VARGA MIHÁLY (Fidesz): (Miután hordozható mikrofont tettek az asztalára:) Köszönöm, elnök úr, a gyors intézkedését.
(Tehát államtitkár úr sem tudott a múlt héten a gazdasági növekedés kérdésében...)
(15.50)
Tehát államtitkár úr sem tudott a múlt héten a gazdasági növekedés kérdésében többet mondani annál, hogy a Központi Statisztikai Hivatal úgynevezett kísérleti számításai szerint tavaly 1 százalék körül volt a bruttó hazai termék növekedése. Nos, azt hiszem, az államtitkár urat nem kell emlékeztetnem arra, hogy gazdaságkutatók szerint ez az 1 százalék inkább stagnálásnak nevezhetõ és nem növekedésnek, nem beszélve arról, hogy talán ez az 1 százalék az elmúlt két évet figyelembe véve még a statisztikai hibahatáron is belül van.
Én többször felhívtam a figyelmet arra, hogy a hozzánk hasonló szomszédos országok, például Szlovákia esetében az elmúlt évi növekedés 6 százalék volt, de távolabb, Csehország vagy Lengyelország is egy 4-4,5 százalékos növekedést tudott be magának a visegrádi országcsoportból.
A másik, nem kevésbé ingoványos terep a kormány számára - úgy tûnik - az infláció kezelésének kérdése. A Horn-Kuncze-kormány mindig is kétlelkû volt az infláció kezelésében: egyrészt retorikailag, szavakban valóban antiinflációs programot hirdetett és errõl beszélt; miközben a másik oldalon központi intézkedésekkel maga is segítette az infláció növekedését, hiszen ez az állami kiadások reálértékét csökkentette, a reáljövedelmeket pedig erõsen visszafogta, elértéktelenítette.
Úgy tûnik, hogy február óta új szakasz kezdõdött a kormány és az infláció viszonyában. Kormánytagok, tisztviselõk egymás alá ígérve nyilatkoznak arról, hogy 1998-ban hány számjegyû és milyen infláció várható, holott - mint említettem - a gazdasági tények nem egészen támasztják alá ezt a fajta optimizmust. Ebben a versenyben a Pénzügyminisztérium néhány tisztviselõje és a miniszterelnök úr jár az élen, legutóbb éppen a miniszterelnök úr nyilatkozott arról, hogy '98- ban egyszámjegyû lesz infláció, holott a KSH szerint is megtört márciusban az a tartós inflációcsökkenés, ami volt, és egy igen jelentõs, 1,9 százalékos havi áremelkedés volt.
A kormány most júniusig ár-bérmegállapodást szeretne kötni egy 10 százalék körüli infláció érdekében, miközben az érdekképviseletek szerint ennek semmilyen feltétele nincsen meg. Épp a szakszervezetek emlékeztetnek arra, hogy tavaly egy hallgatólagos megállapodás alapján a kormány 20 százalékos áremelkedést ígért, ehelyett a valóságban 23,6 százalékos volt az átlagos drágulás mértéke. Ez - fogalmazhatunk úgy is - némileg csökkentette ebben a tekintetben a kormány szavahihetõségét.
A márciusi inflációcsökkenés után már nem volt meglepõ, hogy múlt héten csütörtökön a 3 éves fix kamatozású kötvényekbõl 17,38 százalékos ajánlaton a felkínált 40 milliárd forint értékû kötvénybõl csak 3,1 milliárdot vittek el; és ennek az oka talán az is lehet, hogy mintha ellentmondás lenne a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium inflációkezelése között: a Magyar Nemzeti Bank fél százalékkal emelte az úgynevezett repókamatokat, ami az infláció szintjére igenis hatással volt, a 3 és 5 éves kötvények kamatait egy 0,5 százalékkal megemelte, miközben a Pénzügyminisztérium antiinflációs politikáról beszél.
Tisztelt Államtitkár Úr! A Fidesz-Magyar Polgári Párt nevében egy évvel ezelõtt, éppen egy napirend elõtti hozzászólásban magam emlékeztettem arra, hogy a kormánynak milyen antiinflációs lépéseket kell megtennie akkor, ha komolyan gondolja az infláció letörését. Akkor a - most itt nem lévõ - pénzügyminiszter úr válaszában üdvözölte ezeket a javaslatokat, és azt mondta: a kormánynak valóban az a célja, hogy az infláció csökkenjen. Most, egy év után azt kell mondanom, hogy a kormányzati intézkedések (Az elnök csengõje megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.) éppen ellenkezõ hatást értek el: az áremelkedés több központi intézkedés hatására nõtt. Úgy tûnik tehát, a kormány csak szavakban inflációellenes, tettekben néha sokkal inkább ennek ellenére mozog a kormány tevékenysége. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)