MILAN KUAN, a Szlovén Köztársaság elnöke: Elnök Úr! Tisztelt Képviselõ Hölgyek! Tisztelt Képviselõ Urak! Hálás vagyok önöknek, mivel abban a megtiszteltetésben részesítettek, hogy e magas plénum elõtt szólhatok Európa jövõjének bizonyos kérdéseirõl és a két baráti ország, a Magyar Köztársaság és a Szlovén Köztársaság közötti viszonyokról.
Úgy vélem, hogy sajátos módon éppen az elkövetkezendõ hónapokban fog bebizonyosodni: vajon helyes volt-e közös feltételezésünk, hogy tudniillik a berlini fal leomlásával azok tudatában, akik jövõjérõl döntenek, Európában az ideológiai és politikai megosztottság, a vasfüggönyök, a totalitarizmusok uralkodásának, a háború szörnyûségének és pusztításának történelmi korszaka véget ért. Amennyiben ennek az ellentmondásos történelmi korszaknak a lezárulásával kapcsolatos feltevés helyes, akkor Európában most elkövetkezett az új kezdet lehetõsége, egy másfajta történelmet és világot saját nézeteink szerint történõ formálásának lehetõségét felvetõ korszak.
Mirõl is van szó? Arról, hogy lehetséges a különféle nemzeti indentitások és kultúrák alkotó és békés együttélése anélkül, hogy az egyes entitások lemondjanak saját kultúrájukról és identitásukról, hogy alárendeltség nélkül a jövõért érzett közös felelõsség tudatosítása alapján a különféle népek között biztosítható a béke és az együttmûködés, hogy a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás és a jövõ nemzedékei iránt érzett felelõsség alapján az emberek tiszteletben tartsák, óvják környezetüket; hogy az univerzalizmus és a bolygónk globalizációjával összhangban - más civilizációkkal és kultúrákkal együtt - keressük a közös értékeket; hogy ezen a közös morális és szellemi alapon létrehozhassuk a kellemesebb közös életet, egy türelmesebb és alkotóbb világot, és ellent tudjunk állni mindannak, ami veszélyezteti a békét és közös létünket a Földön.
(12.10)
Meggyõzõdésem, hogy igenis reális ez a gondolkodás a számos különbség ellenére, gondolok itt az etnikaikra, földrajziakra, gazdaságiakra és politikaikra, de a szellemiekre is. Európát korábban is és napjainkban is mégiscsak egyre szorosabb kapcsolatok és függõségek teszik egységessé. Európát saját történelme gyõzi meg arról, hogy csakis két lehetõség, két út kínálkozik. Az elsõ, hogy mindannyiunk egyensúlyát, akik e térségben élünk és sorsunk az, hogy továbbra is itt éljünk, az erõ logikája teremtse meg, az itt élõk saját térségükért vívott szakadatlan harcai, ami általában katasztrófával végzõdött. A másik pedig az, hogy saját és közös békénk és értelmes jövõnk érdekében mindenrõl megegyezzünk. Ez hát az a lehetõség, amely Európa elõtt nyitva áll. Lehetõség arra, hogy a múlt szorításából mind közösen kilépve magunkra vállaljuk a jövõért érzett felelõsség terhét.
Érdemes kísérletet tenni egy olyan egyensúly megteremtésére, amely tiszteletben tartja az egyenlõséget és az egyenjogúságot, és ezért mindannyiunk szabad akaratából nõ majd ki. Érdemes olyan megegyezésre törekedni, amelyben mindenki enged valamennyit annak érdekében, hogy mindnyájan a béke, a türelem és az együttmûködés részesei lehessünk. Ezt teszi lehetõvé a tudatos közös létezést, amely lényegesen csökkenti a végzetes konfliktusok lehetõségét, ha már végérvényesen nem is lehet kizárni.
Európa nyugati fele legalábbis önmaga számára többek között a szakadatlan konfrontáció miatt a Kelettel és annak a fenyegetései miatt, hogy katonai erõvel, megfélemlítéssel és politikai megállapodásokkal ráerõltetett egyensúlyt ismét szétrombolja, a kooperatív viszonyok olyan világát építette, amelyben kitérhetett az összetûzések elõl. Ez a tapasztalat arról árulkodik, hogy Európában idegen és lehetséges ilyen egyensúly. Tehát az az õ elemi érdeke és lehetséges realitása is, olyan realitás, amelyben az európai népek és országok megõrzik önazonosságukat, és amelyek együttmûködése azonos értékeken nyugszik a demokrácia, az emberi méltóság, a szabadság és a jogok, a civil társadalom és a nyitott komparatív, kompetitív piacgazdaság tiszteletben tartásának elvén. Ennek a választásnak egészen egyszerûen nincs alternatívája.
