DR. PÁLOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Amikor kézhez kaptam a kormány által elõterjesztett T/4057. számú törvényjavaslatot, és beleolvasva megállapítottam, hogy többek között a szankciórendszer átalakítására irányul, megnyugvással vettem tudomásul, hogy most olyan kérdésben kell döntenie a tisztelt Háznak, amit az egész társadalom igényel.
Az elmúlt években történt hatalmas változások talán egyetlen területen sem kaptak akkora és olyan elementáris erõvel feltörõ kritikát, mint a büntetõ jogszabályok és az ezekre épülõ ítélkezési gyakorlat. Bonaparte Napóleon, akit joggal tekinthetünk a modern Európa legnagyobb kodifikátorának, azt mondta: "A büntetõ igazságszolgáltatás egy olyan pókháló, amin idõnként fennakadnak a kisebb rovarok." A magyar társadalom hét évvel a gyökeres változások után sem képes megemészteni, hogy a büntetõ törvények megváltoztatása, és az ennek kapcsán kialakult ítélkezési gyakorlat miért engedte meg, és a túlnyomó többség által igényelt szabadság, a társadalom nyitottabbá válása miért hozhatta magával a bûnözés olyan mérvû elszaporodását, ami napjainkban már a társadalom tûrési határát súrolja.
A bûnözõk különbözõ módszerei, az elkövetésben fellelhetõ állhatatosság, az elszánt és elvetemült bûnelkövetési módozatok, a társadalom erkölcsi és jogi normáinak felrúgásával lassan uralkodóvá váló közállapotok olyan mértékben hatnak a társadalomra, olyan ellenállást válthatnak ki az emberekbõl, hogy az hosszú idõre visszavethetik a demokratikusabb és nyíltabb társadalom modelljének a kialakulását és kiteljesedését. Amikor gátlástalan bûnelkövetõk az emberi élet kioltásának és az emberi méltóság meggyalázásának olyan, a társadalom számára eddig szinte ismeretlen módszereivel hajtják végre cselekedeteiket, mint amivel szinte mindennap szembesülni kényszerülünk; amikor eltévelyedett lelkû emberek odáig torzulnak, hogy kisgyermekeket hajlandók feláldozni alantas ösztöneik pillanatnyi kielégítésére; amikor a hatalmas vagyonok akkumulálódnak sokszor olyan emberek kezén, akikrõl mindenki tudja, hogy javaik megszerzése a társadalom megkárosításával történik - akkor a hatalomnak nem szabad csodálkozni azon, hogy a társadalom hóhérért kiált, és hajlamossá válik arra, hogy inkább alávesse magát a diktatúra egyfajta, általa elfogadott változatának, mintsemhogy eltûrje a szenny és a mocsok uralmát az erkölcs és a jog felett.
A büntetõjog eszköztára alkalmas arra, hogy megfékezze a társadalomra veszélyes elemeket, megvédje polgárait és azok javait, de ehhez nem szabad hogy érvényesüljön a napóleoni szindróma, mely csak a kisebb bûncselekmények elkövetõivel szemben következetes és hatékony. A büntetõjog csak akkor érheti el a célját, ha nem ad lehetõséget a bûnelkövetõnek a menekülésre, és a felelõsségre vonás olyan büntetéssel jár, ami mind az elkövetõt, mind pedig az egész társadalmat visszatartja a jogsértésektõl. A beterjesztett törvényjavaslatnak is ezt a célt kell szolgálnia, s megítélésem szerint erre képes is.
A büntetés tana a jogtudománynak és a jogirodalomnak az egyik legjobban kimûvelt területe. Számtalan veretes mû foglalkozik azzal, hogy a bûnelkövetõkre kimért büntetés milyen hatást gyakorol magára a tettesre és közvetve az egész társadalomra. Azok közé tartozom, akik az úgynevezett pedagógiai célkitûzésekkel értenek egyet, és azt hirdetik, hogy a büntetéseknek elsõsorban nevelõ jellegûeknek kell lenniük; az elkövetõn nem megtorolni kell a bûntettet, hanem át kell õt alakítania, hogy az elkövetkezendõkben visszatartsa magát a bûnelkövetéstõl és visszailleszkedhessék a társadalomba.
Vannak azonban olyan helyzetek és olyan történelmi korszakok, amikor enyhébb büntetésekkel már nemigen lehet elvárni a pedagógiai célok maradéktalan érvényesülését, mert egyrészt a cselekmény súlya, másrészt a bûnelkövetõ személyében rejlõ körülmények lehetetlenné teszik a nevelési célok maradéktalan érvényesülését; így kimondva vagy kimondatlanul is, a megtorlás egyfajta változatának kell érvényre jutnia az ítélkezésben.
