DÖGEI IMRE (FKGP): Mélyen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A Vasárnapi újság rádiómûsorban hallottuk ugyanazt a fejtegetést, amit Bn itt most önök elõtt elmondok. Nyolcvan éve történt az otrantói gyõzelem.
Bizonyára a magyar közvéleményt foglalkoztatja ma is - akkor is egy szenzációszámba menõ cselekmény volt - az elsõ világháborút követõ, illetve megelõzõ események. A példásan szervezett közigazgatású Ausztria-Magyarországot csak egy elkövetkezõ és számára vereséggel végzõdõ háború útján lehetett tönkretenni. Hazánk ez idõ tájt félelmetes konkurense volt a világpiacon fellépõ gazdasági hatalmaknak. A vezetõ londoni és párizsi politikai körök 1912-ben tisztában voltak azzal, hogy ha Pallavicini õrgróf, ez a nagy tapasztalatú magyar diplomata lesz Ausztria-Magyarország külügyminisztere, nem lesz lehetséges az elsõ világháború kirobbantása, és ezáltal ennek a nagyszerû földrajzi, gazdasági és politikai egységnek, az Osztrák-Magyar Monarchiának a lerombolása.
A fõ ellenségük pedig - mint ahogyan a késõbbi trianoni és párizsi békediktátumok vagy napjaink erõteljes nyugati integrációs törekvései és ezáltal a magyarságra történõ fokozódó nyomásgyakorlás is megmutatta - a Szent Koronához tartozó történelmi Magyarország volt. Ennek a nyugati politikának része volt a közép-európai népeknek a világkereskedelembõl történõ minél nagyobb mértékû kiszorítása - és ennek sarokpontja az adriai-tengeri kijárat lezárása.
1917-ben az Adriai-tenger blokádjával már nemcsak a közép-európai népek kirekesztését kívánták elérni a nyugati hatalmak, hanem azt is, hogy a Földközi-tengerrõl zavartalanul folyhassanak a hadianyag- szállítások Magyarország hátbatámadásához. Ezt a tengerzárat törte fel az Adriai-tenger kijáratát képezõ Otrantói-szorosban - az 1917. május 14-érõl 15-ére virradó éjjel - példamutató hõsiességgel Horthy Miklós császári és királyi sorhajókapitány.
1917. május 14-én este, alkonyat után herceg Liechtenstein korvettkapitány parancsnoksága alatt a Cattarói-öbölbõl kifutottak a Balaton és a Csepel rombolók Horthy parancsára, a felderítõ hadmûvelet végrehajtására. Egy órával késõbb a Novara cirkáló vezetésével elhagyták a kikötõt a Helgoland és a Saida cirkálók is. 15-én hajnali 3 órakor a Balaton és a Csepel rombolók egy Brindisi felõl jövõ ellenséges, hadianyagot szállító hajókaravánba ütköztek. Ez két tehergõzösbõl és egy, az ezeket kísérõ ellenséges rombolóból állott. Ezeket herceg Liechtenstein elsüllyesztette.
1917. május 15-én, 4 óra 58-kor, amikor már a célzást a hajnali derengés lehetõvé tette, a három irányba szétváló cirkálóraj megtámadta azokat az acélsodrony hálókat vontató driftereket, amelyek a tengeralattjáróinknak a tengerszoroson történõ áthajózását voltak hivatottak megakadályozni. Huszonhárom drifter elsüllyesztésére került sor, és Horthy Miklós - a saját embereinek és a hajójának a biztonságát veszélyeztetve - hetvenkét ellenséges tengerészt mentett ki a hullámok közül.
Cirkálóinak az árbocait bölcsen megrövidítette, így azok a jóval kisebb tûzerejû rombolók távlati képét mutatták. Így az ellenség azt hitte, hogy rombolókkal áll szemben, és az olaszországi Valónából nyolc romboló indult Horthy ellen; de már hétperces harc után menekülésre vették a dolgot, ám fellármázták az angol-olasz flottát. Erre Brindisibõl két angol és egy olasz nehézcirkáló, továbbá két romboló futott ki, összesen 25 932 köbméter vízkiszorítással, és a mienknél legalább háromszorosan nagyobb tûzerõvel.
