DR. CSÁKABONYI BALÁZS, a Magyar Szocialista Párt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Azzal kezdeném, amivel Bánk Attila képviselõtársam befejezte, amikor hivatkozott egy nem ellenzéki politikusra, aki arra érvelt a reformcsomag bevezetése kapcsán, hogy "mert benne van a programban". Én voltam ez a nem ellenzéki politikus, aki az alkotmányügyi bizottság ülésén, ahol a reformcsomagot tárgyaltuk, egyik érvként valóban hivatkoztam arra, hogy része a reformcsomag a kormányprogramnak. Azonban azt hiszem, hogy összefüggéseibõl kicsit kiragadnánk, ha ennek az érvrendszernek csak ezt a részét emelnénk ki. Ugyanis hozzátartozik az igazsághoz, hogy eleve azért került bele a kormányprogramba az igazságügyi reformcsomag, mert azt a társadalom jelenlegi fejlettségi szintje és a magyar viszonyok szükségessé tették. Az egy másik dolog, hogy általában a kormányzó pártok szeretik megvalósítani azt, ami a kormányprogramokban szerepel, még akkor is, ha ezekbõl mindent nem sikerül úgy megvalósítani, mint ahogy azt eltervezték. Azonban azt hiszem, nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy a kormányprogramban szereplõ reformcsomag mellett elmenjünk, és meg se kíséreljük azon intézkedések megvalósítását, amelyeket célul kitûztünk.
Mindezek elõrebocsátása után, ha most azt mondom, hogy egy korszakot meghatározó, nagy jelentõségû törvénycsomag vitáját kezdte meg az Országgyûlés, akkor sokan gondolhatják azt tisztelt hallgatóim közül, hogy frázisokat pufogtatunk, közhelyeket mondunk el - pedig higgyék el, ez nem így van. Ez a törvénycsomag hosszú évtizedek óta az egyik legjelentõsebb reformértékû változás, amelynek célja az igazságszolgáltatás jobbítása, mégpedig sok tekintetben annak jelentõs mértékû átalakításával.
Engedje meg egy személyes jellegû beszélgetésre hivatkozni a tisztelt Országgyûlés. A Legfelsõbb Bíróság elnökével, Solt Pál úrral egy országos ügyvédi vezetõi értekezleten vettünk részt az õsz folyamán, ahol a kormányhatározati rangra emelkedett reformcsomagról beszélgettünk, és örömmel állapítottuk meg mindketten, hogy most már a tervezés stádiumából a megvalósítás küszöbére érkezett el ez az elképzeléssorozat, hiszen egy kormányhatározatban a koncepció írásban is megjelent, és jogszabályi erõvel bíró módon kihirdetésre is került.
(9.40)
Tisztelt Országgyûlés! Az is köztudott, hogy a reform elõkészületei hosszú évek óta folynak. Már az 1980-as évek közepén, sõt a végén - de mondhatnám, talán már bizonyos tekintetben annak elején is - megszületett annak felismerése, hogy hatékony, színvonalas és a jelenleginél jóval gyorsabb igazságszolgáltatás szakaszosan, egy-egy törvény vagy csak az eljárásjog egy-egy intézményének, avagy személyi módosítással, személyi problémák megoldásával önmagában nem valósítható meg, mert itt a siker egyedüli lehetõségét csak egy komplex, egymásra épülõ, nagyon tudatosan megtervezett intézkedéssor jelentheti.
Mindezek a felismerések késztették már az imént említett 1994-es kormányprogram készítõit arra, hogy az igazságszolgáltatási reformot kiemelt kormányzati feladatként kezeljék. E program nyomán indult meg az a konkrét elõkészítõ munka, amely 1996 õszén a kormány által elfogadott koncepciót eredményezte, majd ennek nyomán a kodifikációs munka során - amely egyébként több vonatkozásban ugyancsak évekkel ezelõtt kezdõdött - alakult ki ez a törvénycsomag, amely most a tisztelt Ház elõtt fekszik.
Az eddigi plenáris vitában, de inkább a bizottsági vitában elmondott kisebbségi véleményekben is elhangzott a reformmal kapcsolatban számos kritikai észrevétel. Engedjék meg, hogy csak a legjelentõsebbekrõl szóljak néhány szót a reform idõszerûsége tekintetében.
