GELLÉRT KIS GÁBOR (MSZP): Tisztelt Ház! Tisztelt Biztos Asszony, Biztos Urak! Az imént kétperceseket hallottunk, azt megelõzõen egy 25 perces hozzászólást; megpróbálom valahol a kettõ között arányban tartani a magam idejét, elsõsorban azért, mert már a vita végén járunk. És éppen azért, mert a vita végén járunk, néhány dolog, ami felszólalóként amúgy a vita közepén vagy elején kötelezettségem lett volna, már nem az, mások elmondták - ismétlésekbe ezért nem szeretnék bocsátkozni.
Egy dolgot azért hadd mondjak el, hogy ez az egyetértés, amely itt most megismétlõdött az országgyûlési biztosokról szóló törvény elfogadtatása után, az elsõ beszámoló idején, ez nem pusztán magának az intézménynek szól. Ezek az intézmények, az állampolgári jogok országgyûlési biztosa és helyettese, a kisebbségi biztos és az adatvédelmi biztos intézménye csak akkor és olyan körülmények között válthatott ki osztatlan elismerést a parlament pártjai között, ahogy õk a maguk személyükben mûködtek és mûködtetik a hivatalukat. Tehát ez nem független az õ személyes kvalitásaiktól, tevékenységüktõl.
(13.10)
A biztos asszony és a másik két felszólaló, a biztos urak is említették, hogy az emberi jogi bizottsággal jó személyes kapcsolat alakult ki, ezt magam is megerõsíthetem. Egy rövid kitérõt hadd tegyek, hiszen részint a Szocialista Párt frakciójának tagjaként, részint ennek a bizottságnak az elnökeként beszélek, és semmi okom nincs arra, hogy ezt a két minõségemet különválasszam, amúgy sem tenném.
Ez a jó viszony, azt gondolom, nem elsõsorban és mindenek fölött személyes szimpátián alapul, hanem egy nagyon jól felfogott munkamegosztáson. Az elsõ perctõl kezdve, én legalábbis azt érzékelem, hogy ez a munkamegosztás határozta meg a kapcsolatunkat. Természetesen nem mentes ez az emberi rokonszenvtõl vagy rokonszenvektõl sem, de alapvetõen mindkét oldal pontosan tudta, hogy mik az érdekei, mik a feladatai, és ezek nagyon jól összeegyeztethetõk voltak az elmúlt másfél esztendõben. Példaként mondom - ma már szóban volt - az áldozatvédelem kérdése, amelyet közösen hoztunk a bizottság ülésére terítékre, szerveztük meg, nagyon sok segítséget kaptam, javaslatokat kaptunk az állampolgári jogok országgyûlési biztosától. Hasonló a helyzet a kárpótlás ügyében, amelyrõl a beszámoló természetesen említést tesz ügyek kapcsán; vagy a legutóbbi idõben - errõl az államtitkár úr is szólt - az egészségügyi adatkezelésrõl szóló törvényjavaslat ügyében, ahol folyamatos konzultáció révén gyorsabban juthattunk el a törvény végleges formájához. De említhetném kisebbségi ügyekben magának a kisebbségi törvénynek a módosítását, amelynek legalábbis a koncepcióját illetõen volt számos alkalommal lehetõségünk a kisebbségi biztossal egyeztetni, vitatkozni is.
Éppen ezért engedjék meg, hogy ne a beszámolókkal foglalkozzam és ne is nagyon azzal, ami a bizottság ülésén történt, hanem hogy egy kis tûnõdésre ragadtassam magam, talán azokra a tanulságokra figyelemmel, amelyek a beszámolóból no meg az itteni vitából - ha ezt annak lehet nevezni - adódnak.