A magyar hajók viszont gyorsabbak voltak, így könnyen elmenekülhettek volna, ha nem kellett volna idõközben az ismét harcba keveredett Balaton és Csepel rombolóink segítségére sietni. Ugyanis a nehézcirkálókból álló ellenséges hajóraj ezeket kezdte üldözni, de Horthy Miklós menekülés helyett szembefordult a túlerõben lévõ ellenséggel, annak figyelmét magára vonva, így az felhagyott rombolóink üldözésével.
(15.10)
Mivel a mi ágyúink lényegesen kisebb távolságra hordtak, mint az ellenséges ágyúk, mesterséges köd leple alatt 5 000-10 000 méterre közelítették meg hajóink az ellenséget, és 9 óra 28 perckor támadtak, ekkor már az ellenséges hajóraj élén az angol Dartmouth nehézcirkáló állott. 11 órakor az angolok menekülést vezényeltek, Horthy gyõzelme véglegessé vált.
A Brindisi felé menekülõ angol Dartmouth-t két rombolóval egy magyar tengeralattjáró süllyesztette el. Igaz, hogy a Dartmouth segítségére sietett egy francia romboló, de az aknára futott, amelyet idõközben ugyanez a tengeralattjáró rakott le. A harcban a Novara megsérült, 16 kazánjából 8 üzemképtelenné vált, 8 pedig a kondenzátorcsõ megrongálódása miatt csak tengervízzel mûködhetett volna tovább, de a gépek épségének megõrzése érdekében a Novarát a Saida vontatta haza. A súlyosan megsérült Horthy Miklós sorhajókapitány hordágyra kötözve a parancsnoki hídról irányította a hadmûvelet sikeres befejezését.
A 72 ellenséges tengerész életének megmentésével kapcsolatban Mark Kerr tengernagy, az Adriai Angol Flotta parancsnoka a háború után így írt: "Semmi kétség sem fér hozzá, hogy a magyar-osztrák cirkálók magatartása egészen rendkívüli módon lovagias volt. Ez a magatartásuk valóban teljes mértékben megfelelt a tengerészlovagiasság tiszteletre méltó régi hagyományainak."
IV. Károly Horthyt 1918 februárjában a badeni legfelsõbb hadiszállásra rendeli. Errõl Horthy így ír: "Az uralkodó ragaszkodott elhatározásához - mint mondotta -, a tengerészet néhány magasabb tisztségében fiatalabb erõk kellenek. Holub ellentengernagy a közös hadügyminisztérium tengerészeti fõosztályát vette át. Kiel ellentengernagyot a legfelsõbb hadiszállás rendelkezésére tartották. Én pedig átvettem a széthullani készülõ flotta parancsnokságát."
A III. évezred küszöbén az otrantói gyõzelem üzenete mind a Szent Korona utódállamokra szétszabdalt népei, mind pedig a világhatalmak számára az, hogy Közép-Európa tehetséges lakói csak egyenrangú partnerként, esélyegyenlõséggel, azonos jogokkal és azonos felelõsséggel léphetnek be a világ népeinek nagy családjába.
Fontosnak tartottam ezt a történelmi eseményt itt, a magyar parlamentben ma elmondani, hisz a környezõ nagyhatalmak különbözõ manõverekkel nem igazán segítik fiatal demokráciánkat, nem érezzük azt a hatalmas erõt, amely nekünk szükségessé válna ahhoz, hogy méltón részt vegyünk az európai újjáépítésben, Magyarország régi hírnevének helyreállításában.
Ez az írás is tükrözi azt a hatalmas lendületet, amely egy közös Európának a letéteményese volt, tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia. Ma is ezen fáradozik a népek széles tengere - hogy hogyan fog megvalósulni, nem csak rajtuk, rajtunk is múlik, de nemcsak rajtunk, hanem rajtuk is múlik.
Nyilvánvaló, hogy a sorok között sok mindenre fény derül, azonban a következõ évezred kötelezi Európát, hogy ez a vén kontinens megtalálja azt - abban a sokszínûségben, amely a népek széles kavalkádját jelzi - , hogy Európában békének kell lenni, és az esélyegyenlõséget megteremtve kell továbbvinni, továbbépíteni azt az Európát, hogy Magyarországnak is méltóképpen helye legyen ebben a harcban és majd a végsõ gyõzelemben. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.