Azt mondják, hogy nem aktuális most, mert nincsenek megteremtve a szükséges személyi és tárgyi feltételek; egy kormányzati ciklus utolsó évében a kormányzat ne fogjon olyan feladatok megoldásához, amelyek jelentõs részét a következõ kormányzatnak kell majd végrehajtania; szakmailag nem megfelelõen kidolgozottak az elképzelések; hiányzik a törvénycsomagból az új büntetõeljárási kódex, avagy a hatályos kódex novellája; továbbá még egyéb, mondhatnám azt is, hogy számtalan problémát és nehézséget vetnek fel. Elöljáróban hadd említsem meg, hogy bizonyos szakmai észrevételek nyilvánvalóan megalapozottan válnak elõzetesen is kifogás tárgyává. Hangsúlyozni kívánom azonban: amikor most nincs lehetõségem részletkérdésekkel foglalkoznom, akkor csak a legfontosabb kifogásokra, ellenérvekre kívánok választ adni, természetesen ezt sem a teljesség igényével.
Elõször is: ha valaha idõszerû volt az igazságszolgáltatás reformja vagy ha idõszerû lehet valamikor, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez ma így van. Miért? Elsõsorban abból kiindulva, mert az igazságszolgáltatás a helyzetébõl nem tudja elérni azt a kedvezõ társadalmi megítélést, ami a mûködésének, az iránta érzett bizalomnak a létalapját kell hogy tekintse.
Miért? Milyen ma az igazságszolgáltatásról kialakított társadalmi kép? Röviden: az ítélkezés nem idõszerû - mondják -, a perek az indokoltnál jobban elhúzódnak; a bírák tevékenysége nem minden esetben szakszerû; ellentmondásosak a perekben felhasznált szakértõi vélemények; nem elég hatékony a végrehajtási eljárás - és tovább lehetne sorolni ezeket a társadalom által felvetett problémákat. De mindjárt hozzá kell tennem azt, hogy a társadalmi ítéletalkotás következtében a bíróságok tekintélyének megromlása, a bírósági és az igazságszolgáltatási dolgozók legtisztességesebb szándéka és legnagyobb fokú munkavégzése ellenére ható tényezõ. Tehát itt nem olyan felróható hiányosságokról van szó, amelyek akár mint szubjektumhoz a bíróhoz, akár mint intézményhez a bíróságokhoz kötõdnek olyan módon, hogy a felelõsség õket terhelné ezek miatt.
Egyértelmûen láthatjuk azt, hogy itt részintézkedésekkel átfogó eredményeket elérni nem lehet. A reformcsomag elõkészítése során az igazságügyi kormányzat az érdekvédelmi szervezetekkel karöltve, a szakma messzemenõ támogatásával feltárta az igazságszolgáltatás tényleges helyzetét, amely során vizsgálódás tárgyává tette mind a bírói kar összetételét, a bíróságok ügyfélforgalmát, a bírák szakmai gyakorlatát, az ezekkel kapcsolatos egyéb szempontokat. Külön vizsgálat tárgyává tették a bírói munkateher alakulását, a bírósági épületek állagát mint objektív feltételt, a számítástechnikai infrastruktúrát, a bírósági ügykezelés rendjét és így tovább, még sorolhatnánk a vizsgálódás tárgyába tett területeket.
Ugyanakkor hatásvizsgálatokat is végeztek. Nem tudunk egyetérteni azokkal a kritikai észrevételekkel, amelyek egyértelmûen olyan jelleget kölcsönöznek az igazságszolgáltatási reformnak, illetõleg igyekeznek neki adni, hogy mindenféle hatásvizsgálat nélkül kerültek benyújtásra a törvénymódosítási elképzelések, illetve a törvénycsomag. Ez nem így van. Nagyon komoly és részletekbe menõ hatásvizsgálatok történtek, amelyek évek óta folynak, és nemcsak az Igazságügyi Minisztériumban, hanem a bíróságok különbözõ szintjein, továbbá az érdekvédelmi testületekben is. Mindezek alapján megállapították azt, hogy 1991 és 1995 között 162 olyan jogszabályt alkottak, amelyek a bíróságok hatáskörét érintették valamilyen formában. Ebbõl a 162 jogszabályból 98 jogszabály a bíróságok hatáskörét növelte, amely önmagában is és egyértelmûen a konkrét feladat növekedését eredményezte.
Nagyon röviden szeretnék szólni a bírói kar korösszetételérõl. Mindannyiunk elõtt ismert, hogy a bírák 50 százalékának jelenleg körülbelül öt évnél kisebb szakmai gyakorlata van. Amennyiben örvendetes és elõremutató jelenség a bírói kar jelentõs megfiatalodása, ugyanakkor egyben nehézségek hordozója is, hiszen nyilvánvaló az, hogy ítélkezni, a legbonyolultabb életviszonyok megoldását elõsegíteni csak kellõ szakmai és élettapasztalat birtokában lehet.