Az, hogy az országgyûlési biztosok intézménye szervesült az alkotmányos rendbe, ma már itt közhelyként hangzanék el, de hogy ez miként zajlott le, azt gondolom, az tanulságos. Alapvetõen abból kiindulva, hogy Magyarország történeti elõzményeiben még ha voltak is demokratikus elemek, meghatározóan nem ezek domináltak, hanem az állam mint intézmény folyamatosan kerekedett a polgárosodás egész folyamata alatt az állampolgárok fölé, és csak ebben jelentek meg sporadikusan demokratikus elemek, és amit Bibó nagyon szellemesen "zsákutcás magyar fejlõdés"-ként határozott meg, nos ez a történeti elõzmény jelentõsen meghatározta azt a jogfejlõdést, amelynek máig tanúi vagyunk, részesei is mint törvényalkotók. Hiszen elsõsorban és mindenek fölött az állampolgári jogok védelmére összpontosított ez a jogalkotás a kezdeti idõkben, hogy az államot korlátozza az állampolgárok javára, az állampolgári szabadságjogok javára. Így alakul ki nálunk is a jogok, a hatáskörök, a garanciák és az ellenõrzés bonyolult áttételes rendszere, miként a demokráciákban általában, és ezek között az elemek között természetesen semmiféle hierarchikus viszony nincs, ezek egymás mellé rendelt értékeket képviselnek. Ebbe a rendbe, tehát ebbe a bonyolult mechanizmusba illeszkedett a biztosok intézménye. De tekintettel arra, hogy az átmenetben, amelyrõl az imént szóltam, a polgáriasodás ellenében ható állami centralisztikus szándékok nyilvánultak meg minduntalan, egy sajátságos folyamat tanúi vagyunk; kormánypárti képviselõként azt kell mondanom, hogy idõnként kétlelkûségre - ha meghasonlottságra nem is - kényszerítõ folyamatok részesei.
Mire gondolok? Az állam, a modern állam közfunkció ellátására szervezõdött intézményrendszer. A biztos asszony beszámolójában a szociális ellátásokkal kapcsolatos észrevételek fogalmazódtak meg, ajánlások is. Az államnak az ezzel kapcsolatos kötelezettségei nem függetleníthetõk a mindenkori költségvetéstõl, annak teherbíró képességétõl; tehát hogy mindazok a szociális jogok, amelyek korábban egy meghaladott - és hála istennek meghaladott - rendszert jellemeztek, maradéktalanul elláthatók-e a jelenlegi viszonyok között.
A másik ilyen példaként kiragadott elem - errõl Majtényi László beszélt részletesen - az információs önrendelkezés kérdése. Akkor, amikor ez mint az állampolgári jogok, alkotmányos jogok egyik legfontosabbika jelenik meg - vitathatatlanul egyébként -, felveti azt, hogy amikor az államnak a közfunkciói ellátásával kapcsolatban - most éppen a közbiztonságról van szó - adatokra volna szüksége, olyan adatokra, amelyek összekapcsolódnak más személyes jellegû adatokkal, hogy ne rébuszokban beszéljek: például a feketegazdaság elleni harcban az adószám, illetve a személyi szám összekapcsolása elég fontos lett volna, mindazonáltal az Alkotmánybíróság korábbi döntése értelmében ebbõl a személyi számból hármat kellett csinálni - a harmadik a társadalombiztosítási jel volna -, nos ezeknek az összekapcsolása enyhén szólva problematikus. Tudom azt, hogy az állam szervei általában úgy reagálnak, hogy minél több adatot begyûjteni, minél több információval próbálják megoldani a dolgokat a könnyebb úton - de az korántsem biztos, hogy ezekben az esetekben ez a könnyebb út!
Én nem tudom ezt megmondani, csak szeretném jelezni, hogy itt az a kétfajta racionalitás, amirõl Majtényi László beszélt, rendszeresen érvényesül. De ide tartozna - ha már a harmadik területet is ideveszem - a kisebbségi ügyekben például az, hogy a magyar állami költségvetés kötelességszerûen látja el a kisebbségek önkormányzatainak, szervezeteinek támogatását, és ennek a rendszerét megalkotta. Hogyan lehetne ezt normatív módon megcsinálni? Csakis úgy, ha tudnánk azt, hogy egy-egy kisebbséghez hány állampolgár tartozik. Viszont más oldalról tilos a magyar állampolgároktól a magyar államnak tudakozódnia állampolgárai nemzeti, etnikai hovatartozásai iránt. Ez tehát kizárja azt, hogy az Országgyûlés valamilyen normatív adathoz kösse a költségvetés elosztását. De vonatkozhatnék ez egyébként egyházakra, hiszen a vallási hovatartozás éppúgy szenzitív adat, nem tudakozódhat az állam, miközben költségvetési kötelezettségei vannak és lesznek. Ettõl persze elvonatkoztatandó dolog, hogy nyugati demokráciákban, már bejáratott demokráciákban ezek az adatok nem tartoznak a szenzitív adatok közé, nálunk történeti okokból és érthetõen azok. Itt tehát megint kétfajta racionalitás egymásnak ellentmondva érvényesen létezik, s ezeknek a megoldása az Országgyûlés számára is nagyon fontos volna, és talán ezekbõl a beszámolókból is kitetszõen az ombudsmanok segítségét igényelheti.
