DR. MAJTÉNYI LÁSZLÓ adatvédelmi biztos, a napirendi pont elõadója: Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ház! Köszönöm szépen a szót. A feladatom az, hogy az adatvédelmi biztos 1995-96. évi beszámolójához szóbeli kiegészítést fûzzek. Úgy tudom, a házbizottság annyira elõzékeny volt, hogy nem szabott idõkeretet a beszámolóhoz; ezért felmerült bennem az a gondolat, hogy esetleg felolvasnám a beszámolót - 310 oldal -, de ottfelejtettem az asztalomon. Úgyhogy inkább megmaradok annál a kötelezettségemnél, hogy néhány fontosnak érzett megjegyzéssel kiegészíteném azokat a megállapításokat, amelyeket a képviselõ asszonyok, hölgyek és urak már megismerhettek.
Egy ombudsmani beszámoló véleményem szerint szükségképpen valamilyen formában a társadalmi valóság tükre. Tehát valamilyen módon valóságismeretet lehet szerezni egy ilyen ombudsmani beszámolóból. Kérdés persze az, hogy ez a tükör mennyire mutatja a tényleges helyzetet, illetõleg nem torz-e. Ennek elbírálása természetesen nem az én dolgom.
A kiegészítésemet két kijelentéssel szeretném kezdeni, amelyek szöges ellentétben állnak egymással, és amelyek szerintem a magyar közgondolkodásban jelen vannak, és bizonyos értelemben talán mindkét kijelentés igaz. Az egyik úgy szól, hogy ma Magyarországon nincsen szezonja az emberi jogoknak. A másik kijelentés pedig úgy szól, hogy a magyar történelem talán soha nem kínált olyan esélyt az alapjogi kultúra számára, mint amilyen eséllyel jelenleg rendelkezünk. Ez persze esély, és az esélyt meg is kell ragadni.
Az az érzésem, hogy mind a két - egyébként egymást nyilvánvalóan kizáró - kijelentésben van némi igazság. Az elsõ kijelentés - amelyik azt mondja, hogy tulajdonképpen nincs elvárható igény az emberi jogok védelmére és az emberi jogok mögötti társadalmi konszenzus töredezik - abból a ténybõl magyarázható, hogy egyrészt egy olyan társadalomra szakadt rá a nemzeti függetlenség és a szabadság, amelyet elõtte hosszú évtizedeken keresztül ide-oda rángattak, és egy megfáradt, csökkenõ életszínvonalú magyar társadalomra szakadt rá a szabadság. Az emberi jogok elkötelezett hívei szájából gyakran hallani - legalábbis érzem ezt az attitûdöt -, hogy mintha néhányan egy kicsit kárhoztatnák a magyar társadalmat amiatt, hogy hiányzik belõle az az erkölcsi szenvedély, amely erkölcsi szenvedély egyébként az emberi jogok iránt elvárható lenne.
Ezt a dolgot egyébként másként látom. A hivatali tapasztalatom egyértelmûen azt támasztja alá, hogy ha nem is nagyon hangosan és nem is nagyhangú deklarációkban, de a magyar társadalomban évtizedek óta igen erõs igény van a szabadság iránt - ez az igény számos formában meg is fogalmazódott -, és amikor joggá vált a szabadság és a szabadság jogával élni lehetett, a polgárok nagyon nagy hányada igyekszik is élni ezzel a joggal - vonatkozik ez az információs szabadságjogokra, melyeknek védelme az én feladatom. Az információs szabadságjogok érvényesülése és igénye terén a tapasztalatok tulajdonképpen nagyon is jók. Egyébként meg kell mondjam, hogy ezt kifejezetten vártam is. Az állampolgárokban igen erõs igény van az iránt, hogy a magánéletüket védje meg a jog, és sem az állam, sem pedig a piac ne avatkozzon bele a polgárok magánéletébe - ez röviden annyit jelent, hogy az embereknek lehessen személyiségük. Egyébként nem ilyen egyértelmû a helyzet a másik védendõ szabadságjoggal, az információszabadsággal - ha a két szabadságjogot összehasonlítom -, erre majd egypár szóval ki szeretnék térni.
Az egyik bizottsági vitában az egyik igen rokonszenves - és meggyõzõdésem szerint nagyon is felkészült - képviselõ azzal kezdte a hozzászólását, hogy az adatvédelmi biztos beszámolójához nem kíván megjegyzéseket fûzni azon oknál fogva, hogy õ sem az adatvédelemhez, sem az információszabadsághoz nem igazán ért, nem ismeri az ezzel kapcsolatos doktrínákat, ezért nem óhajt megjegyzéseket fûzni a beszámolómhoz. Ez egyrészt rokonszenves megjegyzés volt, másrészt pedig ugyanakkor vitatom a megalapozottságát. Ha új szavakról is van szó - amikor az adatvédelemrõl és az információszabadságról beszélünk -, jelentõs részben valójában igencsak régi tartalomról.
