DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! A büntetõ törvénykönyvrõl tárgyalni mindig ünnepélyes pillanat egy parlament történetében, hiszen a büntetõ törvénykönyv az alkotmány mellett az a másik jogszabály, amelyik a társadalom egész életét átfogja. De addig, amíg az alkotmány általában a pozitív megoldások felõl közelíti a társadalmat, a büntetõ törvénykönyv azokat a magatartásokat sorolja fel, amelyeknek az elkövetésétõl vissza szeretné tartani az állampolgárokat, és amelyeknek elkövetése estén az állami kényszer eszközével büntetésekkel is él.
A rendszerváltás után a társadalmi viszonyokban bekövetkezett lényeges változások miatt több ízben is hozzá kellett nyúlni a büntetõ törvénykönyvhöz, sajnos már 22 alkalommal, ami nem jó, hiszen a büntetõ jogszabályoknál alapvetõen fontos kérdés az, hogy stabilitás legyen, az állampolgárok tudják hosszú távra elõre, hogy milyen magatartások azok, amelyek miatt velük szemben az állam a büntetõjog eszközeivel is fellép.
Szeretném - és azt hiszem, sokan szeretnénk -, ha a mostani átfogó módosítási javaslat bizonyos stabilitást hozna a büntetõjog fejlõdésében, hiszen egy ilyen átfogó javaslat után lehetõség szerint ne nyúljunk a büntetõ jogszabályokhoz, különbözõ törvényekhez kapcsolódóan.
Éppen ezért mindenkit meg szeretnék kérni, hogy abban a szellemben, ahogy a mai parlamenti vita zajlik, lehetõség szerint minél inkább álljunk elõ azokkal a gondolatokkal, amelyek a büntetõ törvénykönyv javításához rendelkezésünkre állnak, amelyekkel segíteni tudunk ennek a közös ügynek a megoldásában.
Ha már itt tartok, meg szeretném mondani, hogy nagyon kellemes a mai délelõtt itt lenni a parlamentben, legalábbis ezen vita alatt, hiszen olyan parlamenti munka folyik, amilyennek mindig lennie kellene. Különbözõ nézõpontokból, különbözõ beállítódásokból egy közös feladatot próbálunk megoldani; és az, hogy a nézõpontok eltérnek, természetes, de az, hogy közösen ezeknek a feladatoknak a megoldására próbálunk törekedni, azt hiszem, példa értékû lehetne más esetekben is. Csak jelzés, hogy a kormánypárti felszólalásokat ellenzéki oldalról, az ellenzékieket kormánypárti oldalról is eddig egyaránt megtapsolták.
A mostani törvény elõkészítésénél én feltétlenül szükségesnek tartom azt is hangsúlyozni, hogy a társadalom minél szélesebb rétegeinek bevonására szükség van, ahogy az elõkészítés során is ez megtörtént. Példaként hadd hivatkozzam arra, hogy részt vettem egy olyan szakmai konferencián, ahol felvetették: a büntetõjog eszközeivel a borhamisítókkal szemben nagyon nehéz védekezni, hiszen az elõkészületi magatartásokat, így például a raktáron tartást nem bünteti a törvény.
Nos, a büntetõ törvénykönyv 292. §-ának (2) bekezdéséhez módosító indítvány került be ebbe a javaslatba, amely ezt az elõkészületi magatartást a rossz minõségû termék forgalomba hozatalánál ezután büntetni rendeli. Csak szeretném jelezni, hogy például ez is egy eszköz ahhoz, hogy az ország jó híre, a termelés biztonsága és a fogyasztók biztonsága fokozódhassék. De szeretnék hivatkozni arra, hogy például az Országgyûlés létrehozott egy bizottságot a kábítószer- fogyasztással kapcsolatos problémákkal való foglalkozásra. Bízom abban, hogy ennek a törvénynek a vitája keretében ennek a bizottságnak az eddigi tapasztalatai, eredményei is érvényesülni fognak, és többek között ennek a bizottságnak a tevékenysége következében is jobb lehet a védekezés ennek, a társadalom jelentõs részét nagyon érzékenyen érintõ kérdésnek a megoldásában.
