DR. SCHWARCZ TIBOR (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Rendkívül nehéz helyzetben vagyok mint a kormánypárti frakció vezérszónoka, hiszen a beterjesztett törvényjavaslatot lehet politikai oldalról tárgyalni, de lehet a kérdés szakmai vonatkozásait is taglalni. Az elõttem szóló képviselõtársam egy kicsit eltért a tárgytól; úgy tûnik, mintha a társadalombiztosítás zárszámadását tárgyalnánk, holott a társadalombiztosítási önkormányzat igazgatásáról szóló törvényjavaslat vitája folyik.
A miniszteri expozé a kérdés politikai vonatkozásait emelte ki jobban, míg a bizottsági vita során is inkább politikai kérdések merültek fel. A témával kapcsolatosan rendkívül sok a tünet, a felszíni jelenség; "Fecseg a felszín, hallgat a mély" - a költõ szavaival. Amitõl hangos ma a társadalombiztosítás környéke, a média, azt hiszem, elfedi a mélyben lejátszódó, fõleg politikai folyamatokat. A kérdést lehet szakmai vonatkozásban is tárgyalni, és azt hiszem, a politikai vonatkozások helyett inkább vissza kell térnünk a kérdés szakmai oldalról való megtárgyalásához.
Ha áttekintjük a társadalombiztosítási önkormányzatok kialakulását Magyarországon a maguk történetiségében, akkor azt láthatjuk, fõleg a nyolcvanas években, de az 1991-es törvény vitája során is, hogy visszaköszönnek az akkor ki nem beszélt, meg nem oldott problémák a ma tárgyalásra kerülõ törvényjavaslatban, illetve a benyújtott törvényjavaslat vitája során. Solt Ottilia akkor úgy jellemezte azt a törvényjavaslatot 1991-ben, hogy "ugrás a sötétbe". Ezek a ki nem beszélt, kellõen le nem zárt kérdések, amelyek visszaköszönnek a most tárgyalandó törvényjavaslatnál, a következõk:
A választás vagy delegálás kérdése.
A legitimitással összefüggõ kérdések. Milyen szervezetek képviseltetik magukat az önkormányzatban, milyen arányban, és ezek a szervezetek mennyire legitimek, kit képviselnek?
Mekkora legyen a közgyûlés létszáma? Hágy tagú legyen az elnökség? Legyen-e elnökség? A korábban benyújtott törvényjavaslat 120 fõs közgyûlést javasolt, majd az elfogadásra került közgyûlési létszám 60 lett, a jelenlegi törvénytervezetben 36 fõs létszámról beszélünk.
Milyen struktúrában mûködjenek az önkormányzatok? Legyen-e elnökség? Egy testület legyen-e? Legyenek-e bizottságok vagy ügyvivõ testület? A települési önkormányzatok megjelenjenek-e munkaadói oldalon? A betegjogi egyesületek és a szakmai szervezetek megjelenjenek-e a döntéshozó szervezetekben, bekerüljön-e a MOK, a Kórházszövetség és így tovább?
Váljanak-e szét teljes egészében az önkormányzatok külön nyugdíjbiztosításra és külön egészségbiztosításra? Milyen legyen a felügyelõbizottság, ki legyen a felügyelõbizottság tagja? Milyen arányban képviselje a kormány magát ebben a felügyelõbizottságban?
Azt hiszem, a legfontosabb a bármilyen módon felálló önkormányzatok jogosítványainak, kompetenciájának kérdése. Az összes többi kérdést ennek fényében kell vizsgálni, és ez már igen keményen politikai kérdés is. Az, hogy ezen törvényjavaslat most és így kerül a Ház elé, a kérdés bonyolultságának, a korábbi problémák visszatérésének, de talán annak is köszönhetõ, hogy nem tudtuk tisztázni magunkban, magunkkal, szövetségeseinkkel, partnerünkkel, hogy mit hogyan szeretnénk, és végül belecsúsztunk az idõ csapdájába: ugyanis június 16-án lejár az önkormányzatok mandátuma.
