DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A büntetõ törvény nemcsak felsorolása a kihágásoknak, vétségeknek, bûntetteknek, de egyben egy társadalmi kórkép is, hogy mik azok a cselekmények, amelyek az állam rendjét, a társadalmi békét s a polgárok személyi és vagyoni biztonságát veszélyeztetik.
Ha megnézzük a büntetõ törvényben felsorolt cselekmények fejlõdését - szabadna mondani: visszafejlõdését -, akkor azt láthatjuk, nem olyan irányba megyünk, hogy jelentõs bûncselekmények vagy kisebbek megszûnnek, hanem újabbak keletkeznek. Az útjelzõ tehát nem örvendetes, és a polgároknak nem ad nyugalmat sem.
Ha egy pillantást vetünk az 1878. évi V. törvénycikkre, akkor kellemesen meglepõdünk, hogy körülbelül 34 évig lényeges változás nem volt. Amik jöttek, azok sem annyira súlyos bûncselekmények voltak; a gazdasági életben megjelent az uzsora, a tisztességtelen versengés, továbbá bizonyos fokig megjelent egy új fogalom is 1915-ben, a közveszélyes munkakerülés. Ez azért érdekes, mert az akkori állapotokat mutatva jelzi, hogy mennyire humánus volt a társadalom, az igazságszolgáltatás, hisz a maximális büntetése kétheti dologház volt. Meglepõ volt és jó érzés az 1878. évi, 140 szakaszt tartalmazó büntetõ törvényben, hogy nincs politikai bûncselekmény, nem is ismerték, hogy ez egyáltalán létezik. Az egyesülés joga, a szólásszabadság - amely késõbb egy kicsit korlátozódott, az új sajtótörvényt azért kellett behozni, az 1914. évi XIV. törvénycikket -, de a politikai bûncselekmények nem léteztek.
Itt, sajnos, nagyon rossz fordulat következett be, amikor az 1921. évi III. törvénycikket meg kellett szavazni, ami az állami és társadalmi rend hatályosabb védelmérõl szólt. Ez az elsõ igazi, úgynevezett politikai bûncselekményeket elítélõ törvény. Azonban ennek az eredete is nem 1878-ból és az Osztrák-Magyar Monarchiából jön, hanem jön az 1919-es három hónapos borzalmas, úgynevezett vörös forradalomból, amikor hosszú évszázadok óta elõször történt meg hazánkban, hogy ártatlan embereket összeszedtek és egyszerûen meggyilkoltak azért, mert nem fogadták el azokat az eszméket, amelyeket hirdettek, vagy pedig az õ számukra ellenségesek voltak. Ügyvédjelöltként sokat mentem át a Lánchídon, a Nádor utcában voltam ügyvédjelölt. Mindig meglepetve láttam egy táblát, megálltam, ez volt rajta körülbelül, ha jól emlékszem: "Holán államtitkárt innen dobták a Dunába." Természetes, hogy ez a '21. évi III. törvénycikk - ismétlem - következménye volt a '19-es vörös forradalomnak.
Azt is elmondom, mert ide tartozik bizonyos fokig, hogy ez volt az az év, amely életemnek azt a félelmet adta, amit úgy érzem, hogy soha elfelejteni nem tudtam, és nem is tudtam, hogy egyáltalán másik embertõl félni kell. 1919 õszén a Fecske utca 34. számú házban laktunk egy nagyon szerény kis lakásban, s bátyámmal, aki technikus volt, kinn álltunk a ház elõtt. A bátyámnak piros-fehér-zöld kokárdája volt. Odajött két micisapkás ember és azt mondta: Vedd le a kokárdát! A bátyám derék fiú volt, azt mondja, hogy nem veszi le. Közeledtek hozzá, akkor meghúzom a kabátját, azt mondtam a bátyámnak: Vedd le, Géza, mert nagyon megvernek! A bátyámnak, úgy látszik, jó politikai érzéke volt, és behajtotta a kabátját, mondván: le nem veszem, de így legalábbis eltüntetem.
