SÁNDORFFY OTTÓ (FKGP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Egy molyrágta törvényt, a hatályos munka törvénykönyvét kellene a mai magyar viszonyoknak megfelelõen módosítanunk, de ez csak akkor volna lehetséges, ha a kormány politikai akarata is ez volna. Sajnos, a benyújtott törvénytervezet azonban azt bizonyítja, hogy ez az akarat nincs meg, sõt inkább megakadályozzák a munkavállalók érdekeit szolgáló törvényjavaslatok napirendre tûzését is. Ez a szociálliberális elit annyira szétrágta a munka világát rendezõ törvényeket, hogy a Horthy- korszakban nem voltak ennyire kiszolgáltatottak a magyar munkások, a bérbõl és fizetésbõl élõk, mint ma.
A munka világában meglévõ béke csak látszólagos, ez a csend ne tévesszen meg senkit, mert ez az általános némaság az új keletû bérrabszolgák béketûrésébõl, egzisztenciális félelmébõl fakad - és ez nem természetes állapot, mert a félelem nem a demokratikus társadalmakat jellemzi. A meglévõ munka törvénykönyve és a most benyújtott módosítás csak arra jó, hogy kipipálható legyen a szociáldemokrata szólamok közül a munkásvédelem, egyébként pedig csak arra jó, hogy a demokrácia és a jogállamiság látszatát keltsék.
Sajnos, ez a törvényjavaslat magán viseli a farizeusság legfõbb jegyeit. Azzal, hogy a kollektív szerzõdést a munkáltatók és a szakszervezetek együttes kérelmének megfelelõen terjesztheti csak ki a munkaügyi miniszter, ezzel lényegében a kollektívszerzõdés-nélküliség állapotát tartja fenn. A munkáltató személyében bekövetkezett változások jogutódlási kérdései lényegében már nem is kérdések, mivel az állami vagyon közel háromnegyede már gazdát cserélt, és az ebbõl fakadó munkavállalói és szakszervezeti joghátrányok már megtörténtek, s alig orvosolhatók. A kisebb üzemek ezért is váltak szakszervezetmentessé.
A csoportos létszámcsökkentésre vonatkozó szabályok törvénybe iktatása lényegében idejét múlta, mivel a nagy létszámú elbocsátások korszaka - remélhetõleg - véget ért.
E törvényjavaslatnak az elõbbiekben kiemelt pontjai azok, amelyek lényegesnek tekinthetõk. Természetesen mondhatjuk azt is, hogy jobb késõbb, mint soha, de azért halkan megkérdezem: miért csak most, és miért nem a szociálliberális koalíció hatalomra kerülésének elsõ évében került beterjesztésre ez a módosítás? Tartok tõle, hogy ez a törvényjavaslat propagandisztikus, elterelõ politikai célokat szolgál.
A törvény beterjesztõje általános indoklásában az Európai Unióhoz történõ csatlakozást, a jogharmonizációs feladatok teljesítését jelöli meg elsõdleges szempontnak, s csak ezt követõen a magyar valóságból fakadó problémákat. Sajnos, ha nincs érve valamelyik miniszternek, akkor szlogenként a közös Európát emlegetik, és ez nagyon veszélyes. Egy olyan minta, ahol 8 millió 25 év alatti fiatal van munka nélkül, nem lehet minta számunkra! Ez jól jellemzi a Magyar Köztársaság felelõs kormányának törvényalkotói és kormányzási mentalitását: számára elsõdleges szempont az EU és a Nyugat elvárásainak való megfelelés; a kiszolgáltatott magyar munkavállalók helyzetének javítása, átfogó rendezése csak másodrendû kérdés.
Ismerjük el, ez a törvényjavaslat lényegi változást, hatékonyabb munkavállalói érdekvédelmet nem fog eredményezni! Semmi olyan törvényi rendelkezést nem fogalmaz meg, nem terjeszt a magyar törvényalkotók elé, amely segítené a munkavállalók érdekérvényesítõ tevékenységét, vagy segítené netán a munkahelyi szakszervezetek megerõsítését.
