KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlési Biztosok! Tisztelt Ház! A demokratikus jogállamnak Magyarországon azok a legsikeresebb, a demokratikus jogállam normáihoz leginkább méltó, a normákra leginkább ügyelõ intézményei, amelyek a demokratikus jogállammal együtt a jogállamot létrehozó alkotmányos forradalom folyamatában születtek meg. Ilyen intézménynek tekintem a számvevõszéket, részben az önkormányzati rendszert, az Alkotmánybíróságot és különösképpen az ombudsmani intézményt.
A közhatalmi intézmények nagy része természetesen már a pártállam idején is létezett, és bár új, az Országgyûlés nagy többségével elfogadott törvények születtek róluk, centralizáltságukban, merev, hierarchikus rendszerükben és legfõképpen az átláthatóságtól való idegenkedésükben magukon viselik múltjuk örökségét. E körbe sorolnám például a katonai jogállású rendvédelmi szerveket és az ügyészi szervezetet is.
Az ombudsmani intézménnyel kapcsolatosan az elmúlt 9 év valamennyi periódusának megvannak a maga érdemei és a maga mulasztásai. A szabad választásokat megelõzõ politikai tárgyalások, az 1989-es alkotmánymódosítás teremtették meg az ombudsmani intézmény jogi alapjait. Abban az idõben nem lépett fel politikai erõ, amely kételkedett volna abban, hogy a választások után rögtön sor kerül a nép ügyvédjének megválasztására is. Az ehhez szükséges törvény tervezete már 1990-ben készen volt.
Az 1990-ben hivatalba lépõ kormány - bár nagy késéssel - végül beterjesztette, a parlament pedig elfogadta az országgyûlési biztosokról szóló törvényt, és megalkotott egy korszerû adatvédelmi törvényt és egy kisebbségi törvényt is, amely az adatvédelmi biztos, illetve a kisebbségi biztos jogállását, hivatalát, illetve intézményét alapította meg, hozta létre.
(12.40)
Az 1993-ban elfogadott ombudsman-törvény azonban nem lehetett teljes értékû. A rendõrség vezetésének - nyilvánvalóan az akkori Belügyminisztérium egyetértésével és támogatásával - sikerült elérnie, hogy a rendõrségre vonatkozó vizsgálat esetén az országgyûlési biztos iratbetekintési jogát az országos rendõrfõkapitány a belátása szerint korlátozhassa. Értik, kedves képviselõtársaim? A végrehajtó hatalom egyik tisztviselõje, az ellenõrzött határozhatta meg, hogy az ellenõrzõ - az Országgyûlés kétharmados többségével megválasztott megbízottja - milyen mértékben ellenõrizheti õt, az ellenõrzöttet. A gyakorlatban sosem derült ki, hogyan mûködött volna a csonka törvény. Az országgyûlési biztosok megválasztására tett kísérlet az elõzõ ciklusban sikertelen maradt.
Az új kormány 1994-ben már a kormányprogramban jelezte: módosítani kívánja az ombudsman-törvényt, törölni fogja a korlátozást. 1995 nyarán sor került az ombudsmanok megválasztására, és képviselõi indítvány nyomán a törvény módosítása is megtörtént. Jelenleg - mint a biztosok jelentésébõl kiviláglik - nem a törvény szövege, hanem az értelmezése állja az útját a törvény teljes körû alkalmazásának és az ombudsmani tényfeltárásnak. Ezúttal az ügyészség óvja a szuverenitását a parlament meghatalmazottjával szemben. Az országgyûlési biztosok az Alkotmánybíróságtól kérték a törvény értelmezését; de persze mi, képviselõk is megtehetnénk, hogy az 1993. évi LIX. törvény egyetlen sornyi módosításával egyértelmûvé tegyük a szöveget - amely megítélésem szerint egyébként jelenleg is egyértelmû. A felszólalásom végén hadd térjek vissza erre a kérdésre!
Három beszámoló fekszik elõttünk, voltaképpen három könyv. Már a méretük is jelzi, az országgyûlési biztosok komolyan veszik a feladatot, hogy beszámoljanak az alapjogok állapotáról a megbízójuknak, az Országgyûlésnek, és általunk a közvéleménynek, amely hatalom nélküli hatalmuk legfõbb erõforrása. A három beszámoló nem egy hivatal személytelen terméke, hanem személyek mûve: olyanoké, akik nincsenek egymással semmiféle fölé- és alárendeltségi viszonyban, csak elveik és céljaik közösek.
