DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! A politikai üldözöttek kárpótlásának témaköre rettenetesen szerteágazó, idõnként nehezen áttekinthetõ joganyagra terjed ki - ez nem csoda. Az elmúlt öt évtizednek számos súlyos, emberileg érthetetlen jogsértését kellett utólag a jogalkotónak szabályozni, s az ország gazdasági helyzetéhez képest egy részleges kárpótlással enyhíteni.
Nyilvánvalóan könnyebb helyzetben lett volna 1990-ben a szabadon választott kormány, ha az 1945 elõtti jogsértések áldozatainak a jogi kárpótlásáról, kártalanításáról már rendelkeztek volna. Miután ez nem történt meg, ezért egy fél évszázadnak a sérelmeit kellett egységes szerkezetbe foglalva megpróbálni orvosolni.
Ennek számtalan jogszabály volt az alapja. Ezen jogszabályok közül hadd említsem meg a hadigondozási törvényt, a nemzetgondozási díjról szóló törvényt, a politikai üldözöttek kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvényt, valamint azokat a nyugdíj-kiegészítésrõl rendelkezõ kormányrendeleteket, amelyek szabályozták a korábbi idõszak politikai üldözötteinek társadalombiztosítási helyzetét.
Most ebben a kérdéscsomagban nagyon nehéz a véleményem szerint csak oly módon belenyúlni, ahogy a jelenlegi kormányjavaslat tette, és kiemelt néhány jogosulti csoportot, amelyek esetében az élet elvesztése miatt kárpótlást kívánt adni. Más csoportokról viszont elfelejtkezett, illetõleg olyan csoportokat is beemelt ebbe a körbe, amelyeknek a résztvevõi ugyanezen sérelemért korábban vagy folyamatosan 40 éven keresztül, vagy csak a hadigondozási, illetõleg a nemzetgondozási díjról szóló törvény megjelenése óta jóvátételben részesülnek.
Ha most ezeket a körülményeket figyelmen kívül hagyjuk, akkor véleményem szerint egy olyan, emberileg is, talán jogilag is elfogadhatatlan helyzetbe fogunk jutni, hogy bizonyos személyek ugyanazért a sérelemért, ami jelen esetben a hozzátartozójuknak a halála, kapnak kárpótlást, korábban kaptak nemzetgondozási díjat vagy hadigondozási díjat, viszont lesznek ugyanolyan személyek, akik hasonló sérelemért kárpótlást nem fognak kapni.
Az elmúlt idõszak alatt úgy tapasztaltam, hogy az állampolgárok az ilyenfajta megkülönböztetést meglehetõsen nehezen tudják elviselni. Érthetetlenül állnak azon tény elõtt, hogy az állam rámutat egy csoportra: neked jár; s egy hasonló sérelmet elszenvedett csoport esetén pedig kijelenti: neked viszont nem jár - fõleg akkor, amikor az állam folyamatosan hangoztatja, hogy igen nehéz helyzetben van.
Az általam elõterjesztett módosító javaslatok többsége megpróbálta kiküszöbölni a véleményem szerint - és még egyszer hangsúlyoznom kell, ez a személyes véleményem - fönnálló jogtalanságot. Nem tudom megérteni, milyen jogi felelõssége van a magyar államnak - kiemelvén például csak egy réteget, de hangsúlyozom, csak egyet, ebbõl a kormány által javasolt, életelvesztés miatt kárpótlásra javasolt csoportból -, hogy a kényszermunkára hurcoltak esetében az 1945. augusztus 1-je utáni szovjet hadifogságban levõ hadifoglyok halála esetén most kárpótlást adjon. Tudniillik már az 1945 utáni hatályos hadigondozási szabályok szerint is az ilyen személyeknek a hozzátartozói, ha meghalt a hadifogoly, akkor hadigondozási ellátásban részesültek - a gyermekek is, az özvegy is. Ha nem jött közbe semmi megszüntetõ ok - özvegy újabb házasságkötése, gyermekek nagykorúvá válása -, akkor ezt az ellátást a magyar állam folyósította nekik. Tehát a sérelemért a magyar állam helytállt.