A felsorolt problémák mind-mind megjelentek a törvény 1991-es parlamenti vitája során. Késõbb, a biztosítási önkormányzatok választása után, fõleg politikai okokból erõsödött fel a települési önkormányzatok bekerülésének kérdése, ami mind a mai napig aktuális és nem megoldott kérdés. Akkor ezt a kérdést azért vették elõ, mert nem tudták elfogadni az önkormányzati választások eredményét.
A politikai csatározások mellett az önkormányzatok állandóan meg kellett hogy küzdjenek a Pénzügyminisztérium rohamaival. Solt Ottilia a törvény 1991-es vitája során a Pénzügyminisztérium két nagy rohamát említi. Azóta ezek a rohamok állandósultak. Ez természetes, hiszen a Pénzügyminisztérium a költségvetést védi, és ha van állami garancia, akkor elvárható az állam beleszólása a költségvetés jelentõs részét kezelõ alapok gazdálkodásába. Ha a csaták alakulását nézzük, akkor elmondhatjuk, hogy jelenleg a Pénzügyminisztérium vezet, és ez a Kiss- Matyi-féle törvényjavaslat elfogadása óta így van. Tehát eljutottunk oda, hogy a Pénzügyminisztérium terjesztette be az önkormányzatok költségvetését; formailag minden úgy volt, ahogy a törvények elõírják: idõben, a nagy költségvetéssel együtt került beterjesztésre az alapok 1997-es költségvetése.
Sok politikai csatározás zajlik a társadalombiztosítási önkormányzatok környékén, megkérdõjelezõdik létjogosultságuk, szükségességük. Én Kovács Pált szeretném idézni, az 1991-es vita során mondotta a következõket: "Szükség van a társadalombiztosítási önkormányzatra, elsõsorban azért, mert a járulékfizetõk, vagyis a társadalombiztosítás teherviselõinek az érdekeit a parlament sem, meg más felügyelõbizottságok sem, politikai testületek sem tudják megjeleníteni. Szükség van arra, hogy a társadalombiztosításon belül jelentkezõ érdekellentéteket egy önkormányzat kezelje, de a legfontosabb ok, ami miatt szükséges az önkormányzat, az, hogy ne legyen a társadalombiztosítás, a nyugdíjasok ellátása, az egészségügyi ellátás minden évben kitéve politikai harcoknak."
(10.50)
Ha ezt az ideális helyzetet tekintjük, akkor elmondhatjuk, hogy ma sincs így. A jelen helyzetben a kérdés átpolitizált, a rengeteg aktuális kérdéssel küszködõ önkormányzatokat, igazgatásukat kellene az idõ szorításában törvényileg szabályozni úgy, hogy a korábbi megoldatlan kérdések változatlanul megmaradtak. A politikai döntéshozók jelentõs részében a csalódottság is megtalálható, mely néha dühödt reakciókat is eredményez, eredményezhet. Azt hiszem, hogy depolitizálni és dezaktualizálni kellene ezt a kérdést. Meggyõzõdéssel vallom, hogy az önkormányzatok nem egyenlõ székházügy, vagy OVER-ügy vagy betegszállítási kérdések ügye. Sok volt ugyan a vizsgálat, de ezek dacára megoldásra kell jutni az idõ szorítása ellenére.
Az egészségügy, a nyugdíjügy komoly reformok elõtt áll. Ha vezérkar nélkül vagy szétzilált vezetéssel megyünk bele ezekbe a kérdésekbe, akkor a betegellátás, a nyugdíjasok ellátása szenved csorbát. Jogos a kérdés, mit csináltunk eddig? De a fenti kérdéseket nemcsak mi - és nemcsak most, ebben a parlamenti ciklusban - nem oldottuk meg, nem tudtuk megoldani, hiszen a kérdés igen összetett, bonyolult, rendkívül idõigényes. A társadalombiztosításról rendezett parlamenti vitanapon egyik oldalról sem hangzott el jó, felvállalható megoldás ezen kérdést illetõen.
