DR. SZABÓ LAJOS MÁTYÁS (MSZP): Elnök asszony, köszönöm a szót. Országgyûlési Biztosok! Tisztelt Ház! Azt hiszem, így a vita vége felé - figyelve az egész menetet - az egész általános megállapítás úgy is szólhatna, és fog is szólni, hogy a kollégáimmal együtt nyilván sok- sok megalapozottsággal egyfajta örömbaldachint szövögettünk a mai délelõtt. Ennek tényleg sok-sok alapja van, hiszen való igaz, hogy ha az elsõ másfél év tevékenysége egy új intézmény életében - ha elõször kerül a Magyar Országgyûlés elé - ilyen minõségû anyagokkal van alátámasztva, erre minden okot megad. De azt hiszem, a vita vége felé egy picit azokhoz is csatlakoznék, akik felbillentették, fellebbentették ezt a baldachint, és mögé is néztek. Miért mondom ezt? Azért, mert bármilyen rövid is a hivatal jelen története, mégis volt elõzménye, és errõl az elõzményrõl is szeretnék szólni, már csak azért is, mert úgy érzem, hogy mint minden újat általában, az ombudsmani hivatalt, az ombudsmanok személyiségét és tevékenységüket egyfajta félelem elõzte meg.
Magam az elsõ demokratikus magyar ciklusban kívülrõl figyelhettem a parlament munkáját, és akkor magánemberként - ha úgy tetszik - az fogalmazódott meg bennem, hogy bár egy igen erõs demokratikus erkölcsi kényszer hatására '93-ban megszületett egy - itt ma elhangzott - jó törvény, de mégis valamilyen láthatatlan erõ igazgatása következtében egyszer csak nem sikerül megválasztani azokat, akik arra hivatottak, hogy a törvényt tartalommal - a gyakorlat oldaláról - töltsék meg. Akkor az emberben megvolt az a félelem, hogy vajon képes lesz-e majd mûködni a törvény után egy hivatal, amely arra hivatott, hogy egy egészen más logikán keresztül nézze az igazgatás szerveit és másokat is. Márpedig egy nyiladozó, fejlõdõ, kezdõdõ demokráciában egy ilyen intézményrendszer megteremtése nemcsak elviekben, hanem a gyakorlatiakban is fontos.
Azt hiszem, a második ciklusban is nyomon követhettük ezt a típusú félelmet. Élénken emlékszem arra, amikor két évvel ezelõtt - talán egy kicsit elõbb - e Ház falai között éles vita zajlott arról, hogy vajon elárasztják-e majd a magyar állampolgárok a nyiladozó hivatal munkatársait oly mennyiségû munkával, aminek hatására egyszerûen össze fognak omlani. Élénken emlékszem arra, hogy a kisgazdák frakcióvezetõ ura is jeleskedett ebben; és hadd mondjam, hogy a mai napon hallottam egy nagyon példaadó önkritikát e tárgyban Isépy képviselõ úr szájából - nagyon örültem volna, ha hasonló kritika elhangzott volna mástól is. Magam - akkor részt véve - azt mondtam, hogy nem ettõl kell félni, hiszen a példa, amire hivatkoztak, Lengyelországban egész más történelmi idõszakban vette kezdetét; egy olyan idõszakban, amikor az állampolgárok számára a demokrácia hiánya miatt éppen ez volt az egyedüli intézményi szelep. Ez volt a valódi magyarázata annak, hogy oly mennyiségû iratanyag keletkezett nagyon rövid idõ alatt, amire itt hivatkozva egy picit olyan hátsó íze támadt az ember szájában a dolognak, mintha mégsem lenne annyira kívánatos ez az intézmény az új magyar demokratikus intézményrendszer között.