(11.00)
Az illetõk elmentek azzal, hogy másnap visszajönnek, édesanyámhoz berohantam, mondtam, hogy a Gézát elviszik. Kiment Csabdira az apai nagyanyámhoz, ott töltötte az éjszakát, nehogy elvigyék. Ez a félelem, ami megjelent, mutatkozott meg az 1921. évi III. törvénycikkben mint ellenség. Hozzá kell tennem, hogy a vörös terror után jött a fehérterror, amikor valóban ártatlan embereket bizonyos magatartásuk miatt tömegesen kivégeztek. Egy olyan korszak jött, amelyet sem fiatalon, sem késõbb el nem tudtunk képzelni, hogy ártatlanul meg lehet hurcolni, és ki lehet végezni embereket.
Sajnálatosan sokkal rosszabb irányba egészült ki késõbb az 1921. évi III. törvénycikk: az 1945. évi VII., majd az 1946. évi VII. törvénycikkel. Sokat voltam a bíróságon, amennyire lehetett, a törvény lehetetlenségeire rámutattunk, rámutattam. Különösen arra a jelenségre, hogy olyan visszaható erõvel rendelkezett bizonyos esetekben, amely nemcsak ártatlanokat sújtott, hanem teljesen jogtalan volt. Akkor megfogalmaztam magamnak - a bíróságon el is mondtam - egy meghatározást: elõször találkoztam a tárgyi bûnösséggel, hiszen a bûncselekmény elkövetéséhez alanyi vétkesség kell. De itt bizonyos pozíciókban emberek voltak, bizonyos egyesületben vezetõk, s ezeket a vezetõ tisztség miatt, függetlenül attól, hogy elkövettek-e valamit, büntetõeljárás alá lehetett vonni.
Az 1946. évi törvénycikk a folytatás volt. Olyan cselekményeket jegyzett fel, és szavaztak meg büntetõ cselekményekért (Sic!), amelyeknek az elkövetéshez, sõt még a cselekvéshez sem volt semmi közük. Megdöbbenve hallgathatják az országgyûlési képviselõ urak, hogy az 1946. évi VII. törvénycikk elõszavában az áll, hogy két ember elhatározása egy erõszakos politikai cselekményre - elhatározása! - életfogytiglani fegyházat hozhat maga után. Nem kellett cselekvés, két ember elhatározása kellett!
Túl vagyunk a politikai bûncselekmények bizonyos fokán, s úgy érzem, hogy az 1978. évi V. törvénycikknek a módosítása ezen a téren enyhülés, mert a jelek szerint politikai bûncselekmények nincsenek, így nem is üldözhetõk.
Mik a jellemzõ részek, amelyek az új büntetõ törvénykönyvben benne vannak, s amirõl röviden szólni kell? Az egyik, hogy megjelent a szervezett bûnözés; a másik a kábítószer; a harmadik - ami szintén új ilyen mértékben - a fiatalkorúak felhasználása, a pornográfia, s nem utolsósorban hallottunk többször a házastársak közötti, a férj által elkövetett erõszakos nemi közösülésrõl. Ezek, úgy érzem, bizonyos jelzések arra, hogy nem javult a társadalmunk kórképe. Olyan bûncselekmények, amelyeket el sem tudtunk képzelni, hogy vannak... - kábítószer nem létezett, a pornográfia ilyen foka teljesen ismeretlen volt, s a szervezett bûnözés is természetesen a gazdasági élettel és a politikai változással függ össze.
Védekezésül mondhatjuk, hogy az egész világban lényegében romlott a helyzet a bûncselekmények tekintetében. Az Egyesült Államokban is, ha van is bizonyos stagnálás, de újak és újak keletkeznek. Szerencsére nálunk - legalábbis a tudomásom szerint - eddig még politikai terrorcselekményeket robbantószerrel nem követtettek el. Nemes népünkre, a magyarságra jellemzõ, hogy nálunk 1100 év alatt nem volt robbantószerrel elkövetett politikai bûncselekmény - a világon egyes országokban egy hét alatt több van, mint nálunk 1100 év alatt.
Meg kell emlékezzem - amirõl több elõttem szóló is már szólt, és amely ide tartozik - a házastársak között elkövetett nemi erõszakról, amelyet teljesen helytelennek tartok. Nem akarom azt mondani - megsérteném az Országgyûlést -, hogy ez valóban egy jogi kabaré, mert nemcsak odavinné a feleséget, a férjet a bíróságra, amely lényegében már egy válás. Nagyon nehezen lehet elképzelni, és nagyon nehéz is beleélni magát bárkinek, hogy odaviszik, az asszonynak vallani kell az erõszakos nemi közösülés miatt - ami teljesen új, teljesen idegen, ugyanakkor nehezen bizonyítható. Egy ok is lehet a férj meghurcolása, s bizonyos fokig ez az emberi méltóságának - bármennyire a férfiasságának jele - a lebecsülése.