A második körben tíz perc áll rendelkezésemre, éppen ezért egy kérdésre szeretnék koncentrálni, egy olyan kérdésre, amelyik már a mai vita során is több ízben felmerült, és amelyben, azt hiszem, az Alkotmánybíróság 23/1990. számú, a halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó határozata óta végre megnyugtató és hosszú távon is mûködõképes megoldást kell találnunk. Ez az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés kérdése.
Amikor az Alkotmánybíróság ezt az idézett határozatát meghozta, akkor az alkotmány szellemében egy büntetési nemet alkotmányellenesnek minõsített. Ugyanakkor azonban ez az elem része volt egy rendszernek -
méghozzá a büntetõ törvénykönyv legsúlyosabb része -, mind a megtorló, mind pedig a visszatartó, nevelõ oldaláról.
Három évvel késõbb, 1993-ban került sor elõször arra, hogy egy Btk.- módosítás keretében a feltételes szabadságra bocsátásnak a felsõ határát az Országgyûlés felemelte. Azóta is azonban több olyan bûncselekményre került sor, melyek a lakosság jelentõs részében eléggé komoly riadalmat és teljesen jogos tiltakozást keltettek.
Éppen ezért felvetõdik az a kérdés, hogy a büntetõrendszerünkön belül valóban van-e olyan komoly visszatartó erejû büntetõjogi eszköz, amellyel ezeknél a legsúlyosabb bûncselekményeknél kellõ visszatartó hatást tudunk elérni. Ezt a kérdést éppen ezért fokozott figyelemmel kell vizsgálnunk, hiszen a büntetõrendszer legsúlyosabb elemét érinti.
Ennek a történetérõl annyit, hogy még 1994 elején, a legutóbbi Országgyûlésben Hack Péterrel, továbbá Rózsa Edittel és Wekler Ferenccel terjesztettünk elõ egy olyan módosító javaslatot, amely - az 1994 elején több közfelháborodást keltõ, nagyon súlyos, élet elleni bûncselekmény miatt -, úgy éreztük, szükséges volt. Ez mindössze egy elemét érintette volna a büntetõjognak: a feltételes szabadságra bocsátás felsõ határát 25 évrõl javasoltuk volna 40 évre felemelni. Az akkori Országgyûlés ezt a javaslatunkat nem tárgyalta, nem vette napirendjére, tulajdonképpen azóta ez a kérdés még mindig megoldatlan.
A közelmúltban több javaslat hangzott el ennek a kérdésnek a rendezésére. Szó volt már a Kónya Imre és Kutrucz Katalin által elõterjesztett javaslatról és Szájer József javaslatáról is. A kormány javaslata további változatot tartalmaz, Hack Péter pedig Kutrucz Katalin és Kónya Imre javaslatához módosító indítványként gyakorlatilag elõterjesztette a '94-es régi javaslatunkat. Nos, a megoldásnál azt kell keresnünk, hogy mi az, ami igazában szakmailag is helytálló, és ugyanakkor a társadalomban is kellõ hatást kelt.
A feltételes szabadságra bocsátásról elõször néhány szót - errõl már az államtitkár úr is beszélt egyébként az elõbb. A feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatosan tényleg több téves közhiedelem van. A feltételes szabadságra bocsátás lehetséges meghatározása nem azt jelenti, hogy az elkövetõ akkor szabadlábra is kerül, csak azt, hogy a legkorábban a büntetés-végrehajtást felügyelõ bíró akkor vizsgálhatja meg, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül az adott elkövetõvel szemben elérhetõ-e. Semmi garancia arra, hogy a bíró ekkor valóban szabadlábra is helyezze feltételesen az elkövetõt - és ezt szeretném hangsúlyozni, hiszen az Országgyûlésben dokumentumban is láttam ezzel ellentétes, téves jogi álláspontot. Nem határozott tartalmú szabadságvesztés ez az életfogytiglani szabadságvesztés; most is fõ szabályként életfogytig tart, csak vannak bizonyos feltételes szabadságra bocsátási lehetõségek.
