DR. VASTAGH PÁL igazságügy-miniszter: Tisztelt Képviselõ Úr! Az interpellációban felvetett problémákat az 1994. évi XXIII. törvény rendezi; e törvény parlamenti vitájában sok olyan jellegû észrevétel elhangzott, amit ön most elmondott, ezeknek egy része bekerült a törvény tartalmába, másik része nem került be a törvény tartalmába. A törvény keretei, fõ mondanivalója, eljárási rendje, az alkalmazott személyi kör 1994-ben alakult ki, közel három esztendõvel ezelõtt, és ennek korrekcióját az alkotmánybírósági határozat alapján 1996-ban az Országgyûlés a határozat intencióinak megfelelõen elvégezte.
Amit ön felvet, képviselõ úr, szinte mindenütt felvetõdött a kelet- közép-európai új demokráciákban. Mindenütt hosszadalmas és fájdalmas eljárások keretében próbáltak ennek az ügynek a végére pontot tenni - nem sok sikerrel -, és mindenütt bizonyosan új konfliktusok is keletkeztek.
A törvény szabályai adnak bizonyos garanciákat arra vonatkozóan, hogy a bizonyítási eljárás pontos, egzakt legyen, és lehetõség szerint nyújtson a törvény arra is lehetõséget, hogy ki-ki saját védekezését elõ tudja adni. Arra is lehetõséget nyújt a törvény, hogy tanúként megidézzenek bárkit, akinek az államigazgatási eljárás szabályai szerint tanúzási lehetõsége lehet. Így tehát nincs akadálya annak, hogy az ön által említetteket is meghallgassák az eljárás keretében.
A törvény tulajdonképpen - és ez nem az én megítélésemen múlik - nem a közéletbõl zárja ki azt, akivel szemben bizonyítékot találnak, hanem döntésétõl és választásától teszi függõvé, hogy a választók e tény ismeretében támogatják-e közéleti szereplését vagy sem. Tehát önmagában nem a törvény zárja ki az érintett személyt a politikából és a közéletbõl.
Hogy a törvény módosítására sor kerül-e, képviselõ úr, a közeljövõben, azt tudom válaszolni, hogy nem valószínû, hiszen mindannyiunk igyekezete szerint a törvény végrehajtására kellene most már inkább az energiát fordítani és nem a törvény módosítására. Kérem, fogadja el, képviselõ úr a válaszomat. (Taps a kormánypártok soraiban.)