Tisztelt Országgyûlés! Mielõtt egy törvény megszületik, én úgy gondolom, a törvény elõkészítõinek tisztázniuk kell önmaguk és megbízójuk számára, hogy mit akarnak, melyek azok a kérdések és szándékok, amelyeket figyelembe fognak venni munkájuk során. Mire is gondolok?
1. Kik vagy ki a törvény alanya?
2. Kinek vagy kiknek és milyen érdekei sérülnek általában?
3. Milyen célt szolgáljon a törvény?
4. Ki vagy kik legyenek a törvény kedvezményezettjei?
5. A törvény alanyai számára kellõen érthetõek és világosak-e a törvény elõírásai?
6. Milyen intézményi rendszer biztosítja a törvény végrehajtását?
7. Milyen garanciák szükségesek ahhoz, hogy a törvény elérje a célját?
Megítélésem szerint a fenti kérdések még csak fel sem merültek az elõterjesztõ fejében, mert ha igen, akkor az elõterjesztõ szociális érzékenysége, a társadalomhoz való viszonya válik kérdésessé.
Melyek azok a kérdések és törvényi elemek, amelyekkel nem foglalkozik a munka törvénykönyve, így az továbbra nyitva hagyja a munka világa objektíve hátrányos helyzetû csoportjának társadalmi, szociális és egzisztenciális problémáit?
1. A munkabérnek a munkavállaló számára minimálisan milyen költségeket kellene fedeznie?
2. Mi legyen azokban az üzemekben, ahol a munkáltató nem akar kollektív szerzõdést kötni?
3. Milyen szankcióra számíthat az a munkáltató, aki ellehetetleníti üzemében a szakszervezeti tevékenységet?
4. Milyen magatartást kell tanúsítania a munkavállalónak, szakszervezeti tisztségviselõnek ahhoz, hogy rendkívüli felmondással, jogszerûen elbocsáthassa a munkáltató?
5. Milyen mélyre kell hajolnia, megalázkodnia ahhoz a munkavállalónak, hogy a munkahelyét ne veszítse el?
7. Mik azok az egyéni munkavállalói jogok, amelyek védelme elsõbbséget élvez?
8. A munka törvénykönyvéhez szorosan tartozó más törvények - mint például a munkaügyi ellenõrzésrõl szóló 1996. évi LXXV. törvény - miért nem egységes részei a munka törvényének?
(18.30)
9. Miért nincs a munka törvénykönyvében egyetlenegy olyan szankció, passzus sem, amely a munkavállalót egyértelmûen és világosan védi a munkáltató túlkapásaitól?
Tisztelt Képviselõtársaim! Még nagyon sok kérdés van, ami megválaszolásra vár. Ameddig a félelem a meghatározó a munkahelyeken, amíg a törvényalkotói munkában az állampolgárok biztonságát szolgáló jogos elvárások csak másod- és harmadrangú szempontok, addig a demokrácia csak fikció.
Tisztelt kormánypárti Képviselõk! Önökön múlik, hogy milyen törvények születnek vagy nem születnek meg. Ha jól belegondolok, akkor nem lehetnek elégedettek önmagukkal, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha mindennek következtében nem egy ország aktív korú polgárainak jelentõs része válna feleslegessé.
Amikor a munka törvénykönyvérõl beszélünk, akkor nem hagyhatom szó nélkül, hogy a munka világának egyéb igen fontos kérdéseirõl ne ejtsek szót. Még véletlenül sem tapasztalható az a politikai szándék, hogy tiszta jogi, gazdasági és adóviszonyok között éljenek az állampolgárok, hanem az, hogy folyamatos fenyegetettség alatt, bizonytalan lét- és szociális körülmények között legyenek tartva, és hogy minél több jogcímen lehessen õket gúzsba kötni. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy milyen bonyolult és körmönfont adójogszabályaink vannak, akkor tovább erõsödik bennem a gyanú, hogy ez nem véletlen, hanem egy tudatos politikai szándékkal állunk szemben, aminek az a célja, hogy az állampolgári félelmet fenntartsa.