E történelmi tapasztalatnak van még egy üzenete, különösen az, hogy az európai megosztottságok, így ez az utóbbi is, az ideológiai blokkok közötti, mesterségesek voltak, és éppen ezért kellett elbukniuk. Nem élhet egymás mellett tartósan két Európa anélkül, hogy kárt ne okozzon egymásnak. Mi több, illúzió azt hinni, hogy az egyre kisebbedõ és az együttmûködésre egyre inkább hajló világban Európa a béke, a stabilitás, az együttmûködés tényezõjévé válhat anélkül, hogy legelõbb mindezt biztosítja önmagánál. Ám azon meggyõzõdés ellenére, hogy Európa együttmûködésre van ítélve, szükségszerûen fel kell tennünk azt a kérdést, vajon az európai realitások nem mások-e. Nem megosztott-e Európa napjainkban is? Egyfelõl van a gazdaságilag fejlett és szociálisan stabil rész, és van a gazdaságilag fejletlen és szociálisan bizonytalan rész. A stabil és biztonságos Európa, amelyben az emberek relatív jólétben élnek, és a nem stabil rész, ahol konfliktusok és háborúk is vannak, ahol még az emberi lét is veszélyben forog. Az európai megosztottság egyik színtere a Balkán is, különösen Bosznia a maga bizonytalan viszonylataival, az állapotával, amely se nem béke, se nem háború.
Európa objektíve sajátos viszonyban van Oroszországgal, azzal a racionális felismeréssel, hogy nem szigetelheti el, ám világos válasz nélkül arra a kérdésre, hogy milyen értelmes kapcsolatokat kellene kialakítani Európa és a hatalmas, sok tekintetben ellentmondásos európai és ázsiai ország között; és nem utolsósorban Európa szembesül az országok intézményes politikai megosztottságával is azok között, akik az euro-atlanti struktúrákon belül vannak, és azok között, akik ott nincsenek, akár közel is járnak hozzájuk, például a társulási egyezmények által mint Magyarország, s az én hazám, Szlovénia kapcsolata az EU-val, vagy pedig ilyen egyezménnyel nem rendelkeznek, s ezzel világos perspektívájuk sincsen. E választóvonalak pontosan ott húzódnak meg, ahol egykor a két ideológiai és politikai blokk közötti határvonal húzódott. Ez nagyobb aggodalommal kellene hogy eltöltsön bennünket.
A gazdasági és a technológiai fejlettség, az ökológiai tudat, az emberi jogok védelmének szintje, s különösen a szociális feszültségek közötti különbségek arra utalnak, hogy talán a béke és egész Európa biztonságának sorsa az európai Keleten dõl el. A mindannyiunk sorsásra adott válaszok pedig ebben a pillanatban éppen ellenkezõleg, az európai Nyugat kezében van. Hogy mire is gondolok? Arra, hogy az európai integráció ajtói politikai értelemben is reális perspektívát nyújtva megnyíljanak azon országok számára is, amelyek nem rég még politikai értelemben Európa keleti felén volt, amely 50 vagy ennél több évig is megtapasztalták a sztálinista totalitarizmust; azon népek elõtt, amelyek a blokk léte miatt akaratuk ellenére a második világháborút követõen nem csupán politikai értelemben, de civilizációs értelemben is a nyugati keresztény civilizációból - amelyben történelmi értelemben formálódtak és maguk is részesei voltak alakulásának - abba a civilizációba taszították, amely nem sajátjuk, amely idegen számukra, és amelyben idegen test voltak. Olyan világba, politikai hagyományok és viszonyok közé sodorták õket, amely gazdasági és szociális fejlõdésüket is visszavetette.
Az EU-, a NATO-csatlakozásban a fejlõdés civilizációs szellemi, gazdasági és szociális lemaradás minél gyorsabb leküzdésének lehetõségét látják. Ebben a lehetõségben a fejlõdés óriási kihívást és motivációt, egy történelemi sérelem jóvátételét látják, s végleges megtérülésüket saját szellemi térségükben, saját civilizációs hagyományaikhoz.