Az állampolgári jogok biztosa és általános helyettese jelentése talán a leginkább jogászias munka, amely másfél év tapasztalatai, sok ezer panasz, 2000-nél több vizsgálat tapasztalatai alapján arra az elméleti, de egyúttal nagyon is gyakorlati kérdésre keresi a választ: mi is az alkotmányos visszásság? Melyek azok az alkotmányos alapjogok, amelyekért a siker reményében lehet fellépni? Mit vállalhat magára a nép ügyvédje? Milyen panaszokat kell elhárítania, hogy elkerülje az ombudsmani tevékenység két veszedelmét: ne legyen belõle se szélmalomharcos, se sóhivatalnok?
Az adatvédelmi biztos beszámolója szenvedélyes esszé, amelyben ilyen mondatokat olvashatni: "A magyar demokráciát az a hazugság fenyegeti, amely szerint a szabadság hozta el nekünk a mostani káoszt, amelyben annyira kényelmetlenül érezzük magunkat, a káoszból pedig ki kell szabadítani az országot. Rendet kell csinálni, akár a szabadság korlátozása árán is." Mintha nemcsak a minap szabadultunk volna ki a szabadságelvonás rendszerébõl, amely - és ezek megint a beszámoló szavai - "a szemünk elõtt roskadt össze, saját súlyától nyomasztva", mintha nemegyszer - ezt már én teszem hozzá - nem azok kiáltanának mindenáron rendért, akik törvény felettinek érezvén magukat, a leginkább kikezdik a bizalmat mind a rend, mind a szabadság iránt.
A harmadik szerzõ, a kisebbségi jogok biztosa mintha átvenné ügyfeleinek érzéseit és stílusát: mesél. Mesél indulatosan és elkeseredetten azokról a hazudozásokról, amelyekben az ellenfél érvei képlékennyé válnak, mint a köd, és amelyeknek az az eredménye, hogy a panaszoknak nem lehet a végére járni. Mesél az önáltató álszentségrõl, amely önmagának is bebizonyítja, hogy nincs diszkrimináció, hogy "az a rohadt cigány" itt a rendõrségen, a polgármesteri hivatalban éppen olyan bánásmódot élvez, mint bárki más: csak azért van összeverve, mert nekiment a rendõrnek; csak azért nem kapott szociális segélyt, mert folyton "idedugja a pofáját" azzal a hat gyerekével - pedig itt az etnikumnak már több joga van, mint a magyarnak.
A beszámolóból kiderül, hogy az állampolgári jogok biztosaihoz érkezõ panaszok nagy része, talán többsége szociális vonatkozású. Természetesen a biztosok tisztában vannak azzal, hogy a szociális jogok - a munkához való jog, a legmagasabb szintû testi és lelki egészséghez való jog -, hiába örökölte meg õket a hajdani deklaratív alkotmányból a jogállami alkotmány, valójában nem kikényszeríthetõ jogok; a legmagasabb szintû testi és lelki egészséghez való jogot pedig még értelmezni sem lehet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szociális sérelmek jogilag egyáltalán nem kezelhetõk.
A biztosok akkor tudtak hatékonyan fellépni egyes szociális jogok védelmében, ha a jogsértés egyéb jogokat is sértett, például a diszkrimináció tilalmát, munkajogi szabályokat, vagy a monopolhelyzettel való visszaélés tilalmát. Ilyen alapon léphettek fel, amikor egy munkahelyen a leépítés a nõi munkavállalót sújtotta, miközben a férfiak megtarthatták a munkahelyüket, vagy amikor egyetemi oktatók elbocsátására a költségvetési megszorításokra hivatkozva, de a közalkalmazottakra vonatkozó törvény elõírásainak a figyelembevétele nélkül került sor.
A piaci viszonyokba való beavatkozással egy, a piac szabadságára épülõ jogállamban természetesen nagyon csínján kell bánni. De igenis van lehetõség a jogi fellépésre akkor, ha a szolgáltató - mint a távfûtõmûvek esetében történt -, e viszonyok korlátozottságával visszaélve, mindenre rákényszeríthetõnek véli a fogyasztót.
