DR. ISÉPY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Országgyûlés! Ezek után egyesek valószínûleg még inkább súlyos orvosi esetnek minõsítik, hogy idõnkét rám tör a roham, és ilyenkor a politikai kultúráról beszélek, de a freudi tünet mostani jelentkezésének kiváltó oka, hogy a viták hangneme kétségtelenül annyira túllépett már az elviselhetõség határán, hogy indokolt az ebben a tárgyban történõ felszólalás.
Deákról jegyezték fel, hogy a kiegyezés után is gyakran bejárogatott a Parlamentbe, de inkább a folyosón, a pamlagon töltötte az idõt, mert nem bírta elviselni a bent dúló viták hangnemét. Nyilván ma már ez a folyosó sem jelentene számára menedéket, hiszen a viták sara túlfröccsen, és kifröccsen a folyosóra is.
Mit lehet tenni a sajnálatos és egyre romló helyzet elviselésére? Két dolgot; az egyik: kifejleszteni a védekezõ reflexeket. Nem szabad mindjárt megsértõdni! A hiúság és a sértõdöttség politikai hiba. Micsoda vihart kavart például a parlamentben az udvari bolond tisztség felkínálása! Pedig történelmi ismeretek birtokában ez megtisztelõ ajánlatként is értékelhetõ. (Taps az FKGP padsoraiban.) Ezt a munkakört ugyanis csak nagyon mûvelt, a lélektanban járatos és színészi képességekkel is rendelkezõ személy tölthette be. Valójában õ volt az udvarban a megtûrt intellektuális ellenzék... (Derültség és taps az FKGP padsoraiban.), és az oroszlántól csak az különböztette meg, hogy neki a bátorság meg is volt engedve. Nyilván csodálkozni tetszenek majd azon, hogy egy francia történész Maurice Lever külön könyvet szentelt az udvari bolond történetének, akiket õ nagyon nagyra becsült. Tehát nem kell rögtön megsértõdni! (Közbszólások az SZDSZ padsoraiból.) Micsoda sértõdést váltott ki az is, hogy egy párt tagságát csak úgy, lazán és általánosságban "állat"-nak nevezték. Pedig ha arra gondolok, hogy... (Dr. Torgyán József: Igaz!) egy gyapjas rackajuh, a díjakat nyert Kincsem vagy egy lipicai mén vagy a nyájat ügyesen terelõ okos puli mennyivel tiszteletre méltóbb példánya a saját fajtájának, mint egy elvakult hõbörgõ vagy lövöldözõ maffiózó az emberi fajnak; itt sem kell rögtön megsértõdni.
És itt van a "szélsõséges", "felforgató", "radikális", ami óriási sértésnek számít, pedig valójában totális képzavar. A radikális ugyanis gyökeres változást akar, de ez nem a dolgok felforgatását, hanem alkotmányos keretek között az összezavart dolgok logikus rendbe rakását jelenti, és a kereten belül legfeljebb közelebb van a keret belsõ széléhez. Aki viszont túl akar lépni a kereten, az már nem radikális, az már forradalmár, mert az alkotmány felrúgásával akar rendszerváltozást.
Vagy miért kellene megsértõdnöm azért, mert valaki az "Érettségiznek-e a magyar gyerekek a mohácsi vészbõl?" címû felszólalásomat a napirend elõtti felszólalások elleni riasztó érvéként akarta felhasználni? Némi megdöbbenéssel ugyan, de tudomásul kell venni, hogy egyesek számára egyáltalán nem fontos, és nem országos jelentõségû, hogy ma és a jövõben magyar gyerekek Magyarországon érettségiznek-e magyar történelembõl vagy nem.
A másik gyógymód az önmérséklet, ami sokkal nehezebb, és némi stílusváltást igényel. Például a "hazudik" helyett mennyivel szebb: függetleníti magát az igazságtól. Az "aljas" helyett a sokkal irodalmibb zamatú "álnok". Vagy a "hülyeségeket beszél" helyett azt mondani, hogy "javaslata teljesen alkalmatlan a probléma megoldására". A kettõ ugyanazt jelenti, csak más fogalmazásban.
Képviselõtársaim szíves elnézését kérem, hogy a pusztába kiáltott szó reménytelenségét felvállalva újból beszélni merészeltem a politikai kultúráról; egyesek várhatóan megint megkifogásolják országos jelentõségét, de lelkük rajta!
Befejezésül csak azt kérem, hogy ha Deák Ferenc véletlenül betévedne a ülésterembe, ne kelljen már hanyatt-homlok menekülnie a folyosói pamlagra vagy egyenesen a Kossuth térre, hanem itt maradva elmerülten élvezné vitáink magas színvonalát, és csettintve megállapítaná: "Jaj, Istenem! Az én idõm óta színvonalban és szakszerûségben mennyit fejlõdött ez a Magyar Országgyûlés." (Taps az ellenzéki padsorokban.)