A "szemet szemért, fogat fogért" elve a középkor igazságszolgáltatásában meghonosodott gyakorlat volt. A talió elvét a modern világ elutasította. De az kimondhatatlanul felháborító, hogy néhány évi börtönbüntetéssel vagy rosszabb esetben esetleg büntetlenül ússza meg a felelõsségre vonást az, aki 8-10 éves gyermekek életét oltja ki, esetleg kegyetlen és megalázó halálba kényszeríti, mert, mondjuk, dúsgazdag, az életörömöknek szinte már minden változatát kiélte, és csak így tudja kielégíteni eltévelyedett testi és lelki igényeit.
(12.10)
Ki kell mondani a már régóta hirdetett és jól bevált jogelvet, hogy az egyes bûncselekményekhez igazodó büntetéseknek olyanoknak kell lenniük, amelyek következetes és szigorú alkalmazásával a társadalom védelmet kap a káros elemekkel szemben. Majd ha visszavonul a bûnözés, és a társadalom a következetes ítélkezési gyakorlat által védetté válik, akkor sor kerülhet egy liberálisabb büntetõ ítélkezésre és az ehhez igazodó jogi normákra. Ezért a Kereszténydemokrata Néppárt egyetért a büntetõ törvénykönyvnek a kormány által elõterjesztett módosításával.
A kormányjavaslat - azon túlmenõen, hogy számos bûncselekmény büntetési tételén szigorítani kíván - elvi jelentõségû változásokat is tervez, melyek kihatnak a Btk. általános és különös részére. A 47. és a 47/A §-ok változtatása álláspontunk szerint igenis indokoltnak mutatkozik. A változtatás egyrészt lehetõséget ad a bíróságoknak a differenciáltabb büntetéskiszabásra, másrészt orvosolja azt a régóta bírált állapotot, ami az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében a halálbüntetés eltörlése után a büntetési rendszerben kialakult.
Az életfogytig tartó szabadságvesztésnél a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi idõpontjának a kitolása és ezzel a büntetés szigorítása nemcsak a jogász szakma, hanem az egész társadalom igénye. Az elévülhetetlen és a különösen súlyos bûncselekményeknél ez a szigorítás megítélésünk szerint mindenképpen indokolt. Az utóbbi években megjelent új bûnözési formák - mint például a bérgyilkosság - nagyon is indokolttá teszik, hogy súlyos bûncselekmények elkövetése esetén az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt húsz évnél hamarabb semmiképpen ne kerülhessen szabadlábra.
Ugyancsak a szigorítás irányába hat a javaslatnak az a része, mely egyes esetekben - fõleg az élet és a testi épség ellen elkövetett bûntetteknél - egy nap helyett egy évben szabja meg a büntetési tétel speciális minimumát.
De még fontosabb, hogy a különösen súlyos bûncselekményeknél - mint például az elévülhetetlen cselekmények vagy a 200 millió forint értéket meghaladó vagyon elleni bûncselekmények - az enyhítõ rendelkezések alkalmazására csak kivételesen kerülhet sor. Ez azonban tág teret biztosít a bírói mérlegelésre. Megítélésünk szerint sokkal hatásosabb lett volna a büntetõ kódex módosítása olyan formában, hogy az igazán súlyos bûncselekmények esetén az enyhítõ szakasz alkalmazását kizárja. Ugyanis ezeknél a cselekményeknél merül fel legtöbbször, hogy nem elég szigorú az ítélkezés.
Az enyhe ítélkezés kiküszöbölése érdekében kétféle lehetõség állt a törvényjavaslatot tevõ elõtt. Az egyik az, amit Kutrucz Katalin és Kónya Imre képviselõtársaim nyújtottak be, és ami a büntetési tételek felsõ határának a megemelésére irányult. A másik pedig az, ami a javaslatban szerepel, még pedig az alsó határ növelése a vonatkozó elképzelések szerint. Bár én úgy érzem ki a javaslatból, hogy a gazdasági bûncselekmények esetében a törvényjavaslat nem akar igazán szigorítani, és amikor a két lehetõséget, a Kónya-Kutrucz-féle törvényjavaslatot és a most beterjesztettet mérlegeltem, megítélésem szerint az elõzõ két képviselõtársam által beterjesztett módosítás bizonyult volna hatékonyabbnak, mert az köztudott dolog, hogy ha egy cselekményt minél szigorúbb szankcióval büntetünk, annál nagyobb a visszatartó ereje a társadalomban.