Vajon ez az emberi ambíció miért éppen az EU-hoz kapcsolódik? Többek között éppen azért, mert ez az egyetlen reálisan létezõ európai integráció. Ez az európai integráció elképzelhetetlen ennek megkerülésével. Az európai lehetõség, amelyrõl beszélek, számára is óriási kihívás és tapasztalat, õ is a blokkokra osztott Európa viszonyai között jött létre; a gazdasági közösségbõl politikai szövetségessé is válik. Elmélyíti a kapcsolatait, és minden tagország közös és saját jövõjére tekintettel az érdekek összehangoltságának igényes folyamatában szilárdítja meg õket. Ugyanakkor szembesülnie kell a bõvítés kihívásával és felismerés szükségszerûségével, a bõvítéssel olyan irányban, amely nemrég még a politikai Kelet volt, amely létével jelentõs mértékben magát az Európai Uniót termékenyítette, és mégis integrált.
(12.20)
Az Európai Unió most azzal a kihívással találja magát szemben, hogy megmutassa, képes-e gondolkodni egy Maastricht utáni Európára is, egyúttal egy Berlin utáni Európára. Európának mind a kettõ érdekében áll. Ez egy hosszú távú befektetés az európai szellem fejlõdésébe, valamint a gazdasági és kulturális térség kitágításába az új évezred küszöbén. Azonban komoly közös erõfeszítésre van szükség, hogy a fejlõdésbeli lemaradás csökkenjen és eltûnjön. Az európai Keleten bekövetkezett események visszahatnak az európai Nyugatra, nemcsak a gazdaságra, ezért nem lehet szó a felelõsség áthárításáról. Egészen egyszerûen arról van szó, hogy térségünkben, ahonnan nem lehet elmenekülni, életünk szükségszerûen kapcsolódik össze.
Mindez néhány sajátsággal érvényes a NATO viszonylatára is. A jelenlegi európai asszociációk - ideértve az Európai Uniót is - bizonyos belsõ gondjai azért válnak egyre nyilvánvalóbbá, mert számos ok miatt a maastrichti Európa számos szükséges jogi és egyéb mechanizmusának kiépítésével párhuzamosan, azonos idõben nem folyt az új szellemi értékrend kötõszövetének megformálása. Az EU intézményei kritériumainak egyfajta válságát mutatja. Ez talán az EU-szellem koncepciója hiányának csupán külsõ jele vagy talán az európai eszme válsága, azon európai értékek hiánya, amelyek az európai institucionális együttmûködés és integrációk integrációs kötõszövete, tartalma, értelme és értéke lehetnének. Egyik közösség sem élhet hosszú távon csupán a mégoly tökéletes mechanizmusok és döntési eljárások egyfajta összességeként. A csatlakozási eszme magvát az európai civilizációk és politikai tradíciók kell hogy alkossák, elsõsorban a szabad állampolgárról mint alapvetõ értékrõl alkotott eszme, amely nem csupán a demokrácia fokmérõje, hanem az országok közötti békés és egyenrangú együttmûködés egyetlen lehetséges alapja.
Az európai együttmûködésnek nem lehet alapja a szabadság korlátozása és az egyes országok állampolgári jogainak a szûkítése, hanem szabadságuk terének kitágítása és jogaik valóságossá tétele. Ez pedig bizonyos szakítást követel azzal az eszmei hagyománnyal, amely a politikai felelõsséget csakis a saját értékcsoporthoz, párhoz, különösen pedig országhoz való hûséggel hozza összefüggésbe, hanem az egyénhez, az állampolgárhoz, ugyanakkor a tágabb közösséghez, az egész kontinenshez és egész bolygóhoz való hûséggel.
Hová vezet mindez? Beszédesen szól minderrõl a végletes nacionalista egoizmusnak a véres kitörése a Balkánon. Egy másfajta lehetõségrõl árulkodik ugyanakkor Csehország és Szlovákia szétválása, s azok a szlovén törekvések, hogy minden fajta erõszaknak elejét vegyük, amikor létrehoztuk az önálló szlovén államot, valamint az egypártrendszerbõl sima átmenettel megteremtettük a demokratikus, politikai értelemben plurális piacgazdasági államot.