Kétségtelen, hogy a jogszabályok a lakhatás jogát nem biztosítják alapjogként, és az is kétségtelen, hogy a jogszerû, jogerõs kilakoltatási határozat végrehajtható. De itt az ombudsman a maga lágy eszközeivel mégis felléphet, ha nem is az alkotmány és nem is tételes jogszabályok, de az emberség nevében. Ezek a panaszok és a velük kapcsolatos ajánlások ugyanúgy a virtuális alkotmányt próbálják körültapogatni, és ennek révén megfoghatóvá, jogszabállyá tenni, mint ahogy ezt az Alkotmánybíróság határozatai teszik - csak õk nem a jogszabály vizsgálatából indulnak ki, hanem a társadalom által megtapasztalt gyakorlatból.
Az állampolgári jogok biztosainak ajánlásaiból kettõt emelnék ki: az egyik a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos vizsgálat és ajánlások, a másik az idegenrendészettel kapcsolatos. Az elõbbi visszaköszönõ téma: az idõsebbek talán még emlékeznek Hajnóczy Péter szociográfiájára, amellyel ez a fiatalon elhunyt kiváló tehetség berobbant a magyar irodalomba valamikor a '60-as években, amely pontosan errõl szólt, amit az ombudsman is vizsgált: az elmeszociális otthonokról, az ott élõ emberek kiszolgáltatottságáról, fogvatartottságáról. Ez azt mutatja, hogy 20 év, meg egy rendszerváltás múltán sem változnak meg ezek a problémák, s persze csak remény lehet arra, hogy a vizsgálat nyomán a változás mégis elkezdõdik.
Ennek a találkozásnak vagy viszontlátásnak a furcsa érdeklõdésével vagy örömével fedeztem fel a jelentésben a gyöngyösvisontai pszichiátriai intézményt. Hadd emlékezzek vissza, s hadd mondjam el itt azt az élményemet, hogy valamikor a '80-as évek második felében ide zártak be egy fiatalembert, aki elmebetegségét, pszichiátriai zavarodottságát azzal bizonyította, hogy március 15-én kitette az ablakába a 12 pontot, október 23-án pedig a nemzeti zászlót Hatvan városában.
(12.50)
Akkoriban Haraszti Miklós társaságában felkerestük ezt az intézményt, és megpróbáltuk az illetõt kiszabadítani - eredménytelenül - sõt, a beavatkozásunknak az a sajnálatos következménye lett, hogy átszállították ennek a sivár, szinte sivatagi környezetben lévõ kihelyezett intézménynek a központi egységébe, a gyöngyösi kórház zárt elmeosztályára, ahol aztán már megközelíteni sem lehetett. Azt gondolom, hogy most, a jogállam viszonyai között valóban megérett a helyzet ennek az intézménynek a felszámolására, és örömmel olvastam a jelentésben, hogy ígéret van arra, hogy ez az intézmény '97 nyarán - tehát hamarosan - megszûnik.
Az idegenrendészettel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy rendkívül jelentõsnek gondolom, hogy az ombudsman kimondta: az idegenrendészeti õrizet, mint meghatározatlan idõtartamú szabadságvesztés, ellentétes az alkotmánnyal, ellentétes a jogállam alapelveivel.
Az adatvédelmi biztos, azt lehet mondani, szent teheneknek ment neki a vizsgálatai során. Nekiment például annak a gyakorlatnak, hogy a rendõrség a nagyobb eseményeket - legyen az politikai esemény vagy sportesemény - videózza, és ezeket a felvételeket rendszeresen elraktározza, tehát célhozkötöttség nélkül kezel adatokat. Úgy érzem, hogy az, hogy erre a vizsgálatra éppen egy MIÉP-tüntetés alkalmából került sor, nem csökkenti, hanem inkább növeli ennek az értékét; növeli ennek az értékét azért, mert az, hogy az állampolgári jogok, a politikai szabadságjogok hogy vannak biztosítva, nem függhet attól, hogy szimpatizálunk-e azzal a szervezettel, azokkal a személyekkel, akik szabadságjogait, személyiségi jogait indokolatlanul korlátozták.
