es költségvetést: itt tételesen fel van sorolva a tizenegy országos kisebbségi önkormányzatnak a költségvetése, név szerint meg van benne nevezve mind a tizenegy országos kisebbségi önkormányzat. Ne próbáljunk már olyan párhuzamokat húzni, amelyek a legelemibb szakmai összehasonlítások alapját sem állják meg!
Cigányszínház, cigánymúzeum... - képviselõ úr, nem arról szól a történet, hogy az Antall- és a Boross-kormány idején létrehozott cigányszínházat vagy a cigánymúzeumot bezárta volna ez a kormány. Sajnos, ennek a kormánynak sem volt elég anyagi eszköze, ereje ahhoz, hogy megnyissa a cigányszínházat és a cigánymúzeumot. De mi nem vádoltuk önöket annak idején, hogy ezt miért nem csinálták meg, mert nem akartunk méltánytalanul ellenzékiként szerepelni annak idején.
Tisztelt Ház! Igazán nem kedveltem, amikor itt sokat történészkedtek ebben a Házban, de azért szeretném megmondani Kelemen úrnak még azt - ami tény, és nem árt, ha némi stúdiumot vesz e tekintetben -, hogy a döntõen szlovák lakta Békéscsabára, Tótkomlósra, Szarvasra igenis telepítettek be felvidékieket, mint ahogy tudom, hogy Felsõ-Bácskába, az én körzetembe pedig nagyrészt a kiûzött németek, a svábok helyére telepítettek be. Úgyhogy nem kellene olyanba is belekötni, ami tényszerûen nem állja meg a helyét.
Ezért nem hiszem, és visszautasítom, hogy bármiféle szellemi gyávaság, vagy sértõ megállapítások lennének. Természetesen, mivel ez az elsõ beszámoló, vannak a beszámolónak pontatlanságai; ezeket ki fogjuk javítani, de végül is a történet arról szól, hogy ez a kisebbségi törvény sikeresen megvalósul.
Tisztelt Ház! Én annak a reményében, hogy ez a kisebbségi törvény a jövõben még inkább megvalósul, és testet ölt a magyarországi kisebbségek tevékenységében, kérem, hogy a beszámolót fogadják el; és kérem, hogy a kisebbségi törvény módosításában konstruktív módon vegyenek részt mind kormánypárti, mind ellenzéki képviselõtársaim. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)