DÖGEI IMRE (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Mélyen tisztelt Rádióhallgatók! E késõ esti órában mindenképpen kötelességemnek tartom, hogy megemlékezzünk a hõsök vasárnapjáról, mely tegnap volt, 1997. május 25-én. A sors különös iróniájával egybeesett a Szentháromság vasárnapjával. Megmásíthatatlan, kitörölhetetlen történelmünk. Ugyanis nem lehet meg nem történtté tenni a konkrét, fájdalmas eseményeket. A háborúba induló virágos katonavonatok és a néma, gyászos, virágtalan sebesült-, fogolyszállító, hazatérõ vonatok képe valóság volt.
A háborúban egy golyó nemcsak egy embert öl meg, átüt még egy sereg szívet: anyákét, testvérekét, édesapákét, édesanyákét, menyasszonyokét, feleségekét és barátokét egyaránt. Igen, ezért kitörölhetetlen történelmünk, mint az itthon maradottak szemébõl a könny. Akik mindhiába várták vissza övéiket a harcterekrõl.
Ma, amikor az elsõ és második világháborús és az '56-os hõsi halottainkra, árváikra, özvegyeikre emlékezünk, szükséges néhány történelmi tényt megállapítanunk. Amíg az elsõ és második világháború tartott, és a benne részt vevõ valamennyi náció katonái egyformán szenvedtek, amint véget ért a háború, gyökeresen megváltozott a helyzet: csak gyõztes és vesztes volt. A gyõztesnek mindenben igaza volt, a vesztesre hárult a bûnbak szerepe.
Történészek magyarázzák, hogy a háború szükségszerû volt, s minden úgy történt, ahogy történnie kellett. A végkifejlet elõre látható volt - nyilván igazuk volt -, de mindig foglalkoztatta az embereket: miért tört ki? Miért kapcsolódott bele mindenki? A magyarok mit kerestek ott? Ezekre a kérdésekre nehéz választ adni.
A tényeket azonban tisztán láthatjuk. Ugyanis a példás, szervezett közigazgatással bíró Ausztria-Magyarországot csak egy elkövetkezõ és számára vesztes háború útján lehetne némi eséllyel tönkretenni. Ugyanakkor hazánk ez idõ tájt félelmetes konkurense volt a világpiacon fellépõ gazdasági hatalmaknak. A londoni és párizsi vezetõ politikai körök már 1912-ben tisztában voltak azzal, hogy ha õrgróf Pallavicini, ez a nagy tapasztalatú, tehetséges magyar diplomata lesz Ausztria- Magyarország külügyminisztere, soha nem lehetséges az elsõ világháború kirobbanása és ezáltal ennek a nagyszerû és jól szervezett földrajzi, gazdasági és politikai egységnek, az Osztrák-Magyar Monarchiának a lerombolása.
E nyugati politika része volt a közép-európai tehetséges népeknek a világkereskedelembõl történõ minél nagyobb mértékû kiszorítása, és ennek része az adriai-tengeri kijárat lezárása. A fõ ellenségük, mint ahogyan az a késõbbi trianoni és párizsi békediktátumok vagy napjaink erõteljes nyugati integrációs törekvései és ezáltal a magyarságra történõ fokozódó nyomásgyakorlás is mutatja, a Szent Koronához tartozó történelmi Magyarország volt. 1927-ben az Adriai-tenger lezárásával már nemcsak a közép-európai népek kirekesztését kívánták elérni a nyugati hatalmak, hanem azt is, hogy a Földközi-tengeren zavartalanul folyhassanak a hadianyag-szállítások Magyarország hátbatámadásához.
Az emberek nem tudták másképpen tudomásul venni a valóságot, csak mint egy átmeneti tévedést, amelynek jóvátétele csak késik, de nem marad el. Ebben nõttünk fel. A ma hatvan-hetven évesek az iskolában úgy tanultuk a hatvanhárom vármegyét, mintha abból negyvennégy véletlenül, csak átmenetileg nem tartoznék hozzánk. Nemzeti öntudatunk a veszteség képtelenségébõl táplálkozott. A Himnusz és a Szózat nem ismerése vagy nem tudása szégyenletes volt.
Ezek mellett a "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, és hiszek Magyarország feltámadásában" sommás ima kiáltását az iskolákban minden reggel és délben zengtük.
A hõsök vasárnapjának méltó megünneplése ezen idõszakban a nemzeti fájdalom, a közös gyász kifejezése volt. A nemzet fájdalmai mellett a hõsök vasárnapja megemlékezését indokolttá tette a sok-sok személyes gyász fájdalma is. E jelképes sírhantok mellett siratta édesanya a fiát, a testvér a testvért, a fiú az apját, az apa a fiát. Megállni honfitársaink síremlékei mellett, elgyászolni õket, mégis vigasztalóbb volt annál, mint amikor közös sírok névtelenül, gyászgyülekezet nélkül temettek be ezreket több ezer kilométerrel távol, megközelíthetetlen messzeségben. Csak az otthon maradt szív siratta a viszontlátás reményében az övéit; de nem kísérték utolsó útjára.
