DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Mindig nagyon hálás feladat a magyar parlamentben az európai uniós integrálódásról, az Európai Unióval kapcsolatos jogharmonizációról beszélni, hiszen e tekintetben - az alapelveket tekintve -, azt hiszem, teljes az egyetértés a Házban. Rá is szorulunk arra, hogy idõnként ne csak értelmetlennek látszó ütközések történjenek, hanem valamifajta konszenzus is teremtõdjék. Mégis úgy érzem, hogy ennek a módosításnak a mértéke, jellege nem feltétlenül váltott ki az EU- nagykövetben valamifajta olyan reflexet, hogy azonnali táviratot küldjön az interguvernamentális konferenciának, és jelentse, hogy elhárult már Magyarország tagságának utolsó akadálya is.
Egy érdekes mondatot figyeltem meg a miniszteri expozéban, ami azért jelentõsebbnek teszi ezt a kérdést, mint hogy én itt - mondjuk - elviccelõdjek a témán. Nincs benne ugyanis az anyagban, de ha jól hallottam, benne volt az expozéban az a kijelentés, hogy ezzel lezárult, most már Európa-konform a magyar munkajog. Ez sajnálatosan örvendetes jelenség; örvendetes, ezt nem kell magyarázni, a sajnálatos pedig azt jelenti, hogy a következõ munka törvénykönyve negyedév múlva esedékes módosításánál ezt a kártyát, a jogharmonizációs kártyát már nem lehet kijátszani.
A másik indoka ennek a módosításnak a gyakorlati problémák megoldása. A törvény általános indoklásában azonban nem szerepel annak a kifejtése, hogy mely gyakorlati problémahalmazzal kell ma megküzdeni, és ezek közül melyik az, amelyet az elõterjesztés, a javaslat megold. Beszédem végén vissza szeretnék majd térni ezeknek a megjegyzéseknek a jelentõségére.
Most végigszaladva a törvényjavaslaton én is szeretnék a nyelvezettel kapcsolatban szólni, más vonatkozásban, mint ahogy ezt Torgyán József képviselõtársam megtette. Azt hiszem, felolvasni sem tudnék - nem lévén jogász - egy olyan mondatot, mint amellyel õ megörvendeztette a tisztelt Házat. Viszont egy nagyon szakállasnak tûnõ problémát szeretnék említeni, és azzal kapcsolatban egy elvi megközelítést tenni. Ez a törvényjavaslat is használja a "köteles" kifejezést. Az állami szervek és a munkáltatók kötelesek a szakszervezettel együttmûködni. Végül is mi a baj ezzel a "köteles" szóval? Látszólag tulajdonképpen semmi. Azt mondják viszont a hozzáértõ jogászok, hogy a helyes fogalmazás a törvényeink szövegében kijelentõ módban dolgozik; a törvényhozó megállapítja, hogy az állampolgár vagy a jogi személy mit csinál, és ez jelenti tulajdonképpen a valódi imperativust.
Sokáig úgy gondoltam, hogy végül is ez szokás kérdése, végül is kinek a pap, kinek papné, nem érdemes ebbõl túl nagy ügyet csinálni. Most azonban engedjenek meg, kedves képviselõtársaim, egy gondolatsort. Vajon nem egy picivel többrõl van itt szó, mint arról, hogy milyen stílusú a szóban forgó mondat? Úgy gondolom, hogy a jogállamiság alapja az állampolgárok összességének az az önkéntes döntése, hogy õk jogkövetõ magatartásúak. Tudjuk, hogy kivételképpen vannak nem jogkövetõ magatartású állampolgárok is, de az alapeset az, hogy nem a szankciók tartanak engem távol attól, hogy jogkövetõ legyek, (Sic!) hanem jogkövetõ vagyok, mert úgy ítéltem meg, hogy a jogállami rendszer az, amely békét, boldogságot, bort, búzát, békességet hoz az egész államnak. Ebben az esetben talán egy állampolgári alapállást fejez ki a kijelentõ mód használata, és ha ezt tudatosítjuk mindannyiunkban, hogy nemcsak a büntetés az az egyetlen dolog, amely távol kell tartson valakit a jogsértéstõl, hanem például az is, hogy az egész társadalomban a perifériára kerül.
Nem tartozik tulajdonképpen a tárgyhoz, mondhatnák kedves képviselõtársaim, de ez a "köteles" szó arra késztetett, hogy kérjem a kormányt, gondolja végig, nem volna-e helyes egy egységes nyelvezetet használni. Az igazságügyi tárcát nem képviseli senki, úgyhogy be is fejezem az ezzel kapcsolatos eszmefuttatásaimat, hiszen nem a munkaügyi miniszter feladata, hogy a magyar törvények egységes stílusát meghatározza.