Én ajánlanám és javaslom, hogy ilyen esetben - ha egyáltalán bennmarad - jöjjön létre egy bírósági tanács - két bíróval, egy bíróval -; és mielõtt elindul az eljárás... - természetesen rendõrségi fokon is meg lehet tenni, de semmiképpen sem egyszerû feljelentésre megindítani egy olyan eljárást, amely nem vezet sem a házastársak békéjére, sem pedig az ügy megnyugvó elintézésére.
A halálbüntetés komoly téma. Nem könnyû ebben a kérdésben olyan álláspontot elfoglalni, amely mindenkit kielégít. Ebben a Házban ott ültem ezelõtt ötven évvel és beterjesztettem a halálbüntetés megszüntetésére egy javaslatot. Meg kell mondjam, abban az idõben az ok, ami miatt ezt megtettem, fõleg az volt, hogy ártatlan embereket hurcoltak meg, és végeztek ki. Ma az álláspontom a következõ: igaz az, hogy ne ölj, nem szabad emberek életét elvenni, de az is igaz, hogy a polgárnak sincs joga a másik ember életét elvenni. Nagyon nehéz beleélni magát ebbe a helyzetbe bárkinek, szülõknek, férjnek, feleségnek, gyermekeknek, akiknek megölték a hozzátartozóikat; õk a temetõbe járnak, míg a bûnözõ az állam költségén tölti a büntetését. Tehát valaki él, aki súlyos cselekményt követett el, s valaki nem él, amit nem lehet elfelejteni.
Az álláspontom az, hogy ha elõre megfontolt szándékkal, hidegen kiszámított tervvel követnek el emberölést, fel kell vetni a halálbüntetés jogosságát. Tudom, hogy ez egy nagyon nehéz kérdés, de mégis valami igazságtalanságot látok abban, hogy a gyilkos állami õrizetben van, az áldozat pedig soha többet nem található a családban, a baráti körben.
A másik kérdés a büntetés súlyosbítása. Ez szintén egy kardinális kérdés, mert az emberek azt hiszik - még a halálbüntetésre is jellemzõ -, hogy a büntetés súlyosbítása visszatartja a bûncselekménytõl a társadalmat. A statisztikai százalékok szerint ennek egészen jelentéktelen ereje van, egyszerûen azért, mert sajnálatosan a bûnözõ a bûnözésbõl él. Nagyon kevés eset van - bár több volna -, amikor a börtönbüntetés alatt vagy késõbb a bûnözõ megváltozik, és beáll a társadalmi rendbe. Akit akár öröklött tulajdonsága, akár a családi körülményei, akár a baráti társasága a bûnözés vonalára vitt, nagyon ritkán tér vissza a társadalomba - bár több volna! Nincs visszatartó ereje a társadalomra nézve, de van egy visszatartó ereje: amíg ott van, addig nem bûnözik. Ez a legnagyobb probléma ma szerte a világon, Nyugaton éppen úgy, mint az Egyesült Államokban: hogyan lehet megállítani azt a folyamatot, hogy aki bûnözésbõl, bûncselekményekbõl él, bizonyos fokig - amíg nincs fogságban, nincs letartóztatva - szabadon jár; és a polgár, aki szeretne nyugodtan, biztonságban élni, egyre több lakatot, vaspántokat, vészcsengõt tesz az ajtajára, kutyát tart. Ott tartunk ma, hogy a szabad polgár a biztonsága érdekében lényegében börtönbe zárja magát, a garázdálkodók, a bûnözök pedig, akik nincsenek lefogva, szabadon járnak, és tervezik a következõ bûntényt. Én úgy vélem, hogy itt nincs más mód, mint létrehozni és megállapítani azt, hogy ezekre az emberekre, akik megállapíthatóan bûnözésbõl élnek, a második, esetleg a harmadik - de inkább a második - cselekményük után valóban szigorú büntetést kell kiszabni.