Mi, akik magunkat keresztyén embereknek valljuk, minthogy az Isten- haza-család hármas egysége fontos számunkra, tisztában vagyunk azzal, milyen fontos az Istenbe vetett hit, különösen a megpróbáltatások idején. A keresztyénségben van valami megmagyarázhatatlan titok. Mégis hittel valljuk, hogy az Isten színe elõtt megkeresztelt élet megpecsételt élet, sorsa nem véletlenszerû, élete nem hiábavaló, bármilyen megrázkódtatás érje is. Ez a hittudat vigasztalja meg a hõsi halottak gyászolóit, hogy az elhunyt szeretteik élete, ha a háború borzalmaival ketté is tört, de el nem veszett. Mint amennyire megmagyarázhatatlan a keresztelés cselekedete, a hõsi emlékmûvek felállítása sem bizonyítható észérvekkel. A történelmet formáló Úristen, a hazaszeretet, a felejthetetlen bánat állította sok falu, város közterére a hõsök emlékmûvét.
Mit jelent tehát ünnepelni hõsök vasárnapján? Hosszú, évtizedes hallgatás után, 1990-ben újra kezdett belépni a köztudatba ez az ünnep, mint magyarság- és nemzettudatunk erõsítõje. Bizony, nagyon sok mulasztásunk van. Gyermekeink, unokáink évtizedeken keresztül úgy jártak-keltek ezek elõtt az emlékmûvek elõtt, hogy azt sem tudták, minek vannak ott. Az elsõ világháború beszámolóit még csak-csak hallhattuk, de a második világháború borzalmairól már nem volt ildomos beszélni még otthon, a családi körben sem. A hõsök vasárnapja arra figyelmeztet bennünket, hogy kötelesek vagyunk gyermekeinknek átadni saját tapasztalatainkat, elmondani a velünk, nagyapáinkkal, családunkkal történt megpróbáltatásokat. Különben hogyan is várhatnánk el az utánunk következõ generációk hovatartozásának, nemzettudatának kialakulását és elmélyítését?
Azt gondolom, nagyon aktuális ma, amikor ifjaink, úgy tûnik, szinte hajszolják a veszélyt. Az akciófilmek gyilkos, borzalmas, emberi testet, lelket pusztító képei elõtt nõnek fel, mint valami tudatlanok, akik játéknak, szórakozásnak, sõt, kikapcsolódásnak nevezik az efféle lélekölést. Szomorú, hogy az ilyen filmek forgatókönyvírói - kihasználva az emberi gyengeséget, tudatlanságot - szinte versengenek a gonoszság különbözõ eszközeinek felhozatalában.
Azt, hogy egy fiatalember milyen emberré válik, sok minden meghatározza, de az otthon légköre, a neveltetése kitörölhetetlen nyomokat hagy benne. Ezért mindig az idõsebb generáció feladata megismertetni a hõsök tiszteletét, beszélni a megtörtént, sok megpróbáltatással járó eseményekrõl. De a mi feladatunk az is, hogy bizonyságot tegyünk ifjaink elõtt arról a hitrõl, ami e mindannyiszor vesztes nemzetet talpra állította; nemzetbe vetett hite, s a reménység, amely keresztyén hittudatából táplálkozott. Meg kell tanulni megállni, ünnepelni a hétköznapokon, kell hogy jusson idõ az ünneplésre és a megemlékezésre.
Miért fontos ez? Most, amikor annyi más nehezedik ránk, amit lehetetlennek látszik megoldani, kenyérgondok, gyermekeink jövõje, különbözõ kihívások között megállni a helyünket.
(21.30)
Hisz - mondhatjuk - ezeket sem tudjuk megoldani, miért ünnepeljünk? Mégis azt kell mondani, hogy a mai ember, mi magunk is talán azért tudjuk megoldani jelenlegi nehézségeinket - legyen az anyagi vagy családi természetû -, mert nem tanultunk meg mérlegelni -
mindenekelõtt azt, hogy mi a legfontosabb. A legfõbb érték elõttünk nyilván a viszonylagos anyagi biztonság, a jó anyagi körülmények - de nem mindenáron! Úgy ne kelljen ez nekünk, hogy közben elfelejtkezünk a szülõi tiszteletrõl, a lelki értékekrõl, a becsületességrõl, a tisztességrõl, az igazmondásról, a keresztény hitünk gyakorlásáról. Ilyen áron ne adjuk el magunkat, semmilyen szemfényvesztés láttán sem!
Azt gondolom, hogy akik most itt vagyunk, számunkra nyilvánvalóan fontos mindazon erkölcsi értékek tisztelete, amelyek elõdeink elõtt ismertek voltak, akik példái voltak a hazaszeretetnek, az önfeláldozásnak, akik tíz-tizenkét évi katonai szolgálat után sem adták meg magukat.