Ha azt vizsgálom, hogyan fog ez a törvény a maga teljességében mûködni, amikor jogerõre emelkedik, akkor azért látok apró problémákat, és engedje meg miniszter úr, hogy erre felhívjam a figyelmet; és látok kérdéseket. Az hangzott el, hogy munkavállalók, munkaadók javát szolgálja ez a törvénytervezet, ez a javaslat. Úgy ítélem meg, hogy - egyetértõleg egyébként a törvényhez csatolt hatásvizsgálattal - döntõen a munkavállalók érdekét szolgálják ezek a változtatások. Azt írja a 2. §, hogy a jogutódlás okairól, a munkavállalókat érintõ jogi, gazdasági és szociális következményekrõl tájékoztatni, az egyebekrõl pedig konzultálni kell. Én, ha szakszervezeti ember lennék, úgy gondolom, hogy a jogutódlás során a szociális problémákról nem egy üres tájékoztatást, vagyis tudomásulvételt szeretnék, hanem minimum konzultálni szeretnék a dologról, hogy kifejthessem saját véleményemet. Lehet, hogy ezt teljesen rosszul látom, de akkor tessék szíves lenni a törvénybe beleiktatni, hogy mit jelent a tájékoztatás, és mit jelent a konzultálás. A magyar nyelv szabályai szerint a tájékoztatás azt jelenti, hogy meghallgatom, amit mondtak - és utána veszem a kalapomat, legfeljebb magamban morgok, vagy sztrájkot szervezek, vagy valami ilyesmit csinálok -, a konzultáció pedig azt jelenti, hogy leülünk, és megbeszéljük, hogy lehetne az adott problémát megoldani. Ha nem így van, tessék szíves lenni definiálni a kérdést.
Itt vannak ezek a pontosítások. A 6. §-ban pontosítjuk azt a dolgot, hogy ha van egy kollektív szerzõdés, és egy munkáltatói érdekképviseleti szervezet belép egy nagyobb egységbe, tehát az egész érdekképviseleti szervezethez csatlakozunk, akkor érvényes lesz a szóban forgó cégre is az, amit már ez a munkáltatói érdekképviselet korábban aláírt. Az eddigi normaszöveg azt az egyszerû szót használta, hogy ehhez csatlakozott, most pedig ki van fejtve, hogy munkáltatói érdekképviseleti szervhez. A részletes indoklás pedig megmondja, hogy itt viták voltak, most pontosítottuk a szöveget, és ezután már nem lesznek viták.
(11.00)
Nagyszerû, most már minden jó. Én csak azt nem értem, hogy akkor miért nem lehetett volna egy sokkal egyszerûbb változatot betenni, ha már ez annyira lényeges probléma. Rögtön mondok is egyet: ha nem lenne c) pont egyáltalán, hanem a b) pont úgy szólna, hogy "A kollektív szerzõdést megkötõ munkáltatói érdekképviseleti szervezetnek tagja." Akkor mindegy, hogy mikor lett tagja: a megkötés elõtt vagy után; ha tagja, akkor köteles a kollektív szerzõdésnek megfelelõen viselkedni. Csakhogy, kedves képviselõtársaim, a magyar valóságban ez a legfontosabb munkajogi problémák köre, hogy abba a 28 paragrafusba be kellett ezt okvetlenül tenni? Adná Isten, hogy így legyen!
A 7. §-ban viszont egy nagyon érdekes játékról van szó. A részletes indoklás finoman céloz rá, de hadd fogalmazzam meg élesen, hogy ez a paragrafus egy elég határozott jogelvonást tartalmaz. Itt ugyanis azt mondja, hogy a jogutódlás esetén a kollektív szerzõdés kötelezõ - ezt kormánypárti képviselõtársaim el is mondták -, de ez nem vonatkozik a munkarendre. A hatályban tartás is tulajdonképpen - úgy tûnik a megfogalmazásból - egy évre korlátozódik. Korábban ez mintha hosszabb lett volna.
Lehet, hogy mind a két változtatás jogos, sõt hajlok rá, hogy arra gondoljak, hogy jogos, hiszen ha egy struktúraátalakítás zajlik egy országban, ha a tulajdonváltás indokaként azt hozzuk fel, hogy racionálisabban, értelmesebben, jobban kell dolgozni, akkor nem hiszem, hogy meg szabad kötni a munkáltató kezét, hogy ne vezethessen be értelmesebb, adott esetben a dolgozók érdekeit, a vállalat jövedelmezõségét is érintõ változtatásokat a munkarendbe.