Ugyancsak foglalkozott, és nekiment az adatvédelmi biztos a nemzetbiztonsági szolgálatoknak; több vizsgálatot is végeztek - részben az adatvédelmi biztos, részben a kisebbségi jogok biztosa - a nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenységével kapcsolatban. Kétféleképpen is értékelhetjük ezt a dolgot: mondhatjuk azt, hogy bizony, a nemzetbiztonsági szolgálatok újra meg újra túllépik jogosítványaikat; de értékelhetjük a jogállamiság gyõzelmeként is azt, hogy ma már lehetõség van - részben az ombudsmantörvény, részben a nemzetbiztonsági törvény elfogadása révén - ezen zárt intézmények vizsgálatára, és egy-egy tevékenységi körük átvilágítására.
Persze, ha azt mondjuk, és azt olvassuk a jelentésekben, hogy a vizsgálatok nyomán az illetékes miniszterek hány alkalommal értettek egyet a vizsgálat eredményeivel, akkor azt kell gondolnunk, mondanunk, hogy nagyon is hatékony volt a biztosok beavatkozása. Sajnos, a valóság nem ennyire rózsás, mert azt is hozzá kell tenni, hogy például a nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelõ tárca nélküli miniszter teljes egészében elfogadta az ombudsmannak azt a jelentését, amely azokkal a bizonyos környezettanulmányokkal, illetve személyekrõl szóló tanulmányokkal foglalkozott, amelyeket jogellenesen végzett a nemzetbiztonsági szolgálat '90-'95 között; de ha belegondolunk - ahogy az adatvédelmi biztos említette is a beszámolójában -, hogy ez a felülvizsgálati folyamat milyen rettenetes lassúsággal halad elõre, akkor nem lehetünk annyira elégedettek.
Úgy ítélem meg, hogy a belügyminiszter igen nagy fokú rugalmasságot tanúsított ezen ajánlások elfogadásában; szembefordulva például a rendõrség vezetésével, a belügyminiszter határozottsága révén volt elérhetõ az, hogy ezeket a bizonyos videofelvételeket megsemmisítették. Ugyancsak a belügyminiszter közbelépése kellett ahhoz, hogy megszûnjön az a szokás, hogy az ombudsmani kérdésre csak az országos rendõr-fõkapitány adhat választ, az alsóbb rendõri szerveknek erre nincs jogosultságuk.
Mégis - hogy ne csak a pozitívumokat mondjam - hadd tegyem hozzá, hogy az idegenrendészeti törvény módosítására tett ajánlás ugyan elvben elfogadtatott, de most, amikor hamarosan a parlament elé kerül a menedékjogi törvény, és kiváló alkalom volna arra, hogy a menedékjogi törvénybõl következõ szükségletek meg is kívánnák az idegenrendészeti törvény mélyreható módosítását, bár folynak erre elõkészületek a Belügyminisztériumban a menedékjogi törvénnyel együtt, sajnos, elõreláthatólag nem kerül a parlament elé az idegenrendészeti törvény módosítása, és ezért ez az említett alkotmányellenes állapot még sokáig fennmaradhat.
Ahogy az elõbb említettem - hogy lassanként befejezzem a felszólalásomat, ezért még egypár percet engedjenek meg, hogy ezzel az igen fontos kérdéssel foglalkozzam -, a törvény mûködésének jelenlegi legnagyobb intézményi akadálya az, hogy az ügyészség elutasítja, hogy az ügyészség szervezetével kapcsolatban az ombudsmanok bármiféle vizsgálatot végezzenek.
Természetesen nem akarok belemenni abba a problémába, hogy milyen is az ügyészség alkotmányos helyzete, hogy igazán alkotmányos-e, összeillik-e a jogállamisággal az, hogy az ügyészség nem tartozik a kormány alá - elvben a parlament alá tartozik, de a beszámolási kötelezettsége nem olyan, hogy valóban lehetõvé vagy szükségessé tenné az ügyészi szervezet mûködésének mélyreható, teljes körû ellenõrzését, hiszen még arra sem kerül sor, a legfõbb ügyész évi jelentését általában az alkotmányügyi bizottság vitatja meg; ezek a jelentések sajnálatos módon nem is kerültek a parlament plénuma elé, de ellentétben a kormánnyal, amely a mûködéséért politikai felelõsséget visel, és négyévenként a választáson errõl számot kell adnia, az ügyészség szervezetének nem kell komolyan számot adnia a tevékenységérõl.