Ha politikai okból megvonták az illetõtõl ezt az ellátást, akkor viszont az 1994-ben elfogadott, hadigondozásról szóló törvény alapján úgynevezett utólagos, egyösszegû kártalanításban részesültek a sérelmet szenvedettek, a hadiözvegyek esetében viszont, amennyiben a jogosultság feltételei jelenleg is fennállnak, 1994-tõl kezdve hadiözvegyi járandóságot folyósítanak. De már 1992-ben az elfogadott, nemzetgondozási díjról szóló törvény is lehetõvé tette, hogy - ha jól emlékszem - 1992-ben talán havi 3000 forintos járadékban részesüljenek az ilyen körülmények között elhunyt személyeknek az özvegyei.
Tehát még egyszer hangsúlyoznám, hogy a magyar állam annak a kötelezettségének, hogy a meghalt személyek hozzátartozóit bizonyos körben támogassa, eleget tett, illetõleg '92-ben és '94-ben a jogalkotás ezt a kérdést rendezte. Ennek a rétegnek a magyar állam ismételten, mármint a hozzátartozóknak, kárpótlást kíván adni. Viszont azoknak a hadifoglyoknak, akik '45. augusztus 1-je elõtt hunytak el szovjet hadifogságban, mármint azon hadifoglyok hozzátartozóinak azt mondja, hogy: ti nem kaptok kárpótlást, mert az édesapátok vagy a férjetek hamarabb halt meg, mint 1945. augusztus 1-je. Azt hiszem, hogy ez azért ebbõl a szempontból egy nagyon rossz megoldás.
A hadifoglyok kényszermunkásként való tekintése a politikai kárpótlásról szóló törvényben azért került kodifikálásra, hogy a szabadságelvonás miatt ettõl az idõponttól lehetett a hadifoglyot kényszermunkásnak tekinteni, mert egyébként haza kellett volna engedni, és a jóvátételbe beszámolták a hadifoglyoknak, illetõleg a kényszermunkára hurcolt civil személyeknek a munkáját, s a magyar állam ezt, amikor õk hazajöttek, nem fizette ki. Tehát ez a korszakhatár a szabadságelvonással volt összefüggésben, nem pedig a halállal.
Ebben az értelemben ugyanez vonatkozik a nyugati hadifogságban meghalt személyek hozzátartozóira. Az õ szempontjukból teljesen mindegy, hogy nyugati hadifogságban hunyt el az édesapjuk, a férjük vagy szovjet hadifogságban; vagy szovjet hadifogságban '45. augusztusa elõtt, vagy '45. augusztus 1-je után.
(18.40)
Tehát ha ezeket a tényeket hasonlítom össze, akkor a sérelmet szenvedett csoportok között véleményem szerint ez az idõhatár, ez a megkülönböztetés teljes egészében önkényes. Mert ha figyelembe veszem, hogy a magyar állam egyébként az élet elvesztése miatt helyt állt, jelenleg is helyt áll, akkor elgondolkodtató, hogy miért kell egy bizonyos csoportnál többletet felvállalni, viszont a hasonló helyzetbe kerültekkel szemben nemet mondani.
Nem ennyire egyértelmû a kérdés egyébként a deportálások során elhunytak esetében, de tény és való, hogy az Országgyûlés nemrég elfogadta a párizsi békeszerzõdés végrehajtásával kapcsolatos törvényjavaslatot, ennek alapján létrejött, mert a kormány végre létrehozta azt a közalapítványt, amely a túlélõknek a megsegítésére szolgál. A nemzeti gondozási díjról szóló törvényjavaslat is kiterjed bizonyos értelemben a deportálások során meghalt személyek utáni részleges jóvátétel-fizetésre a szülõk - akik a gyermekek után kapják ezt -, illetõleg az özvegyek esetében. A közalapítvány is a túlélõket fogja segíteni.