Tisztelt Országgyûlés! A bírói létszám emelését mind a korábbi, mind a jelenlegi kormányzat többször is támogatta és segítette. A bírók javadalmazása terén is történtek igen jelentõs lépések, azonban mindezek sem voltak képesek jelentõsen javítani a már vázolt nehézségeken. Az eljárások gyorsítását célzó úgynevezett gyorsító csomag sem hozta meg olyan mértékben azokat az eredményeket, mint ahogy azt korábban elvártuk tõle. Mondhatjuk tehát azt, hogy rész- reformintézkedések egymástól elszigetelten meghatározó eredményre nem vezethetnek.
Szabad legyen hivatkoznom arra, hogy a reformcsomag elõkészítése során is, a törvényjavaslatok benyújtása után is nagyon sok jól képzett, nagy tapasztalattal rendelkezõ bíróval, ügyésszel folytattunk beszélgetéseket; én magam is, hiszen képviselõvé választásom elõtt aktívan ügyvédkedtem, elég széles körû ismeretséggel rendelkezem a bírói karon belül is. Kitûnõ képzettségû, nagy tekintéllyel és nagy tudással rendelkezõ bíráktól hallottam azt, hogy a reformcsomag összességében igenis nagyon komoly eredmények hordozója lehet, azonban nem egyik percrõl a másikra, hanem néhány évnek biztosan el kell telnie addig, amíg a kedvezõ változások éreztetni fogják a hatásukat. Természetesnek tartják ezt is - és ezt a szakma jelesei mondják, nem én -, hogy elképzelhetõ: az intézkedések bevezetése átmeneti nehézségeket fog okozni, bizonyos területeken átmeneti visszaesést is okozhat. Gondoljunk arra, hogy amíg az egész szervezeti rendszer - jó magyarsággal - "beáll" és az elképzeléseknek megfelelõen mûködik, addig sok bizonytalansági tényezõt is le kell gyûrni, fokozatosan le kell majd gyûrni és megtenni a szükséges lépéseket.
(9.50)
Tisztelt Országgyûlés! Vázoltam a reform szükségességét.
Most felteszek egy kérdést, mégpedig azt, hogy mit tehet egy ilyen helyzetben egy felelõs igazságügyi kormányzat. Vagy hallgat az óvatoskodó, sokszor gáncsoskodó ellenvéleményekre, vagy komplex, a problémák összességét megoldó intézkedésrendszer végrehajtására határozza el magát. Egyértelmû a válasz: meg kell tennie - mert a további halogatásra egyszerûen nincs lehetõség! Nem lehet arra várni, hogy a feltételek megteremtõdjenek! A feltételek nem fognak önmaguktól megteremtõdni, sem a személyi, sem pedig a tárgyi feltételek. Ebben a folyamatban a feltételrendszer változásának és alakulásának együtt kell mozogni a reform többi elemével, egymással kölcsönhatásban, egymást kiegészítve és egymást támogató módon.
Tisztában vagyunk azzal, hogy például a négyszintû igazságszolgáltatás bevezetése nem fogja eredményezni önmagában a nagyobb létszámú, jól felkészült, gyakorlott bírák megjelenését. De ha ez a szintrendszerváltozás nem következik be, akkor a lehetõsége sem teremtõdik meg annak, hogy az évek folyamán ez a jól képzett, gyakorlott bírói kar felnõjön. Ha arra várnánk, hogy az intézkedéseket mindenütt elõzze meg az objektív feltételek kulcsrakész állapotban történõ megteremtése, akkor a reformot még a jövõ évezred végéig sem vezethetnénk be.
Köztudott az, hogy az infrastruktúra terén csak szakaszosan, évrõl évre léphetünk elõre. Az egyik megoldott feladat megoldásából következik az újabb elvégezhetõ tennivaló, és csak mindezek eredményeként szabadulhatnak fel mindazok az energiák, amelyek mind a személyi, mind a tárgyi tekintetben mélyreható változásokat eredményezhetnek.