Amikor tehát az információs szabadságjogok védelmében fel kell lépnem, akkor egy kettõs követelmény alapján járok el, és ezt egy aforisztikus - a szakirodalomban egyébként széles körben alkalmazott - megfogalmazásban a következõképpen határozhatom meg. Az adatvédelemnek és az információszabadságnak - amelyek ikerjogok, egymást kiegészítik, ugyanakkor egymással ellentétbe is kerülnek -, ennek a két ikerjognak kettõs célja van, és ez a kettõs cél egymásra felel. Az egyik cél az, hogy az információs forradalmakat követõ világban az állampolgár maradjon átláthatatlan mind az állam intézményeivel szemben, mind pedig a piac hatalmasságaival szemben; míg a másik ugyanilyen fontos követelmény, hogy az állami intézmények pedig legyenek átláthatóak, váljanak üveggé a polgár kíváncsi tekintete elõtt. Tehát ez nem új dolog. Ha valaki figyelmesen kezébe veszi az egyébként igen fényes magyar XIX. századi liberalizmus jogi dokumentumait és az akkori parlamenti szónokok szövegeit, akkor látni fogja, hogy ez nem egy XX. századvégi elõzmény nélküli fejlemény a magyar jog történetében, hanem megvannak a történeti alapjai.
(10.00)
Rátérve néhány alapvetõ megállapításra:
Jeleztem, hogy a társadalmi igény nem egyforma súllyal követeli meg az adatvédelem és az információszabadság értékeit a piaccal, illetõleg az állammal szemben. Ezt elég világosan tükrözik a beszámolóm adatai is - amelybõl egyébként nem nagy örömmel mondom ezt az adatot, de természetesen kötelességem a parlamentnek beszámolni róla -: hogyha csak a panaszokat tekintem - az ügyforgalom egészében tulajdonképpen még rosszabb az arány, de ez a korrekt összehasonlítás -, akkor az összes panasz 72 százaléka érinti az adatvédelmet, és 13 százaléka szól az információszabadságról, vagyis az állam átláthatóságáról. Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy ez az arány egyébként nálunk sokkal polgárosodottabb társadalmakban, Nyugat-Európában is meglehetõsen hasonló, tehát néhány százalékpontnyi különbség van a két szabadságjog között. És azt is hozzá akarom tenni, hogy nagyon helytelen lenne, ha a két szabadságjogot egymással szemben valamiképpen kijátszanánk; és azt semmiképpen nem mondanám, hogy az információszabadság iránti igény valamilyen magasabb rendû polgári igény lenne, mint a személyes adatok védelmére vonatkozó állampolgári igény. Azonban meg kell mondjam, én minden erõmmel lobbyzom azért, hogy az információszabadság értékeit képviseljem a magyar társadalomban, bátorítsam az állampolgárokat és hozzáteszem: az újságírókat is, hogy mindenképpen használják ki az információszabadság törvény adta lehetõségeit, forduljanak az adatvédelmi biztos irodájához, illetõleg bírósághoz is, indítsanak pereket; egyébként ezekben az ügyekben már az elsõ ítéletek megszületõben vannak.
Az információs jogok érvényesülése igen éles fényt vet egy alapvetõ, mondjuk így, társadalom-lélektani, de ugyanakkor bölcseleti kérdésre is: nevezetesen arra a kérdésre, amit én úgy fogalmaznék meg, hogy a rend és a szabadság hamis dilemmája. Errõl a kérdésrõl én nem óhajtok - és természetesen ez egyáltalában nem is feladatom - valamiféle jogbölcseleti fejtegetésbe bonyolódni, csak azzal szeretnék megelégedni - és ebben a tekintetben szeretném az önök támogatását is kérni, és szeretném rá a figyelmüket is felhívni -, hogy az én hivatali tapasztalatom szerint ez a szembeállítás valójában teljesen hamis. Tehát amikor a magyar társadalmat az elé a választás elé állítanák, amely úgy szólna, hogy a szabadságjogok korlátozásával kellene fellépni például a bûnözés ellen, ez helytelen gondolkodást, egy gondolkodási hibát jelez. Az én összes eddigi esetemben, amelyekben ezekkel a kérdésekkel szembekerültem, és azt tapasztaltam, hogy a suszter maradjon a kaptafánál - természetesen csakis az információs jogokkal kapcsolatos gyakorlatról beszélek -, tehát minden olyan esetben, amikor azt tapasztaltam, hogy akár a rendõrség, akár például a titkosszolgálatok egyfajta totális adatgyûjtési tevékenységbe kezdenek - legyen szó akár drogbetegekrõl, terhes nõk utáni kutakodásról, jogosulatlan nemzetbiztonsági ellenõrzésekrõl -, ez társadalmi célok által nem igazolható magatartás. Tehát nincs arról szó, hogy a jog eszközével bármit is vissza kellene vennünk a szabadságból; és ha ezt megtesszük, akkor nagyobb lesz a biztonság.