Európának mint a demokrácia és a szocializálódás egyetlen egységes területének a létrehozása napjainkban, amikor az EU a kontribúciók, a dotációk és a szállási engedélyek, a kergemarhák húsexportjának stb. egészen konkrét és gyakorlati problémáival szembesül, illúziónak tûnik. Ez persze egyik napról a másikra nem valósítható meg. Nem reális az az elvárás, hogy az EU-kapukat azonnal mindenki számára ki lehet nyitni, de már ma garanciákat kell, lehet adni arra, hogy az ajtó kinyílik. Ki kell dolgozni e nyitás logikáját és a közösség alapelveit, az ezekrõl a kérdésekrõl folytatott párbeszédbe be kell kapcsolni mindazokat, akik azt óhajtják, s az ehhez szükséges feltételeknek eleget tesznek.
Ismét alá szeretném húzni, hogy a berlini fal romjai hét évvel ezelõtt a világ minden tájára szétszóródtak. Pozitív értékelést érdemelnek a posztkommunista országokban saját belsõ hatalmas erõfeszítéseik árán elért strukturális változások. Habár a gazdasági változások kulcsfontosságúak, a leglátványosabbak, mégsem kerülheti el figyelmünket az életfilozófia megváltoztatásának a jelentõsége és ezzel összefüggésben az állampolgárok szociális és gazdasági biztonságának a kérdése.
Kritikusan kell szólnunk a mégoly ritka, ám befolyással bíró nyugati bírálatokról, amelyek a rendszerváltás viszonyait és hatásosságát még mindig ideológiai kritériumokkal, mi több, elõítéletek alapján ítélik meg, s nem olyan kritériumok alapján, amilyenekkel a saját viszonyaikat és általában a nyugat viszonyait értékelik. Ezek az emberi jogok tiszteletben tartása, a piacgazdaság, a többpárti parlamenti demokrácia. Ezeknek a kritériumoknak az elismerése megköveteli mindazon politikai orientációk legitimitásának az elismerését, amelyek tiszteletben tartják ezeket a kritériumokat a jobboldaltól a baloldalig.
A kommunizmus visszatérésérõl vagy a vele kapcsolatos nosztalgiáról szóló értékelések ezért túlságosan könnyedék és könnyen hatalmas tévedésre vezethetnek. Az úgynevezett rendszerváltású országokban az emberek döntõ többsége õszintén óhajtotta és támogatta a változásokat, óriási elvárásai és reményei voltak ezzel kapcsolatban, irreálisak is. Sokszor az ígéretek is olyanok voltak, amelyeket nem lehetett teljesíteni. A kiábrándultságnak be kellett következnie, de a remény végének nem. A választási eredmények, melyeknek a következményeként sok helyütt az átalakulás utáni elsõ politikai erõk visszavonultak a színtérrõl, elsõsorban a választópolgárok olyan irányú nyomását jelentik, melynek során számon kérik az ígéretek beváltásával kapcsolatos nagyobb következességet és az olyan célkitûzések melletti kiállást, amelyek az elvárások beteljesüléséhez és a remények megvalósulásához vezetnek. A posztkommunizmus kihívás mindenki számára, s nemcsak gondolkodásbeli erõfeszítést követel, hanem mindannyiunk tettének teljességét, azoknak, akik részt vettünk a berlini fal leomlásának egyik vagy a másik oldalán.
Nem az a becsvágy vezetett, hogy válaszokat keressek a mai európai dilemmákra és szorongásokra, arra a kérdésre, hogy melyik az a legszerencsésebb út, amely a realitásból a jövõbe vezet. A napnál is világosabb, hogy befelé, de kifelé a világ többi része felé az egocentrikus Európának nincs reménye az igazi túlélésre, különösképpen ma, amikor lassan lezárul az eurocentrikus hosszú korszak, amelynek során Európa jóban és rosszban sok évszázadon keresztül alapvetõen meghatározta az emberi civilizációt. A közös Európa-ház tervének a leszûkítése csupán a különféle idõpontokra, hogy ki és mikor válik az EU vagy a NATO tagjává, különféle pénzügyi, technikai kritériumokra, a tagság elnyerésével kapcsolatos feltételek teljesítésére nem elegendõ; ám szükséges, de nem elégséges modus operandi azon országok számára, amelyek a változások tervezésével kapcsolatos legnagyobb felelõsséget átvállalhatják magukra. Európa úgynevezett stabil és nem stabil része közötti határ rögzítésével hosszú távon kétségtelenül új megosztottság jönne létre, amely ismét könnyen feltámaszthatja a bipolarizáció, az ideológia politikai modelljét.