Látom, az idõ nagyon halad, próbálom rövidebbre fogni éppen ezért a kérdést, mert egy-két fontos dolgot el szeretnék azért mondani.
A feltételes szabadságra bocsátásnál nemcsak azért van szükség erre a lehetõségre, mert az elkövetõben reménytelenséget, elkeseredettséget kelt, és ez pszichológiailag nyilvánvalóan káros, hanem azért is, mert a társadalomnak nem lesz eszköze a késõbbiek során az elkövetõvel szemben, ha bármiféle újabb bûncselekményt követne el.
(12.30)
A félreértések elkerülése végett a mostani életfogytiglani büntetést töltõk nem boka- és kézvasban vannak zárt cellában, hanem változatlanul emberek között, rabtársakkal együtt sétálnak, börtönõrökkel vannak kapcsolatban, tehát van lehetõség újabb bûncselekmények elkövetésére ez alatt az idõ alatt is. Ha nincs feltételes szabadságra bocsátás, semmiféle eszköze nincs a társadalomnak az elkövetõvel szemben, hogy visszatartsa újabb bûncselekmény elkövetésétõl. Ezért úgy gondolom, hogy erre mindenképpen szükség van.
Érdekes gondolat, ami a mostani kormány-elõterjesztésben szerepelt, hogy különválasztja az elévülhetetlen bûncselekményeknél és az egyéb bûncselekményeknél a feltételes szabadságra bocsátás lehetõségét. Ennek ellenére problematikus az, hogy elégséges-e az a felsõ határ, amelyet a kormány-elõterjesztés tartalmaz. Ugyanis ha ma hoznak meg egy ítéletet, és abban például a bíróság azt mondja ki, hogy huszonöt vagy harminc év múlva bocsátható feltételes szabadságra az elkövetõ, akkor a lakosságban - nyilván jogosan - az az aggály merül fel, hogy biztosan szabadlábra kerül. Persze ez nem így van, de ezt nem lehet mindig mindenkinek elmagyarázni.
Éppen ezért úgy gondoljuk, célszerûbb egy olyan lehetõséget beépíteni ebbe a rendszerbe, hogy a bíróságnak kivételes esetekben legyen lehetõsége még hosszabb tartamot is meghatározni. Ennek egyrészt a társadalom szempontjából van visszatartó hatása, hiszen a lakosság is bizonyos értelemben megnyugodhat, hogy egy hosszabb tartamú feltételes szabadságra bocsátást mondott ki a bíróság, másrészt viszont a potenciális elkövetõk is jobban meggondolhatják, hogy ilyen hosszú ideig esetleg a bíróság nem tárgyalhat a feltételes szabadságra bocsátásokról.
Látom, eltelt az idõ, de egy mondatot még szeretnék mondani. Ugyanebbe a rendszerbe szeretnénk beleilleszteni azt a lehetõséget is, hogy ha esetleg a bíróság mégsem bocsátja a törvény keretein belül - tehát akár 30 éven, akár magasabb határon belül - az elkövetõt, illetve már akkor az elítéltet feltételes szabadságra, akkor törvényes garanciát igényel - és ebbe a rendszerbe valószínûleg belefér, bár azt gondoljuk meg, hogy melyik törvénybe, a Btk.-ba, a büntetõeljárási törvénybe vagy pedig a büntetés-végrehajtási törvénybe -, hogy a bíróság a személyes szabadság korlátozásának újabb eszközeként mondja ki ebben a határozatában, hogy meddig nem tárgyalhatja újra a feltételes szabadságra bocsátás lehetõségét. Azt hiszem, ezzel a rendelkezéssel válna ez zárttá, és ebben az esetben a büntetõbíróság lehetõségein belül meglenne az a mód, hogy kellõ mértékben vissza lehessen tartani a legsúlyosabb bûncselekmények elkövetõit az ilyen súlyos bûncselekményektõl. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti oldalon.)