Ahhoz tehát, hogy ezt a kísérletet megpróbáljuk, legalábbis azt kellene bizonyítania például a rendõrségnek, hogy az összes rendelkezésére álló lehetõséget kimerítette a bûnözés elleni harcban. Amíg ezt nem teszi meg, addig javaslom, hogy az ilyen javaslatoktól kíméljük meg a magyar társadalmat; nem mondom, hogy ilyen javaslatok explicit módon megfogalmazódnak, de hogy a levegõben vannak, abban viszont biztos vagyok.
Sõt hadd fûzzem tovább ezt a gondolatot abban a vonatkozásban, hogy éppenséggel a bûnözés elleni harc - amely nagyon fontos - jogkiterjesztéssel is történhet. Tehát bizonyítani tudom - és aki a jelentésemet elolvassa, nagyon remélem, hogy meggyõzhetõ errõl -, hogy nagyon sok kiváló rendõrt lehet pótolni egy olyan közélettel, amely közéletben az információszabadság értékeit komolyan vesszük. Ugyanis korrupció természetesen minden társadalomban van - talán a magyar társadalomban több, mint ami elviselhetõ lenne, vagy mondjuk, amellyel kényelmesebben együtt tudnánk élni -, de a korrupciós bûncselekmények, vagy hogy pontosítsak: legalábbis bizonyos fajta korrupciós bûncselekmények kockázatát nagyon nagy mértékben megnehezíti egy olyan közélet, ahol az információszabadság, tehát a közérdekû adatok elérhetõsége teljesen biztosítva van.
A hivatali tapasztalataim egyébként azt mutatják, hogy egyrészt az kiderült, miszerint a magyar társadalom érzékenysége a személyes adatok védelme tekintetében erõsebb, mint az információszabadság tekintetében; másrészt pedig folyamatosan növekszik az adatvédelmi biztos hivatala iránti társadalmi érdeklõdés. Az elsõ töredékévben - amely gyakorlatilag és elméletileg a '95. év második félévét jelentette -, 120 vizsgálatot folytatott az adatvédelmi biztos irodája; '96-ban 600 vizsgálatot folytattunk, tehát a beszámolási idõszakban több mint 700 vizsgálatot. Érdekes módon - a kollégáimtól most kaptam az adatot - az idei év elsõ három hónapjában több mint kétszer annyi új ügyet vizsgálunk, mint a tavalyi év elsõ három hónapjában, tehát az ügyszám elég nagy mértékben növekszik. Természetesen az ügyeink között olyanok is vannak - ezres nagyságrendben -, amelyeket ebbe a számba nem kell beleértenünk, hiszen nem vizsgálati jellegû ügyek, hanem az adatvédelmi törvény által az adatvédelmi biztosra ruházott egyéb feladatokkal kapcsolatosak. Tehát ez az ügyszám, amit említettem, kizárólag a vizsgálatra vonatkozik.
Az adatvédelmi biztosi hivatalnak egyébként az a sajátossága, hogy a mi esetünkben a jogos indítványok száma extrém módon magas, mind az általános hatáskörû ombudsmannal, mind pedig más országok általános ombudsmani adatsorával összehasonlítva, tehát ez nem valamilyen magyar sajátosság. Mindenesetre fontos és érdekes, hogy az összes indítvány mintegy 40 százalékát jogosnak vagy részben jogosnak találtam.