Európa történelme a legékesebb bizonyítéka annak, hogy a jövõ Európájával kapcsolatos megfontolásainkban és tetteinkben alapvetõen az európai szellemi idenditásból, az európai értékrendbõl, vagy ahogy mondják: az európai lélekbõl kell kiindulnunk. Hadd ismételjem meg a meggyõzõdésemet: soha eddig ilyen lehetõség nem volt, mint amilyen most van e projekt esetében az évezred végén. Multikulturalitás, multietnikusság, multinacionalitás, multiregionalitás, melynek magvában ott bujkál az emberi méltóság, az emberi individualitás és az ember kollektív jogainak a magas fokú tisztelete. Az európai identitásnak egyik alkotó eleme lehet mindez. A párbeszéd, a kölcsönös segítés szociális igazságosságának a megújított civilizációs koncepciója új lendületet adhatna ezen indíttatás testet öltésének. Megerõsödne a humanizmus feléledt filozófiája, mely támaszkodhatna az autentikus keresztény rendszer morális és szociális értékeire, az ember adottságaira, valamint a természettel és a környezettel szembeni emberi önelégültség, büszkeség és cinizmus túlhaladására.
Az így elképzelt és megtestesített Európa-ház, közös politikai civilizációs entitás sokrétû, bonyolult és sajátos másságokból összetevõdõ lehetne, ám olyan politikai biztonsági szálak fûznék össze, amelyek elválaszthatatlan részeként szolgálnák az európai értékek védelmét és affirmációját. Ilyen formájában képes lenne az emberi világ más központjaival, területeivel termékeny és sikeres módon versenyezni és alkotó módon együttmûködni, amelyben büszkén és kitartóan lépik át a második évezred küszöbét, és keresik azokat az utakat, amelyek lehetõvé teszik e bolygón nem pusztán a türelmes egymás mellett élést, hanem az alkotó egymás mellett élést is együtt, egymással.
(12.30)
Való igaz, hogy az európai realitások ma még mások. Kétségtelen azonban, hogy Európának szüksége van a fejlõdési vízióra, és hiszem, hogy képes azt megvalósítani. Gondolataim talán kismértékben hozzájárultak e vízió kialakításához. Szlovénia alkotó módon és felelõsen szeretne bekapcsolódni ennek kialakításába és megvalósításába. Mindannyiónkon múlik, hogy a történelemnek a mai Európának felajánlott lehetõségét kihasználjuk, hogy a jövõ történelme során az utánunk következõ nemzedékek ne tehessék fel a kérdést, hogy mit tettünk, amikor szembesültünk ezzel a lehetõséggel, és miért terheltük meg õket is olyan viszályokkal, amelyek már a mi életünket is megkeserítették.
Arról van szó, hogy az új európai biztonsági struktúrák és a NATO megbízható keretei között szilárdítsuk meg alkotó módon az európai civilizáció értékeit és hagyományait. Nem azért, hogy azokat másokra erõltessük, akikkel együtt alakítjuk változó világunkban az emberiség civilizációját a harmadik évezredben, hanem hogy velük összhangban éljünk egy olyan világban, melynek küszöbén állunk, és amely egyetlen emberi világunk, amelyben élünk, és amelyért felelõsek vagyunk. Felelõsek a jövõért és azokért a nemzedékekért, amelyeknek e jövõ sajátja lesz.
Eddigi találkozásaim a tisztelt köztársasági elnök úrral, Göncz Árpáddal, Horn Gyula miniszterelnök úrral és az önök országának összes többi politikusával azt a meggyõzõdésemet erõsítik, hogy magas fokú azonosság vagy hasonlóság van közöttünk Európa jövõjét illetõen és ezzel együtt országaink, Magyarország és Szlovénia jövõjének megítélésében. Ezért aggodalommal és bizakodással várjuk az amszterdami és a madridi döntést, az Európai Unió és a NATO tagországainak a kibõvítésérõl.
Hinni szeretném, hogy a pozitív döntéshez mindkét ország esetében hozzájárulnak majd az országaink közötti együttmûködés eddigi sikeres projektjei, különösen a háromoldalú Róma-Ljubljana-Budapest projekt. Meggyõzõdésem, hogy a várt döntések új lépést jelentenek az új évezred Európájába mint a béke, együttmûködés, szociális igazságosság és fejlõdés világába.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Képviselõ Urak! Minden jót kívánok önöknek, és köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Hosszan tartó, nagy taps.)