Ismételten felvethetõ az a kérdés: nem lép-e túl a magyar állam a lehetséges kereteken, nem vállal-e többet magára, mint amennyi egyébként jogilag kötelezõ lenne és az ország teherbíró képességének is megfelelne? Ugyanis nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ha ilyen tág körben vonjuk meg az élet elvesztése miatt jogosultak körét - és akkor nem szóltam még a sortüzek áldozatairól, nem szóltam még a különféle, ítélet nélkül kivégzettekrõl vagy az internálás során elpusztultakról, a kitelepítések, kényszermunka során meghaltakról -, akkor olyan hihetetlen mértékû lesz a jogosultak száma, hogy az a körülbelül 3 milliárd forint, amely a következõ évi költségvetésben erre a kárpótlásra tervezve van, egy-egy jogosult esetében meglehetõsen szerény lesz. De a törvényjavaslat azt sem kívánja figyelembe venni, hogy egyes özvegyek adott esetben - az új szabályok szerint - már folyamatosan kapnak hadiözvegyi ellátást, ami azért havonta most már talán olyan ötezer forint lehet, és az eddig eltelt idõszak alatt felvett akár hadiözvegyi ellátás, akár nemzeti gondozási díj körülbelül eléri vagy esetleg meg is haladja azt az összeget, amit az új szabályok szerint õk egyébként kaphatnak. Sajnos ennek az összeütközésérõl sem szól ez a törvényjavaslat.
De ha elfogadnám a kormány gondolatmenetét, akkor viszont hiányolnom kellene azt, hogy ez a törvényjavaslat nem tér ki azokra, akik idegen hatóság önkénye következtében vesztették életüket. Tudniillik amikor a szovjet csapatok bejöttek Magyarországra, akkor - részben a harci cselekmények során - számtalan polgári személy halt meg ártatlanul, akaratán kívül, de még az elõtt is voltak olyan esetek, amikor Magyarországra ténylegesen harcoló csapatok jöttek be, és a légitámadások következtében is jelentõs sérelmeket szenvedett el a polgári lakosság. De amikor harctérré változott Magyarország, akkor mind a két hadsereg katonái követtek el erõszakos cselekményeket a polgári lakossággal szemben, viszont történelmi tény az, hogy jórészt a szovjet csapatok voltak azok, amelyek részben hadbíróság elé állítottak polgári személyeket teljesen ártatlanul, csupán a megfélemlítés szándékával, aztán rövid úton kivégezték õket, részben mindenfajta bírósági eljárás nélkül mészároltak le katonaszökevényeket, polgári személyeket, egész családokat.
Az ilyen esetekre ez a törvényjavaslat nem kíván megoldást, nem kíván kárpótlást adni, de akkor okvetlenül megint fel kell vetnem azt a kérdést: ha a magyar állam hajlandó kárpótlást adni a kényszermunkára hurcoltak életelvesztése vagy a deportálások során elpusztultak, elpusztítottak után a Magyarországon élõ, jelenleg magyar állampolgároknak, akkor nem kerülheti meg azt a kérdést - mert azért létszámát tekintve nem olyan rettenetesen nagy tömegrõl van szó -, hogy a magyar polgári lakosságnak, amellyel szemben a háború során idegen hatóságok, elképzelhetõ, hogy sok esetben még a Szálasi-féle nyilas pribékek is elkövettek ilyen atrocitásokat... - tehát az ezek által okozott sérelmeket ne kárpótolja, ne próbálja meg jóvátenni.