Amit eddig mondtam, más oldalról utal arra, hogy amennyiben az állampolgároknak ugyanaz a bizalma megvolna az állam intézményeiben, mint akár az Egyesült Államokban, akár Nyugat-Európában, akkor akár adatvédelmi szempontból, akár az információs önrendelkezés szempontjából kevesebb gondunk lenne. De ez a bizalom nem áll meg, és ez egy másik kérdést vet föl, amelyrõl a bizottság ülésén szóltam. Akkor, amikor kimondtam a szókapcsolatot, magam sem tudtam egész pontosan, hogy ebbõl egy, a bizottsági vitában rendszeresen visszatérõ szlogen lesz szinte, tehát hogy az állampolgárok bizalma iránt elindult egy verseny a demokratikus intézményrendszerek kiépülése során, amit én úgy neveztem el, hogy "szavahihetõségi verseny" - és itt már megjelenik a civil szféra is.
(13.20)
Errõl többen szóltak. A civil szféra nagyon fontos, az állampolgári kontroll az állam intézményeinek mûködése fölött elengedhetetlen, a demokratikus intézményrendszer része. De az, hogy az állam mûködésével kapcsolatban - és itt több példát hallottunk az elõzõ felszólalásban is - a civil szervezetek észrevételei minden további nélkül késznek fogadandók el, szemben az állam szervezetének megállapításaival, ez számomra kérdéses. Nem magától értetõdõ, hogy egy civil szervezet mindig igazat mond, és nem magától értetõdõ, hogy az állam szervezetei, intézményei folyamatosan ködösítenek, vagy esetleg hazudnak. Ez így felállítva, azt gondolom, téves, tévútra vezet.
Áttételesen ugyan, de magának az állampolgári jogok országgyûlési általános biztosának beszámolójában is szó esik ilyenrõl. Volt olyan eset, igenis, hogy civil szervezetek protestáltak a Belügyminisztériumban egy szír család érdekében. Majd amikor ez a szír család elutazott Magyarországról - kiskorú gyerekekrõl, egyebekrõl volt szó -, akkor kiderült, hogy a tisztelt papa prostituáltként futtatta nem éppen kiskorú lányait Bécsben. Volt hasonló ügy menekült kérdésben.
Problematikus az egyenruhás diszkrimináció. Ez megint egy eufémizmus. Itt arról volna szó, hogy rendõrök cigányokkal szemben törvénytelenül lépnek fel vagy diszkriminatív módon lépnek fel. Nagyon nehéz a bizonyítása ennek is és az ellenkezõjének is. De ha az általános beállítódás arról szól, hogy csak a rendõr lehet az, aki elköveti a törvénytelenséget, bármely esetben, az számomra - úgy is mint az üggyel vagy hasonló ügyekkel rendszeresen foglalkozó bizottság elnöke számára - egész egyszerûen elfogadhatatlan.
Önmagában véve tehát az, hogy átmenet korát éljük, jelzi - és ezek a példák, amelyeket felsoroltam, ugyancsak jelzik -, hogy itt korántsem kialakult és végérvényesnek tekinthetõ jogi határokat tudunk megrajzolni. Ezek a kérdések nem megválaszolhatók végleges definíciókkal ez idõ szerint. De idõrõl idõre közös válaszokat kell fogalmaznunk. Az MSZP részérõl az ehhez szükséges közremûködést továbbra is felajánlhatom. A magam készségét is szeretném kinyilvánítani, ha másként nem, hát legalább stiláris ügyekben, de azért talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, én a további együttmûködésünktõl többet is remélek.
Számomra - és úgy vélem, az Országgyûlés egésze számára - igen tanulságos tanulási folyamat volt a biztosok munkáját közelebbrõl vagy távolabbról látni, figyelni, érzékelni az elmúlt másfél esztendõben. Ami bennünket, szocialistákat és személyesen engem illet, szeretnék, szeretnénk az eddig kialakult viszonyban tovább tanulni önöktõl. Köszönöm szépen. (Taps.)