Azt hiszem, most itt a mai napon annak örülhetünk, hogy ezek a baljóslatok, egyfajta piciny katasztrófa-forgatókönyvek, nem váltak valóra, hanem ez az elsõ másfél év több mint 10 ezer - ki hogyan számolja -, majdnem 12 ezer konkrét, papírra vetett ügyet, sok-sok vizsgálatot, jelentést és ajánlást hozott. De akkor, ha most megint felbillentem az elõbb említett baldachint, azt kell mondjam: elgondolkodtató a jelen és a jövõ szempontjából még inkább, hogy vajon hogyan ítélhetem meg ezt a 10-12 ezres számot. Nyilván önhittség lenne azt mondani, hogy ez a régi lengyel szituációhoz viszonyítva keletkezett szám arról tanúskodik, hogy nálunk minden ragyogóan mûködik. Itt ma a kollégáink számos esetben mondtak konkrét eseteket, amelyekben arra hívták fel a figyelmet, hogy persze e számadat tökéletesen elegendõ arra, hogy e hivatal friss mûködése, rövid idejû mûködése ellenére a szükségességét a demokratikus intézmények sorában tökéletesen igazolja, méghozzá feketén fehéren.
Ugyanakkor azt hiszem, hogy ha egy más mûködés felõl közelítem ezt a számadatot, akkor az a következtetés is levonható, hogy e számadat valószínûleg lehetne nagyobb is. Hegyi Gyula kollégám utalt olyan problémákra, amelyek vizsgálata szerintem e vita hatására valószínûsítem, hogy az országgyûlési biztosok részérõl új tematikaként fog megjelenni, és talán egy év vagy másfél év múlva e Ház falai között már ajánlások is születhetnek arról az oldalról.
Ugyanakkor szeretném elmondani, hogy természetesen az esetszámok ilyen erõteljes középpontba állítása számomra semmi mást nem akar jelezni, mint azt, hogy a szükségesség mellett most a jövõrõl is beszéljünk egypár szót. Azt hiszem, a legnagyobb hiba, amit elkövethetnénk itt és most mindnyájan, az az lenne, ha elégedetten hátradõlnénk - ki melyik székében -, és azt mondanánk, hogy uraim és hölgyeim - mint ahogy mondjuk is -, nagy tisztelet és köszönet az ombudsman uraknak és hölgynek. De egy bizonyos: van mit tennünk!
Csak két nagyon konkrét példát szeretnék erre felhozni. Az egyikkel úgy találkoztam, mint egy javaslat egyik önálló elõterjesztõje: ez a kényszerbérlet története és a kényszerbérlõk helyzetének rendezése. Meg kell mondjam, hogy kissé nehézkesen alakul a történet parlamenten belüli rendezésének folyamata, és ez azt az elõbbi, a múltban erõteljesebben hangsúlyozott kettõsséget látszik visszaigazolni a jelenben. Ugyanakkor nem nagyon szeretnék egyetérteni Csapody képviselõtársam azon megjegyzésével, amely szerint a kisebbségi parlamenti képviselet megjelenése vonata már elment volna. Azt hiszem, hogy ebben is meg lehetne próbálni tenni még valamit.
Amit a jövõre a legfontosabbnak látnék, az a következõ: a saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a továbbiakban komolyan kell tennünk azért, hogy a hivatal létét, a hozzá fordulás tartalmát, lehetõségét továbbra is - nyilván a mai nap is megtette ebben a maga szerepét - komolyan propagálni kell. Néha meglepõ helyeken találkoztam azzal, hogy egyszerûen nem is tudtak a mûködés második évében sem arról, hogy a hivatal létezik. Azt hiszem, ez a mai nap tényleg sokat segít ezen apró, de létezõ, méghozzá komoly korlát leküzdésében. Tisztelettel szeretném kérni a parlamentet, hogy egyik intézményét a saját tagjai és a nyilvánosság elõtt is sokkal erõteljesebben próbálja ismertségi helyzetbe hozni. Azt hiszem, hogy ez a következõ idõszakban a napirendrõl nem levehetõ feladat.
Végül szeretnék csatlakozni ahhoz a kéréshez, kormánypárti képviselõként is, amely a mai napon úgy hangzott el e pulpitusról, hogy meg kell erõsíteni az intézmény hivatalát, körülményeit, feltételeit, financiálisan is - teljesen egyértelmûen. Miért mondom ezt?
(14.00)
Azért, mert az a jelentéssor, az a hangulat, ami itt volt, nagyon szépen igazolta azt, hogy a demokráciában egy ilyen típusú intézményre szükség van; de szükség van a demokrácia egész intézményrendszerének a további erõsítésére és benne e fiatal ág, ha úgy tetszik: pozitív diszkriminatív fejlesztésére még inkább. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)