Persze azt lehet mondani, hogy ez a helyzet a bírósággal is. Csakhogy a bírósággal egészen más helyzet. A bíróság ugyanis kevés kivétellel a nyilvánosság elõtt tartja tárgyalásait, az ítéleteit a nyilvánosság elõtt hozza, tehát állandóan alatta van a szakma és társadalmi nyilvánosság kontrolljának. Az ügyészség azonban a döntéseket - melyek sok esetben nem kisebb jelentõségûek, mint a bírósági döntések - zárt, hierarchikus rendszerben és a nyilvánosság teljes kizárásával hozza meg.
Ami a konkrét kérdést illeti: vajon mi indokolhatja azt, hogy az ügyészségi nyomozóhivatalokat az ombudsmanok nem vizsgálhatják? Hiszen az ügyészségi nyomozóhivatalok - akkor is, ha az ügyészség szervezeti rendszerébe tartoznak - éppen olyan nyomozóhatóságok, mint a rendõrség vagy a pénzügyõrség nyomozó egységei. Mi különbözteti meg õket ezektõl? És melyik az a külsõ szerv, amely olyan fajta törvényességi ellenõrzést gyakorol az ügyészségi nyomozások felett, mint amilyet a rendõri nyomozások felett az ügyészség gyakorol? Pedig a rendõrök által elkövetett bûncselekmények tényleges vizsgálata - és erre vonatkozóan nagyon meggyõzõ statisztikákat közöl a kisebbségi biztos jelentése, és ezek a számok egyébként megegyeznek azokkal a számokkal, amelyek nemrégiben a Belügyi Szemlében is napvilágot láttak -, tehát a rendõrség által az állampolgárok rovására elkövetett jellegzetes rendõr-bûncselekmények vizsgálata, feltárása nem is képzelhetõ el az ügyészségi nyomozóhivatalok vizsgálata nélkül.
(13.00)
De hasonlóképpen visszás az ügyészségnek ez a törvényfelettisége a vádelejtések ügyében; ez már nem a nyomozóhivataloknak, hanem maguknak az ügyészségeknek a dolga, hogy akkor, ha valaki a bíróság elé kerül, akkor az ügyét nyílt és fair tárgyaláson fogják megítélni. Ezzel szemben, ha az ügyészség elejti a vádat, akkor a sértettnek semmiféle jogosultsága - legyen az a sértett egy személy vagy legyen a sértett a köz -, semmiféle lehetõsége és jogosultsága nincs arra, hogy ennek a vádelejtésnek a mélyebb okait, belsõ okait, mechanizmusát tanulmányozza.
Végül még annyit hadd tegyek hozzá, hogy maga a rendõrség törekszik arra, hogy valamiféle civil kontroll valósuljon meg a tevékenységével kapcsolatban, a tevékenysége felett. Nem ellenõrzés ez a civil kontroll, hanem megfigyelés és ugyancsak a közvélemény segítségül hívása. Volt társadalmi szervezet, amely megpróbálkozott ezzel, élvezve a Belügyminisztérium támogatását és az Országos Rendõr- fõkapitányság támogatását is, volt olyan megyei fõkapitányság, amely maga kezdeményezte ezt a civil kontrollt. Mégiscsak visszás az, hogy az ügyészség véleményem szerint mondvacsinált törvényességi akadályokra hivatkozva a rendõrséggel szemben teszi lehetetlenné ennek a civil megfigyelésnek a megvalósulását. Az állampolgári jogok országgyûlési biztosa ajánlást tett, amely rámutat arra, hogy ez a civil kontroll mégiscsak megvalósítható törvényesen és meg is valósítandó, mert a jogállam kiépítésének az is feltétele, hogy ilyenfajta társadalmi kontroll, ilyenfajta társadalmi megfigyelés létezzen.
Ha már elmulasztottuk vagy elmulasztotta az elõterjesztõ azt, hogy most, az ombudsmanok jogállásával foglalkozó törvény kapcsán ezzel a törvénnyel kapcsolatban pontot tegyen ennek az áldatlan vitának a végére, azt gondolom, hogy önálló képviselõi indítvány formájában ezt be lehetne hozni a Ház elé, és akkor nem kellene megvárni az Alkotmánybíróságnak az erre vonatkozó döntését.
Köszönöm szépen. (Taps.)