(11.10)
Ez az egyetlen visszatartó erõ. Amennyiben mégis a börtönben - akár átnevelés, akár egyéb oknál fogva - fellelhetõ lenne, hogy megjavult, akkor a büntetés egy részének elmaradásával szabadlábra lehet helyezni. Az az egyetlen, ami felé a nyugati államok mennek, hogy az bûnözõket - ismétlem, akik a bûnözésbõl élnek - valamilyen formában a társadalomból kizárják. Jelenleg semmi más mód nincs. A régi francia módszer - mely szerint elvitték Ausztráliába (Sic!) - érthetõen megszûnt, mert embertelen volt. Mint látjuk, a jelenlegi bûncselekmények nem csökkentek. Úgy érzem, a büntetés kiszabásánál erre mindenképpen tekintettel kell lenni; ugyanígy a másik formára is.
Aki elõször követ el bûncselekményt, elõször botlik meg valamilyen formában a társadalom egy része, a büntetést úgy kell kiszabni, hogy ha lehet, még szabadságvesztés sem kell. Az 50 éves ügyvédi gyakorlatom szerint mondhatom, hogy aki elõször botlott meg véletlenül - akármilyen bûncselekmény formájában -, és természetesen nem jóvátehetetlen a bûn, még egyszer nem botlik meg. Sokkal jobban vigyázna az átlag állampolgár, mert tudja, hogy milyen következményekkel jár. Tehát a büntetés súlyosbítása a kimondott és megállapítható bûnözõkkel, a halálbüntetés csak elõre megfontolt szándéknál és nem utolsósorban - ha szabad azt mondani: elsõsegély -, aki elõször botlik meg, ne büntessük szabadságvesztéssel. (Sic!)
Az elévülés problémáját azért vetem fel, mert a rendszerváltozás után az Alkotmánybíróság is hozott egy határozatot bizonyos politikai bûncselekményekrõl, amelyek súlyosak - nem beszélek apróbb dolgokról - , általában azokról, amelyek az emberek életét nemcsak egy sortûzzel, hanem bármilyen formában kioltották. Az Alkotmánybíróság 1. határozata az volt, hogy ez elévült. Ez szerintem azért volt hibás, mert politikai bûncselekményeknél - csak ezekrõl beszélek - az elévülés akkor kezdõdik, amikor a rendszerváltozás megtörtént. Nem lehet elévülésrõl beszélni, ha valaki nem mehet el a bíróságra, és nem kérhet eljárást valaki ellen.
Meg kell mondanom: a visszaható erõvel kapcsolatban a népbíróságon többször elmondtam azt, hogy teljes mértékben a visszaható erõ ellen vagyok. Vagyis nem lehet valakit felelõsségre vonni olyan bûncselekmény miatt, amely az elkövetéskor nem volt bûncselekmény, kivéve az emberiség vagy egy ember ellen elkövetett politikai bûncselekményt, mert ez nem évül el. Azért, ismétlem, mert nem volt mód arra, hogy az elévülés elõtt az eljárást bárki megindíthassa.
Végezetül szabadjon megemlékeznem arról - ez természetesen nem egészen a büntetõ törvénykönyvre tartozik -, hogy mit üzenhetünk a társadalomnak, hogy a bûncselekmények csökkennek, a biztonságuk nagyobb lesz, nem kell félelemben élniük. Azt hiszem, ez egy hosszú folyamat, és ez pedig a megelõzés.
A megelõzés elsõsorban a család, továbbá az iskola - amennyiben kap vallásoktatást -, a vallásoktatás és a baráti kör feladata. Nem tudok beszélni azokról, akiknek öröklött tulajdonságuk a gyengeség, a bûnözésre való hajlam. Afelé kell mennünk - és az Országgyûlésnek ebben jelentõs feladata volna a jövõre nézve -, hogy valóban olyan fiatalság kerüljön ki a családból, az iskolákból, és olyan környezetben éljen, amely önmagában nemcsak ellenzi, hanem megveti a bûncselekményeket. A büntetõ törvénykönyv sohasem fogja megoldani a kérdést; enyhítéseket adhat. Kizárólag az oldja meg, amennyiben a társadalomnak módja lesz - az Országgyûlés segítségével - olyan generációt felnevelni, amely a bûncselekményeket nemcsak megveti, hanem még ismeretlen is a számukra. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiból.)