DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Az 1992. évi LXIII. törvény megszületésével az Országgyûlés megteremtette a korszerû demokrácia alapját képezõ személyi adatvédelmet. Tény, hogy az egészségi állapotra vonatkozó személyi adatok az egyénre vonatkozó legbizalmasabb információk, és ezért fokozott mértékben igényelnek védelmet.
Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ezeknek az adatoknak a védelme, az orvosi titoktartás kötelezettsége egyáltalán nem új keletû felismerés, s ezt minden idõben az adott kor követelményeinek megfelelõen igyekeztek megfogalmazni.
A legtöbbször módosított 1972. évi II. törvény alapvetõen meghatározta az orvosi titoktartás és adatkezelés alapszabályait, ugyanakkor széles körû felhatalmazást adott a 91. §-ában a kormánynak arra, hogy a végrehajtásról gondoskodjék. A kormány a többször módosított 16/1971-es minisztertanácsi rendeletben viszont a végrehajtásra vonatkozó szabályok megállapítását a népjóléti miniszterre bízta. A törvényes felhatalmazás tehát megvolt arra, hogy a népjóléti miniszter mindenkor az adott idõszak követelményeinek megfelelõen kidolgozza és bevezesse az adatvédelem ez idõ tájt korszerû módjait.
Ha egy így kialakított rendszert a kormány törvénybe kíván foglalni, azzal egyet lehet érteni. Jelen esetben viszont nem ez történt - éppen a hiányzó szabályozásokat próbálja a törvényjavaslat pótolni. Korábban már rendeletekbe foglalt elemeket kever kipróbálatlan megoldásokkal, majd a javaslat utolsó paragrafusában visszatér a régi bevált formulára, tehát az érdemi szabályozásra felhatalmazást kap a népjóléti miniszter. Ezzel tulajdonképpen elmosódik az a felelõsség, amely a minisztériumot terheli azért, hogy a korábbi törvényes felhatalmazás alapján nem minden esetben tette meg a szükséges intézkedéseket; a külsõ szemlélõnek pedig úgy tûnhet, hogy a hiba az Országgyûlést terheli, amiért csak most teszi meg a kellõ lépéseket.
Szeretném hangsúlyozni, nem az a kifogásom, hogy az egészségügyi adatok kezelése törvénybe foglalva átfogó szabályozást nyer, hanem a kivitelezés módja, az, hogy egy sereg megoldatlan vagy ködösen megfogalmazott, elnagyolt kérdéssel az adatkezelésben és adatvédelemben nem az elõrelépést segíti.
A törvényjavaslatot objektíven vizsgálva pozitívumnak kell tekinteni, hogy jól tagolt, szerkezetileg megadná a lehetõséget arra, hogy alapos munka szülessék. Feltehetõen a kidolgozók ebben az Európa Tanács ajánlásait követték.
A negatívumok viszont három fõbb csoportba sorolhatók. Így az elsõ az adatok egészségügyi hálózaton kívüli továbbításának elnagyoltsága, a második az ügyvitel-szervezési és számítástechnikai szempontok szinte teljesen figyelmen kívül hagyása, illetve néhány fontosnak tekinthetõ egészségügyi, illetve orvosi kérdés kezelésének bizony néha érthetetlensége.
Az egészségügyi adatok külsõ felhasználását a 4. § (2) bekezdése foglalja össze. Ennek bizonyos fokú részletezését tartalmazza a 23- 28. §. Minimális elvárás, hogy a felsorolás és részletezés összhangban legyen azzal a részletes, pontosan definiált kérdéssel, amely a részletes adatokat adja. Például szabálysértési eljárás címén a törvény szövegét tekintve az illetékesek bárkirõl bármilyen egészségügyi adatot lekérhetnek, anélkül, hogy szükségességét indokolni kellene.
Hasonló a helyzet a közigazgatási eljárások esetében. Itt például a javaslat 25. §-a rögzíti, hogy "az adatok érvényesítéséhez vagy kötelezettségei teljesítéséhez van szükség" - ezt idéztem -, de az általános megfogalmazás magában foglalja a visszaélés lehetõségét. Minimális elvárás lenne ez esetben az a törvényi elõírás, hogy az adatkérésnek tartalmaznia kell annak a jogszabályi helynek a megjelölését, amelybõl a jog vagy a kötelezettség ered, azt az egészségügyi információt, amire az eljáráshoz szükség van, illetve azt a tényt, hogy az adatkérésrõl az érintettet tájékoztatták. A 4. § (4) bekezdésében foglalt helyes korlátozás csak így valósítható meg.
Kétségkívül bonyolultabb a helyzet a bûnüldözés, a nemzetbiztonság vagy az ügyészségi eljárás esetében, hiszen például a bûnüldözés, a bûnmegelõzés érdekei szükségessé tehetik, hogy ne szivárogjon ki információ arról, milyen célból gyûjtik be az adatokat. Nem kívánom megbántani az érintett szerveket annak feltételezésével, hogy az általános korlátozás mellett gyakorlatilag korlátlanul megszerezhetõ adatokkal visszaélnek. De a törvényjavaslat ennek lehetõségét nem zárja ki. Az orvosnak ugyanis nemigen van lehetõsége arra, hogy mérlegelje, mi az, ami "az adatkezelési cél megvalósításához elengedhetetlenül szükséges".