Amit kifogásolok, csak az, hogy ezt a dolgot nem elkenni kell, hanem világosan meg kell magyarázni az embereknek, hogy ez egy látszólagos jogszûkítés, valójában egy dinamikusan fejlõdõ gazdaságban közérdeket szolgál, az érintett dolgozókat is valójában jobb helyzetbe hozza, ha ez így van. De amikor elkenjük a dolgokat, akkor felmerül ebben a bizalmi válságban élõ országban a gyanú, hogy itt valami nagyon-nagyon csúnya dolog történik - adott esetben pedig végsõ soron nem.
Engedjék meg, hogy arra is felhívjam a figyelmet, hogy ugyanezen 7. § (2) bekezdése azt mondja: igen, meg kell tartani a régi szerzõdést, feltéve ha az új szerzõdés nem jobb. Erre megint azt mondom, persze, ha jobb az új szerzõdés, ki az a bolond, aki a régihez fog ragaszkodni. Egyetlen aprócska kérdés nincs eldöntve: ki dönti el, hogy az új szerzõdés jobb, mint a régi vagy rosszabb? Ha az egyik félnek jobb, a másiknak rosszabb, akkor munkaügyi bíróságra mennek? Ezzel nyilván csak zavarokat okozunk. Erre én most hirtelenjében nem tudok jó megoldást mondani, csak úgy érzem, hogy itt majd viták lesznek még majd a gyakorlatban.
Hogy aztán nekünk itt a parlamentben is jobban kellene dolgoznunk, arra példa a 13. §, amely a közalkalmazottaknál már meglévõ szigorítást vesz át a munka törvénykönyvébe. Ezt megvitattuk, elfogadtuk, csak éppen elfelejtettük ide is átteni. Ez az akkori jogalkotásnak a hibája, nem pedig a mostanié, hiszen azt gondolom, hogy ezekben az alapvetõ kérdésekben egyformának kell lennie a különféle beosztásban vagy rendben, különféle törvények hatálya alá tartozó állampolgároknak a szabadsága vagy kötelezettsége.
Többen reálisnak tartották, hogy felemeljük a rendkívüli felmondásra szolgáló idõt. Egyszer már felemeltük, kedves képviselõtársaim, három napról három munkanapra, ami adott esetben egyfajta emelést jelent. Én attól félek, hogy nem a három nap jelenti itt a problémát. Az eredeti jogalkotói szándék valószínûleg azt jelentette, hogy ha komoly baj van, akkor igenis intézkedjék azonnal a munkaadó, ha pedig nincs komoly baj, ha õ nem tudja eldönteni három nap alatt... - és a tudomásulvételétõl, nem pedig az esemény bekövetkeztétõl kell a három napot érteni. Valószínûleg nem járnak sokkal rosszabbul a munkavállalók ezzel a 15 nappal sem, de talán még maradhatott volna a három nap.
Engedjék meg, hogy a még hátra lévõ rövid idõben kitérjek egy gondolatra a háromnapos betegszabadsággal kapcsolatban! Amikor a Bokros-csomag tárgyában errõl a háromnapos betegszabadságról szóltam, ellenzéki, sõt a betegszabadságot bevezetõ volt miniszterként is támogattam a gondolatot, elismertem, hogy ez a háromnapos betegszabadság nem vált be, nem hozta meg azokat a hatásokat, amiket szeretnénk. Ezek után most sincs nagyon erkölcsi jogom azt mondani, hogy maradjon meg ez a három nap, de egy problémát muszáj idetennem a Ház asztalára.
Egy felsõoktatási intézményben tanítván arra kértem a tanítványaimat, menjenek el a háziorvosokhoz, és beszéljék meg azokat a szociális problémákat, amelyekkel találkoznak. A hallgatók óriási többsége azzal jött vissza, hogy az emberek nem mernek táppénzre menni, nem mernek betegállományba kerülni, mert félnek, hogy elvesztik a munkahelyüket. Olyan általános volt ez a jelenség, hogy ennek fényében megkérdõjelezem, hogy az-e az egyetlen megoldás, hogy ezt a három nap igazolás nélküli betegszabadságot megvonjuk. Lehet, hogy itt más a társadalmi környezet - és ez az, amit most már nincs idõm elmondani, pedig szerettem volna, az EU-konformitással kapcsolatban: minden egyes ilyen konformitáskérdésben is azt kell nézni, hogy a társadalmi környezetben hogyan mûködik az a szabály, nem pedig a betût, hogy az megegyezik-e a nyugat-európaival. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. Köszönöm, elnök úr. (Taps.)