Ha ilyen mélységig nyúlunk hozzá a dolgokhoz - és én azért elleneztem kezdettõl fogva a kárpótlás ilyen nagy ívû kiterjesztését, mert az rettenetesen nehezen megfogható határokat fog jelenteni -, akkor viszont el kell gondolkozni azon, szinte - hogy így mondjam - történészi alapossággal, hogy az elmúlt idõszakban milyen törvénysértések történtek, amelyek következtében magyar állampolgárok ártatlanul életüket veszthették. Ebben az esetben a törvényjavaslatnak arra is módot kell adni, hogy például azok a magyar állampolgárok, akiket a magyar állam akár jogosan, akár akaratlanul kiadott más országok bíróságainak és õket ártatlanul kivégezték... - a törvényjavaslatnak ezek hozzátartozóinak is kellene kárpótlást adnia; akkor nem lehet csak azt mondani, hogy a szovjet bíróságok által, a külföldön végrehajtott kényszermunka során okozott halál miatt van kárpótlási kötelezettsége az államnak, hanem ki kell mondani azt is: ha a külföldi bíróságok a második világháborúval, illetõleg az 1956-os forradalommal összefüggésben ártatlanul végeztek ki magyar állampolgárokat, abban az esetben is beáll a magyar állam kárpótlási kötelezettsége, és ezeket a hozzátartozókat is kárpótolni kell - vannak ilyenek, nem tízezrével, nem százezrével, ez nyilvánvaló. Ha azonban egy sérelmet, egyfajta sérelmet, az ártatlanok halálát megpróbáljuk kárpótolni, akkor fel kell mérni azt a kört: kik lehetnek az ártatlan halottak, és abban az esetben nem szabad alkalomszerûen kiemelni egy-egy csoportot, hanem akkor az összes csoportot kárpótolni kell! Hasonlóan vélekedem egyébként az 1956-os forradalom során elhunytakról is. Ez a törvényjavaslat szintén nem kíván kárpótlást adni azok hozzátartozóinak, akik fegyvert fogtak a szabadságért, és életüket vesztették, azon polgári áldozatok hozzátartozóinak sem, akik teljesen vétlenül haltak meg a forradalom alatt - több százan, több ezren voltak, ezt is tudjuk -, de olyan is volt, hogy a szovjet bíróságok akár ítélettel, akár ítélet nélkül kivégezték az illetõket, vagy kivitték õket a Szovjetunióba, és néhányan nem tértek haza.
Igen tisztelt Országgyûlés! A fentiek alapján én továbbra is megfontolás tárgyává tenném, hogy szükséges-e, indokolt-e a kárpótlás ilyen mértékû kiterjesztése az élet elvesztése miatt; valóban van-e a magyar államnak, a jelenlegi magyar államnak olyan jogi felelõssége, amely testet ölt ebben a törvényjavaslatban; vagy a magyar állam elmondhatja azt, hogy ha fogyatékosan is, de azért 1944 decemberétõl kezdve, amikor megalakult az Ideiglenes Nemzetgyûlés, a jogalkotás megpróbálta idõszakos kihagyásokkal, fogyatékosan, de reparálni az elkövetett sérelmeket; és a jelenlegi helyzetben azzal a három nagy törvénnyel - kárpótlási törvény, nemzeti gondozási díjról szóló törvény, hadigondozási ellátásról szóló törvény - egybefoglalta, rendszerezte ezeket a sérelmeket, és eleget tett a történelmi feladatának - figyelemmel arra, hogy közalapítványt is létrehozott a kormány, figyelemmel arra, hogy a hadigondozási törvény alapján létrejött közalapítvány szintén betölt egyfajta támogató és segítõ funkciót.