A negatívumok második csoportjaként jelöltem meg az ügyvitel- szervezési és számítástechnikai szempontok figyelmen kívül hagyását. Hogy a folyamatot az elején kezdjük: a mai napig nincs megnyugtatóan megoldva a megszületett gyermek taj-számmal való ellátása. Számos gyermekorvos panaszolta, hogy sokszor a gyermek egyéves koráig is elhúzódik, míg a taj-szám kiadásra kerül, az azonosító jel nélkül viszont az adatkezelés elég nehézkes.
A javaslat 12. §-a közli, hogy az egészségügyi és személyazonosító adatoknak az érintett részérõl történt szolgáltatása - kivételekkel - önkéntes. A taj-számot tartalmazó hatósági bizonyítvány felmutatása, illetve átadása nélkül viszont gyakorlatilag szóba sem állnak a beteggel. A végiggondolatlanság éppen abból ered, hogy egy kivételre gondolva a kivételt teszik fõszabállyá, amit aztán bonyolultan magyarázni kell.
(18.30)
A törvényjavaslat kétségtelenül a korábbinál konkrétabb megfogalmazásokat tartalmaz, bár ezek sem kellõen megalapozottak.
A részletes technikai elõírások megfogalmazását elsõsorban a népjóléti miniszterre bízza; a 6. § így elõírja, hogy az adat megsemmisülés elleni védelmére, annak megakadályozására, hogy illetéktelen személy hozzáférjen azokhoz, az intézményekben van lehetõség, az orvosi rendelõkben azonban kevésbé. A dokumentációkat, a számítástechnikai adathordozókat ugyanis ennek megfelelõen olyan biztonsági berendezésekkel kellene õrizni, amilyenekkel az orvosi rendelõk jelenleg nem rendelkeznek.
Ugyanígy nem átgondolt a gyakorlat oldaláról az egészségügyi dokumentációk 30, illetve zárójelentés esetén 50 évi megõrzésének elõírása, mivel senki sem gondolt arra, hogy ezt az irattömeget hol és hogyan lehet megõrizni. Persze figyelembe kell venni, hogy a korszerû számítástechnikai adathordozókon nagy mennyiségû adat tárolható, de jelenlegi ismereteink szerint az archiválásra legmegfelelõbbnek tekinthetõ CD-ROM-ok becsült élettartama is csak 10-12 év, arról nem is beszélve, hogy elhalt emberek adatainak ilyen hosszú tárolása majdnem értelmetlen. Feltételezhetõ, hogy a minisztérium a részletes szabályozás kidolgozásánál ezekre maga is rájött, de elõre bekeríti magát az ilyen törvényi rendelkezésekkel.
Hasonló a helyzet a gyógyszertárak esetén, ahol három, illetve a kábítószereknél öt évig kell a vényeket megõrizni. A kábítószerekre és a pszichotrop anyagokra vonatkozó vények megõrzési idejének két és félszeresre való növelése még csak érthetõ, de a viszonylag kommersz gyógyszerek vényeinek három évig való megõrzése értelmetlen.
A problémák harmadik csoportját a javaslatból eredõ egészségügyi kérdések jelentik. Ezek között az elsõ az AIDS-szel kapcsolatos probléma, amely kapcsán - érzékelhetõen - a javaslat kidolgozója is bizonytalan. A törvényjavaslat, hivatkozva az Európai Unió gyakorlatára, törli az AIDS-es betegek kötelezõ adatközlését. Tekintve, hogy az AIDS a korunkban nemi úton terjedõ legsúlyosabb ismert fertõzõ betegség, ez a megoldás csak akkor lenne elfogadható igazságossági szempontból, ha törlésre kerülne az egészségügyi törvény 16. és 32. §-a, amit viszont senki sem gondolhat komolyan. Egészségügyi ellátásunk az anyagiakat tekintve sincs azon a színvonalon, hogy megengedhessük magunknak a lényegesen gazdagabb országok gyakorlatát, egy ilyen súlyos betegség ennyire liberális kezelését.
A fertõzõ betegségekkel kapcsolatos kötelezõ adatszolgáltatást elõíró 1. számú melléklet egyébként is számos furcsaságot tartalmaz: egyrészt kiterjeszti a kötelezõ adatszolgáltatást olyan fertõzõ betegségekre, amelyekrõl részletes információt korábban nem gyûjtöttek, mint például a mumpsz vagy a bárányhimlõ, illetve a condylomaacuminatum. Ez utóbbiak valóban sok esetben fordulnak elõ, de teljesen érthetetlen, miért szükséges itt a személyazonosító adatok közlése. Másrészt a mellékletben felsoroltak sem értelmezhetõk minden esetben - kérdés, hogyan kell különbséget tenni az ételfertõzés és az ételmérgezés között, hogy a kolifertõzés a vizeletben található koli esetében mindig jelentéskötelezett-e, de az is, hogy a 69. és 70. sorszámon közölt fertõzések miben különbözhetnek a 71. és 72. sorszámúaktól. Kérdés, végiggondolták-e a jogszabálytervezet kidolgozói, hogy az immár törvénybe foglalt jelentési kötelezettség mekkora adminisztratív többletterhet jelent az egészségügy racionalizálása következtében amúgy is leterhelt orvosok részére.
Az elmondottakat összefoglalva: az egészségügyi adatok védelme fontos kérdés, de ezen a törvényjavaslaton még kell módosítani ahhoz, hogy valóban hasznos és elfogadható legyen. A Független Kisgazdapárt a módosító javaslatainak elfogadása után tudja csak maradéktalanul elfogadni a törvényt. Köszönöm szépen. (Szórványos taps az ellenzéki pártok soraiban.)