Rá kellene térnem az országgyûlési biztosokról szóló törvény 26. §- ában meghatározott jogomra és kötelességemre, miszerint az országgyûlési biztos éves beszámolója keretében kénytelen-kelletlen, örömmel vagy nehéz szívvel, de köteles szóvá tenni azokat az ügyeket, ahol vonakodásról, az állami intézmények vagy az én esetemben a piac intézményeivel kapcsolatos kudarcairól számolna be. Nekem olyan kudarcom, amely különösebben megrendített volna, nem volt; azonban mindenképpen említést érdemel egy nagyon hosszú ideje húzódó és nagyon nehezen megoldódni látszó probléma: nevezetesen az, hogy hosszú idõvel, több mint egy évvel ezelõtt egy adatvédelmi biztosi vizsgálat egy olyan, a személyes adatok kezelésével kapcsolatos visszásságra jutott, amely bizonyos összefüggésben volt felügyeleti és tulajdonlási viszonylatokkal. Nevezetesen: a Szerencsejáték Részvénytársaságnak a tulajdonosa a Pénzügyminisztérium, a tulajdonosi jogokat a mindenkori pénzügyminiszter gyakorolja, miközben a szerencsejáték felett a felügyeleti jogot a Szerencsejáték Felügyelet gyakorolja; a Szerencsejáték Felügyelet fölött pedig ugyancsak a pénzügyminiszter gyakorolja a felügyeleti jogot.
(10.10)
Lehet, hogy az én közigazgatási elméleti ismereteim túlságosan korlátozottak, én azonban máig nem látom bizonyítva azt, hogy helyes gyakorlat lenne az, hogy ugyan áttételesen, de a tulajdonos önmagát felügyeli. Ebben a tekintetben elmentem az ajánlásommal mindenkihez, akihez elmehettem, azonban az ég világon semmi nem történt.
Ezzel szemben pozitív eredményrõl is be tudok számolni. Ugyanis, ha olvasták, akkor talán emlékeznek rá, hogy az egyik alapvetõ fontosságú titkosszolgálati vizsgálat ügyében megfogalmazott ajánlásban arról írtam, hogy vonakodva és lassan történik az ajánlás végrehajtása, mely ajánlást egyébként a titkosszolgálatokat felügyelõ miniszter úr elfogadott. Arról van szó, talán emlékeznek rá, hogy 797 magyar állampolgárt a titkosszolgálatok jogellenesen figyeltek meg - ez is ebbe az ésszerûtlen, a törvényi határokat átlépõ adatkezelési kategóriába esik -, tehát jogszerûtlenül figyeltek meg magyar állampolgárokat, és a vonatkozó alkotmányos és törvényi szabályok alapján azt javasoltam, több ajánlást mellett azt az ajánlást tettem hogy, az érintetteket tessék tájékoztatni a jogellenes megfigyelésrõl. A kézirat lezárásakor körülbelül 25 százalékos eredménynél tartottunk. Tegnap vagy tegnapelõtt kaptam a titkosszolgálatokat irányító miniszter úrtól egy faxot, amelyben arról számol be, hogy a 797 esetbõl 582 esetben felkérte az akkori megrendelõt, hogy az érintett állampolgárokat tájékoztassa, hogy õket jogellenesen megfigyelték; 95 esetben ez már meg is történt. Ez a 95 eset egyébként nagyon alacsony szám, és a miniszter úr ígéretet tett arra, hogy utánanéz annak, hogy miért halad ez ilyen lassan. Tehát 582 esetben már felszólította a megrendelõt a titkosszolgálatokat felügyelõ miniszter, 95 esetben magát az állampolgárt is tájékoztatták, és van még egy nagyobb szám, amelyben további vizsgálatokat kell folytatnia a miniszter úrnak.
Akkor, amikor a személyes adatok védelmérõl és az információszabadság értékeirõl beszélünk, említést kell tennem egy olyan problémáról, amelyet az eddigi elõadásomban is kerülgettem, és amely problémát a jelentés "új centralizmus" néven tárgyal egy fejezetben. Itt pedig arról van szó, hogy a központi közigazgatásnak, elsõsorban a Pénzügyiminisztériumnak igen erõs törekvése figyelhetõ meg abban a tekintetben, hogy arra való hivatkozással, hogy a közterhekhez mindenkinek hozzá kell járulni, nagy, állami nyilvántartási rendszereket összekapcsoljanak.
Le kell szögeznem azt, hogy egyetlenegy percig nem kétséges, és az Adatvédelmi Biztos Hivatalának folyamatosan képviselt álláspontja az, hogy az állampolgároknak nemcsak jogaik, hanem kötelességeik is vannak, és a Magyar Köztársaság alkotmánya igen helyesen szól a közterhekhez való hozzájárulás kötelezettségérõl. Ha azonban egy nagy, állami nyilvántartási rendszer elégtelenül mûködik, az elégtelen mûködést nem feltétlenül az információs jogok korlátozásával kell megpróbálni orvosolni, hanem ajánlható az is, hogy talán a rendszer mûködését meg kéne javítani. Ha egy nagy állami nyilvántartási rendszer adatállománya megbízhatatlan, akkor azt az adatállományt rendbe lehet hozni, nem pedig a nagy rendszerek feltétlenül szükséges összekapcsolását kell hangsúlyozni.