(18.50)
Ha viszont az igen tisztelt Országgyûlés úgy gondolja, hogy mindenáron ki kell tágítani a kört, akkor nagyon megfontoltan meg kell vizsgálni, hogy kik lehetnek még azok, akik ezen a körön, ami a törvényjavaslatban le van fektetve, kívül esnek, és ha a sérelem azonos - és jelen esetben a sérelem a hozzátartozó halála -, akkor ki kell tágítani ezt a kört. Akkor, tisztelt képviselõtársaim, nem múlhat ezen - néhány ezer esetrõl lehet szó, bár azért a nyugati hadifoglyok vagy a hõsi halottak esetében azért többrõl van szó, ez nem vitás -, nem múlhat anyagi megfontolásokon, hogy mi éket vágjunk az egykori sérelmet szenvedettek közé, és megpróbáljuk megosztani a társadalmat, hogy van, aki a halálért kap, és van, aki nem kap, pedig mind a kettõjük hozzátartozója, számukra a legdrágább: a gyermek, az édesapa vagy a házastárs maradt ott.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Ezzel a nagyobb ívû résszel igazából nincs összefüggésben az a módosító javaslat, ami a sokat vitatott munkaszolgálattal kapcsolatos. Nem vitásan, '92-ben az akkori Országgyûlés elismerte, hogy a politikai, faji, vallási célból teljesített munkaszolgálat - idõkorlátozás nélkül - hátrányos megkülönböztetés volt. De a jogalkotó szándéka az volt, hogy az eltelt idõszak sok-sok törvénytelenségét latolgatva ne a teljes munkaszolgálatot ismerje el kárpótlási idõszaknak, hanem csak azt, amikor a munkaszolgálatos élete valóban kifejezetten veszélyben forgott, ezért kiesett az a munkaszolgálat, amit nem a harcoló alakulatok kötelékében teljesítettek, mert például építették az erdélyi körvasutat, vagy hadianyagüzemben dolgoztak; vagy 1951 és 56 között a munkaszolgálatosok politikai okból lettek kiválogatva, és szintén munkát végeztek katonai szolgálat helyett. Tehát nem a katonai szolgálaton felül, hanem a katonai szolgálat helyett.
Az Alkotmánybíróság úgy találta, hogy ez a megkülönböztetés nem alkotmányos; de akkor abban a pillanatban nem tartható az a megkülönböztetés sem, hogy kétfajta munkaszolgálat van politikai, faji, vallási okból: az egyik az 1945 elõtti, ami kárpótlásra jogosít, igaz, itt azért leszûkítve, mert '41-et teszem - mármint a javaslat '41-et teszi - idõhatárként, az '51 és az '56 közötti munkaszolgálatról pedig hallgatok, és úgy teszek, mintha az nem politikai jellegû lett volna, ha ott nem származás, világnézet alapján lett volna kiválasztva, ki az a megbízhatatlan, aki nem méltó arra, hogy a Magyar Néphadsereg tagjai között szolgáljon, hanem csak úgynevezett építõ alakulatokba sorozva teljesítse a katonai szolgálatát.
Nagy valószínûséggel az Alkotmánybíróságnak az a döntése, amikor saját maga fogalmazta meg a törvény hatályban lévõ pontját, és csak annyit mondott, hogy munkaszolgálat, kifejezi azt az akaratot, hogy abban az esetben a politikai, faji, vallási okból végzett munkaszolgálatnál nincs korszakhatár, nincs idõhatár, hanem minden olyan munkaszolgálat kárpótlásra jogosít, ahol ez az elem, hogy katonai szolgálat helyett politikai jellegû okból kell teljesíteni a munkaszolgálatot, fellelhetõ, megismerhetõ.
Ezért véleményem szerint az Alkotmánybíróság döntésével ellentétes a kormányjavaslat, ezért szükséges lenne, hogy az Alkotmánybíróság által megállapított szöveget a Magyar Országgyûlés ne módosítsa; ez azért jogilag is tiszteletlenség lenne az Alkotmánybírósággal szemben. Egyébként még nem nagyon volt rá példa, hogy az Alkotmánybíróság ilyen alkotó módon beavatkozzon egy törvény szövegébe; itt megtette. Megtette, ennek a következményeit viszont, azt hiszem, nem enyhítheti a törvényhozás azzal, hogy szûkíti az Alkotmánybíróság által megállapított fogalmat, és a munkaszolgálatot csak a '41. június 27-e és '45. május 9-e közötti idõtartamra próbálja rövidíteni.
Igen tisztelt Országgyûlés, elnök úr, köszönöm szépen a figyelmet. (Dögei Imre tapsol.)