Mai megemlékezésünk arra hívja fel a figyelmet, hogy tanítsuk a minket követõ nemzedéket a keresztyén értékítéletre, amely a történelem során maradandó marad mindvégig. Hadd említsem meg egy fogolytábort megjárt honfitársunk emlékiratait, melyek arról szólnak, hogy az embertelen és elviselhetetlen körülmények között, csonttá fagyva is tudtak karácsonyt ünnepelni, és a barakkok mélyén Istent dicsõítõ énekeket énekelni. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Õ egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen". Ne gondoljuk tehát, hogy ma értelmetlennek látszik idõt áldozni õseink emlékének, tudni méltón megemlékezni és magunkkal vinni a ma feladatát. Nyilvánvaló tehát a magyar nemzet fájdalma, a családok gyásza hívta életre a hõsök vasárnapjának ünnepét.
A megemlékezések, az együttérzések tették lehetõvé, hogy Magyarország szinte valamennyi településén emlékmûvet állítsanak a magyar hõsök emlékére. A jelen kornak is elsõ és legfontosabb feladata a második világháborúról emlékmûvet állítani és hozzácsatolni az 1956- os hõsökrõl való megemlékezést - amely szinte napjaink közepette, szemünk elõtt játszódott le. Hogy milyen kárt okoztak az egész magyar népnek az '56-os eseményeket kísérõ retorziók? - az egész magyar gazdaságot teljesen ellehetetlenítették. A jelen napjaink szinte kilátástalanok a jelenlegi kormány tehetetlenségének következtében. Nincs az alagút végén az a fény, amelyet minden magyar ember vár.
Legyen feladatunk hitelesen továbbadni a történelmi tényeket, saját tapasztalatainkat úgy az elsõ, mint a második világháborúról, az '56- os eseményekrõl. Ne szégyelljük keresztyén értékrendünket a mai, úgynevezett toleráns "mindent szabad nekünk" országunkban; hitet tenni a hazaszeretet, a felebarát, a hõsök emléke mellett; nem megvásárolhatónak lenni, hanem méltónak lenni ifjaink tiszteletére, hogy példát vehessünk életfolytatásukban. Így emlékezhetünk méltón hõsi halált halt honfitársainkra igazán. Legyen igaza a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, hogy "Magyarország nem volt, hanem lesz". Hogy e csodálatos idézetnek igaza legyen, a magyar nép összefonódására, a helyzet teljes felismerésére van szükség.
Mindenképpen az Országgyûlésnek kell olyan törvényt hoznia, hogy a magyar nép tudja, hogy szervezetten mikor kell a hõsöket igazán és egymás kezét fogva ünnepelni, és méltóképpen emlékezni rájuk, akik mindenképpen megérdemlik, hogy egy fõhajtással, egy szál virággal adózzunk a hõsöknek.
Meg kell említeni, hogy hazánkban ünnepeltek, koszorúztak, de nem mindenütt az egész országban. Egyes településeken, például Törökszentmiklóson méltóképpen került megünneplésre a hõsök vasárnapja. A református templomban a szolnoki szimfonikus zenekar - Bali József karnagy vezetésével - hangversenyt adott a hõsök tiszteletére. Ugyancsak a törökszentmiklósi református temetõben is koszorúzás történt, ahol Szabó József elnök-lelkész, a Jász-Nagykun- Szolnok Megyei Közgyûlés alelnöke ünnepi beszédet mondott, és dr. Laczkó Béla római katolikus prépost is méltatta az ünnep jelentõségét.
Ezeket a megemlékezéseket rendeletben kell szabályozni. Kezemben van egy 1917. évi országos törvénytár, amelynek LXXX. törvénycikke úgy hangzik - csak egy mondatban kívánom elmondani -: "a most dúló háborúból hazáért küzdõ hõsök emlékének megörökítésérõl". Szentesítést nyert 1917. április 19-én, nyolcvan éve. Ez a törvény már nyilván nem érvényes, de mindenképpen nagy tisztelettel és szeretettel ajánlanám az Országgyûlés elnökének, a kormánypárti és ellenzéki képviselõknek, hogy a késõbb benyújtott törvénymódosítást - amely a hõsök vasárnapjáról szólna - hozzuk törvénybe.
Az ünnepet figyelve tegnap azok az idõs emberek, idõs asszonyok még mindig igaz könnyhullatással tették a virágot a hõsök emlékmûvének talapzatára. Nagyon sajnálom, hogy nem volt igazán egyöntetû az egész magyar nép számára, egész Magyarországon ez a csodálatos megemlékezés. Ehhez kérem minden magyar ember megértését, és akkor az elképzeléseink valóra válnak. Köszönöm, hogy meghallgattak.