Szigorításnak kell tekintenünk azt is, hogy a javaslat több olyan magatartási formát nyilvánít bûncselekménynek, amelyek eddig nem vagy nem önálló bûncselekményként voltak a büntetõ törvénykönyvben. Ebben a körben nagyon fontosnak tartjuk, hogy a törvényjavaslat a tiltott pornográf felvételek készítését úgynevezett sui generis bûncselekménnyé minõsíti, végre elismeri azt, hogy a gyermekpornográfiával való kereskedelem súlyos társadalmi torzulásokhoz vezet, világszerte kezd olyan méreteket ölteni, ami a büntetések szigorítását sürgeti. Ezért nem elégséges, hogy ezek a cselekmények a büntetõ törvénykönyv egyéb rendelkezései alá esetleg bevonhatók és így büntethetõk, hanem egyértelmûvé kell tenni a cselekmény tényállási elemeit és a hozzá fûzött szankciókat is.
A gyermekek jogairól szóló nemzetközi egyezménybõl fakad az, hogy a gyermekpornográfián túl szigorúan büntetni rendeli a 12 éven aluliak sérelmére elkövetett nemi erõszakot és fajtalanságot is. Ez olyannyira üdvözlendõ, miután a minõsített esetben a büntetési tétel 5-10 évig terjed, amitõl a társadalom hathatós védelmet remélhet.
A házasságon belüli nemi erõszak ritkán elõforduló cselekmény, vagy legalábbis ritkán találkozunk vele, mert többnyire látens marad. Több más államhoz hasonlóan most a magyar büntetõjog is át kívánja venni ezt az új tényállást, de megítélésem szerint ezek a cselekmények egyelõre nem fognak túlságosan sok gondot okozni a bíróságoknak. A cselekmény szigorúan magánindítványra üldözendõ, és nagyon óvatosan kell bánni az ilyen ügyekkel, mert adott esetben olyan beavatkozást jelenthet a családok legbensõbb magánéletébe, ami megítélésem szerint sokkal jobban védett érdek, mint az az általánosságban megfogalmazott emberi jog, aminek védelmében ez az új tényállás a büntetõ törvénykönyvbe kerül.
A javaslatnak mindenképpen említést érdemlõ rendelkezése a bûnszervezet fogalmának meghatározása és az ehhez kapcsolt jogkövetkezmény. A bûnszervezet fogalmát a korábbi magyar büntetõkódexek nem ismerték. A most definiált bûnszervezet nem érinti sem a bûnszövetség, sem az üzletszerûség törvényben meghatározott és a bírói gyakorlat által tökéletesen kristálytisztára kimunkált fogalmát. Az a meglátásom, hogy ez a kategória még sok gondot fog okozni a büntetõ ítélkezést folytatóknak, és idõ kell ahhoz, hogy a bûnszövetség és a bûnszervezet közötti disztinkciót a bírói gyakorlat kialakítsa. Amennyiben a szervezett bûnözés óriási veszélyének az elhárítására irányul - már pedig ez olvasható ki a javaslatból -, akkor pontosan körül kell írni a bûnszervezet ismérveit, méghozzá jól elhatárolóan a bûnszövetkezettõl és az üzletszerûségtõl. Erre már csak azért is különösen nagy szükség van, mert a bûnszervezetet veszélyesebb csoportosulásnak minõsíti a javaslat, mint a bûnszövetséget, ami részben a minõsítésekben mutatkozik meg, részben pedig abban, hogy a javaslat egyes cselekményeknél pusztán a bûnszervezet létrehozását is büntetni rendeli.
Tisztelt Ház! Befejezésül engedjék meg, hogy szóljak még a közérdekû munka végzésével kapcsolatos új jogi szabályozási elképzelésekrõl. A módosítással elvileg itt is egyet lehet érteni; de vajon mi haszna lesz a meglévõ törvény módosításának, ha még azt sem tudtuk ez ideig meghonosítani, amit az alaprendelkezések tartalmaznak? Az egész intézmény nagyon nehézkesen bontakozik, pedig sokkal jobb sorsra érdemes, mert az egész civilizált világban, annak jogrendszerében ismert és bevált büntetõjogi intézmény. Magyarországon a foglalkoztató intézmények hiánya miatt csak két-három megyében mûködik igazán kifogástalanul. Ebben is óriási érdeme van a hivatásos pártfogóknak, hogy ez a szabadságelvonást helyettesítõ büntetés a gyakorlatban mégis funkcionál, egynéhány helyen nagyon is hatékonyan. Célszerû lenne minden bíróság területén megteremteni a lehetõségét annak, hogy a bíróságok alkalmazhassák ezt a büntetési nemet, mely valóban a megnevelés egyik leghatásosabb eszköze lehetne azokkal szemben, akik elõször vagy csak kisebb súlyú cselekmény miatt kerültek szembe az igazságszolgáltatással.