Az önök által képviselt gazdaságpolitika lényegében a munkavállaló egyéni helyzetét veszi alapul, és nem számol a munkavállaló családi helyzetével, kötelezettségeivel, a megváltozott szociális és gazdasági viszonyokkal. A jelenleg érvényes jövedelempolitika a szocializmusban lecövekelt elvek szerint mûködik még ma is. Egyrészt továbbra is a kétkeresõs, kétgyermekes családmodell van figyelembe véve, ami ma már rég nem igaz, hanem inkább az egy keresõ és a három eltartott az általánosabb, ám a legalsóbb társadalmi rétegekben a járadékból és segélyekbõl élõk száma is jelentõs. Mindehhez szorosan hozzátartozik, hogy továbbra sem tisztázott, hogy a magyar munkavállaló bérében mi foglaltatik benne, milyen költségeket ismer el a bérpolitika. Ez az a kérdés, amelyet széles ívben igyekeznek önök elkerülni, illetve a pénzügyi kormányzat. A hivatalos álláspont csak annyi, hogy a béreket a piaci viszonyok alakítják, kivéve a minimálbért, ami inkább a társadalombiztosítás szempontjából fontos kiindulási alap, és vajmi kevés köze van a munkavállaló és annak családjának megélhetését biztosító költségek fedezésére.
Azt hiszem, még nem felejtették el igen tisztelt kormánypárti képviselõtársaim, a szocializmusban a munkaerõ nem volt áru, sõt tagadták ezt, ezzel megmagyarázva az alacsony béreket. Most áruvá vált, miközben reálértékben az elõzõ rendszerhez képest is folyamatosan csökken a magyar munkaerõ ára. Más szóval a bérbõl és fizetésbõl élõk és fõleg a termelõ szférában foglalkoztatottak társadalmi értéke, hasznossága értékelõdött le. A társadalmi hasznosság vonatkozásában bekövetkezett devalválódási folyamatot ilyen formában és ilyen összefüggésben a hivatalos politika nem vizsgálja, fõleg azért, mert mind szakmailag, mind morálisan alapjaiban ásná alá a rendszerváltást és az azt levezénylõ hatalmi szféra tekintélyét, ami egyfajta beismerése lenne a vezetõk alkalmatlanságának.
Ideje volna politikailag is kimondani, hogy a munkaerõ áruvá vált, és a benne érvényesíthetõ költségek meghatározhatók. És annak érvényesíthetõsége nemcsak bérharc kérdése, hanem egy átalakulóban lévõ gazdaságban alapvetõen gazdaságpolitika. Társadalom- és gazdaságfilozófiai kérdés is egyben, és az infláció arányában történõ bérindexálás követelése nem számít társadalomellenes bûntettnek.
Nem azt állítom, hogy a tárgyalt elõterjesztésnek nincsenek pozitívumai. Csak annyit állítok, hogy ez a módosítás megkésve és hiányosan került elénk, és a jelenlegi áldatlan állapotokat a munka világában nem szünteti meg, sõt rendezését sem segíti elõ. Sajnos azt kell mondanom, ez a törvénymódosítás nem sok vizet zavar a munka világában. És tartok tõle, hogy ameddig a munkavállalók problémái iránt ilyen empátiaképességgel rendelkezõ kormány fog kormányozni, addig sok jót nem várhatnak a bérbõl és fizetésbõl élõk, és ne csodálkozzunk azon, hogy a munkáltatók lábbal tiporják a munkajogokat.
A munka törvénykönyvét egyértelmûbbé és átfogóbbá kéne tenni. Ezért csak azt tudom tanácsolni, hogy az Országgyûlés munkaügyi bizottsága külsõ munkatársakat vegyen igénybe, és módosítsák ezt a benyújtott javaslatot, bõvítsék ki.
Köszönöm szépen. (Szórványos taps az FKGP padsoraiban.)