Az utóbbi hónapokban - mintegy fõnixmadárként - hetente új és új formában jelenik meg egy terv, amely a Pénzügyminisztériumból származik és a KATOR nevet viseli, ez a KATOR-nak nevezett rendszer - amely, mondom, hetente új és új formában jelenik meg - az egyik változatában azt a célt tûzte maga elé, hogy valójában ha nem is fizikailag, de ténylegesen egyesítené a Statisztikai Hivatalban meglévõ gazdasági szervezetek regiszterét, az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak a taj-számon nyilvántartott állampolgárokat érintõ nyilvántartását, továbbá a munkaügyi igazgatás adatállományát, ezenkívül a központi nyilvántartás és a Választási Iroda adatállományát - és folytathatnám az önkormányzatokig - azon cél elérése érdekében, hogy az állam végre be tudja szedni a közterheket.
Azt mondanám, hogy tessék rendbe tenni a nagy nyilvántartási rendszereket, és ha az állam igazolni tudja, hogy egy alkotmányos cél, egy állampolgári kötelezettség teljesítését semmilyen más módon nem tudja szolgálni, csak úgy, hogy az egyik nyilvántartás a másiknak bizonyos adatokat szolgáltat, akkor ez elvileg nem zárható ki. Az állam azonban a saját mulasztását lehetõleg ne hárítsa át a magyar társadalomra.
Még két megjegyzést tennék, és befejezem az elõadásomat, és megköszönöm türelmüket. Az egyik megjegyzésem az, hogy az adatvédelmi biztos törvény adta kötelessége, hogy rendszeresen véleményezze a jogszabálytervezeteket. Jogszabálytervezeteket, kódex méretû jogszabályokat, fél kilós papírcsomagokat kapok meg úgy, hogy huszonnégy órán belül kérik a véleményemet, továbbá nem végleges, tárcakörözés elõtti szabálytömeget zúdítnak rám, amellyel kapcsolatban kifejtem a véleményemet. A tárcakörözés után természetesen a szülõanyja sem ismer rá az eredeti szövegre, de beszerezték formálisan már beszerezték az adatvédelmi biztos véleményét. Tehát nem a tárcakörözés elõtt, hanem az után kérem a jogszabályokat véleményezésre, továbbá jó, ha megkapom azokat, amelyeket a törvény szerint meg kell kapnom, és ha adatvédelmet érintõ, különösen fontos jogszabályról van szó, akkor készen állunk arra is, hogy a jogszabály elõkészítésének idején is konzultáljon velünk a jogalkotó.
A másik megjegyzésem az, hogy a titkosítási dühöt csökkenteni kellene. Nap mint nap találkozom olyan titkosítási gyakorlattal, amely egyszerûen a jogszabály nem ismeretét is tükrözi. Hiszen a magyar jog elég világosan beszél arról, hogy mi az államtitok. Egyébként hozzáteszem, hogy az államtitok fogalmát a törvény - igen helyesen - nem az állam titkaként határozza meg, hanem a Magyar Köztársaság titkaként. Tehát az államtitok semmiképpen nem olyan titok, amely egy állami közigazgatási szerv érdekében lenne titokban tartható; kizárólag olyan titkot lehet alkotmányosnak tekintetnünk amelyet - mint mondtam, a törvény nagyon helyes fogalma rámutat - a Magyar Köztársaság érdekében titkosítottak. A törvény nagyon világosan beszél az államtitokról, ugyanilyen világosan a szolgálati titokról, és az egyéb titokkategóriákról, mint amilyen a banktitoktól a gyónási titkon - errõl, hála istennek nem szól jogszabály - keresztül az orvosi titokig, amelyrõl várhatóan lesz használható jogszabály. Ugyanakkor vannak olyan iratok, amelyekre ráírják, hogy "nem publikus", "nyilvánosságra nem hozható", "az érintett személyes tájékoztatására", "bizalmas", meg nem tudom, miféle szövegeket; ezeket a magyar jog - érthetõ módon és helyesen - nem ismeri, és ezért az információszabadság jegyében ezeket a törekvéseket megpróbáljuk eltorlaszolni.
(10.20)
Megjegyzem végszóként, már arra is volt példa, hogy szerzõi jogi védelem alá akarta helyezni az egyik közhivatal az általa nyilvánvalóan hivatali célból készített, közérdekû adatokat tartalmazó árlistát.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)