Térjünk vissza és próbáljuk szakmai oldalról megközelíteni a kérdést: mi van akkor, ha nem tudjuk megoldani ezeket a kérdéseket? Ha jól mûködik az ellenzék, akkor megpróbálja lassítani a törvény meghozatalát, megpróbálja kihasználni azt, hogy ez egy kétharmados törvény. Tudom, kissé álságos a dolog. Arra szeretnék figyelmeztetni, hogy ez ciklusokon átnyúló következményekkel jár, járhat. Utalnék itt a megkezdett reformfolyamatokra. A jelenlegi törvénytervezet bonyolult politikai alkufolyamatok eredménye, de ha depolitizálni szeretnénk a kérdést, akkor nyitni kell mindkét irányban és engedni kell mindkét oldalon.
Ha megvizsgáljuk, mik a nyitás lehetséges irányai, akkor a következõket lehet megállapítani: taxatíve fel kell sorolni a jogokat, azokat is, ahol a kormány tud engedni, elsõsorban finanszírozási kérdésekben; visszaállítani azokat az egyetértési jogokat, amelyek korábban voltak; át kell tekinteni az 1991. évi LXXXIV. törvényt az adható jogosítványok és kompetenciák kérdésében; a költségvetés elkészítésénél az önkormányzatok el kell hogy jussanak, el kell hogy juthassanak a parlamentig; világosan szét kell választani az önkormányzatot és az apparátust, kompetenciák, jogosítványok, irányítás vonatkozásában; delegálás kérdésében az ÉT-ben kialakult viszonyok vagy a legutóbbi üzemi tanácsi választások eredményei alapján lehet delegálni, s a delegálással megszerzett mandátum két évre szóljon.
Ez az átmeneti idõszak alkalmas lenne arra, hogy a fenti problémákra megoldás szülessen, másrészt a választásokhoz való visszatérés esetén az idõpont kikerülne a parlamenti választások közelébõl, tehát depolitizálódna a kérdés. S ha választunk, akkor igen erõsen meggondolandó az, hogy csak a járulékfizetõk választhassanak.
A szervezeti, strukturális és létszámkérdések nem annyira perdöntõek szerintünk, fontosabb a mûködõképesség. A struktúra lehet alapszabály kérdése is. Az operativitás a döntõ.
A felügyelõbizottság kérdésében is számos kompromisszumos lehetõségre van mód. Az önkormányzati képviselõk körére ugyanolyan szigorú összeférhetetlenségi szabályok vonatkozzanak, mint a parlamenti képviselõkre.
A most beterjesztett törvény zárórendelkezésében meg kell fogalmazni, szinte menetrendszerûen, hogy hová, mikorra akarunk eljutni az 1991-es 60. országgyûlési határozat szellemének megfelelõen.
Tisztelt képviselõtársaim, ezek azok az elmozdulási irányok, amelyek felé el lehet és el is kell mozdulni, hogy a beterjesztett törvény elfogadható legyen a szûkös határidõ ellenére.
Csehák Judit az 1991-es parlamenti vita kapcsán Baross Gábornak, az 1891. május 6-án beterjesztett elsõ magyar társadalombiztosítási törvény elõadójának szavait idézte mint a követendõ kormányzati magatartás jó példáját. Idézem: "Elõzõleg azt az elhatározást érleltem magamban, hogy éppen tekintettel a kérdésnek rendkívüli nehézségére, nem fogok semmiféle oly diszpozícióhoz szívósan ragaszkodni, amely meggyõzõdésem szerint nem az egész törvényjavaslat alapelvét képezi, és hogy szívesen engedek minden módosításnak és javításnak, mely ezt az alapelvet meg nem támadja, és örömmel veszem, ha bárki jobb, megfelelõbb szövegezést javasol."
Ma mindkét oldal számára talán ez a kérdés egyik kulcsmozzanata, valamint képviselõtársaim fogadókészsége. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)