Azokra az érvekre, hogy a törvénycsomag még hiányos, hiszen abból hiányzik a büntetõ törvénykönyv reformjára vonatkozó kodifikált anyag, csak azt tudom válaszolni, hogy az ezzel kapcsolatos munkák elõrehaladott stádiumban vannak, és a törvénytervezet, de nemcsak a büntetõeljárási, hanem az ügyvédségrõl szóló törvénytervezet is idõben az Országgyûlés elé fog kerülni.
Itt csak egy gondolat erejéig szeretném megemlíteni azt, hogy a korábbi igazságügyi kormányzat által is támogatott kétszintû fellebbezési rendszer a büntetõeljárási jogban csak a négyszintû rendszer kialakításával oldható meg. Éppen azért hivatkoznék arra, hogy a reformcsomag minden egyes része összefügg egymással, mint ahogy itt a szintrendszer a büntetõügyekben olyannyira áhított kétszintû fellebbezési rendszerrel is összefüggésben van.
Tisztelt Országgyûlés! A fentiekben mintegy a bírósági szervezet irányából közelítettem a reform néhány összetevõjéhez. Szólnom kell azonban arról, hogy legalább olyan jelentõs célkitûzés a bíróságok igazgatásának, a belsõ és a külsõ igazgatásnak a reformja is. Azt hiszem, senki sem vitatkozik arról, hogy a bírói szervezetet igazgatási szempontból is el kell különíteni a végrehajtó hatalomtól, és olyan autonómiával kell felruházni, ami kifejezésre juttatja a hatalmi ágak érdemi különválását, ugyanakkor a bonyolult összefüggések kifejezésre juttatják a cselekvési autonómia viszonylagosságát is, amelyek a hatalmi egyensúlyok irányába kell hogy hassanak. Ez így nagyon bonyolultnak tûnik, de sokkal egyszerûbben is megfogalmazhatom: a kormánynak, illetve az azt képviselõ igazságügyi miniszternek ki kell vonulnia a bíróságok igazgatásából, át kell adnia a helyét egy olyan szervezetnek, amely a fejlett demokráciákban ezt a hatalmi ágak önállóságának csorbítása nélkül tudja elvégezni. Megjegyezni kívánom, hogy a másik fontos külsõ igazgatási tényezõ, a költségvetési kapcsolatrendszer is sok tekintetben újraszabályozást igényel.
Ma már világosan látjuk, hogy a fenti problémák megoldásának egyik útja az országos igazságszolgáltatási tanács létrehozása, amelyre a reformtörvények is javaslatot tesznek. Ennek helyét és mûködését részletesen meghatározza a törvénytervezet, ezzel mintegy megteremti a bíróságok igazgatásának zárt rendszerét. Meggyõzõdésem, hogy a reformcsomag ezen intézménye az egyik legvitatottabb kérdés lesz mind a parlament elõtt, mind pedig a szakmai berkekben, hiszen már eddig is többen felvetették és feltehetõen ez a szám a jövõben csak növekedni fog akkor, amikor bizonyos hatalmi koncentráció megjelenését látják ebben az intézményben, illetõleg ennek az intézményrendszernek a vezetésében. Mert kétségtelen, hogy a tizenöt tagú testületbõl kilenc tag bíró, még négy kívülálló szerv, jelesül a legfõbb ügyész, az Országos Ügyvédi Kamara elnöke, az Országgyûlés alkotmány- és igazságügyi bizottságának, illetve az Országgyûlés költségvetési bizottságának tagja is részt vesz teljes szavazati joggal a testület munkájában, ugyanakkor a tanács elnöke hivatalból a Legfelsõbb Bíróság mindenkori elnöke. A testület döntéshozatali mechanizmusa a többségi elvet követi, azzal, hogy szavazategyenlõség esetén az elnök véleménye dönt.
Mindezek alapján vetik fel azt, hogy egyfajta hatalmi túlsúly jelenik meg ebben az intézményben, ami félõ, hogy ellenõrizhetetlenné teszi annak mûködését mindazokban az esetekben, amikor a jogszabályi, illetõleg az önkorlátozás mint demokratikus rendezõelv nem érvényesül kellõ módon vagy mértékben. Ezt azért mondjuk mi magunk is, hogy egy nagy jelentõségû reformlépés kapcsán nem szükségtelen, hogy elidõzzünk e téma mellett, és esetleg a jobbító szándékú vélemények befogadásra kerüljenek.
Tisztelt Országgyûlés! Nagyon jelentõsnek tartom, hogy a reform a bíróságok belsõ igazgatásának jelenlegi anomáliáit is feloldja. A törvény meghatározza a bíró helyét és szerepét, egzakt módon, félreérthetetlenül rendezi jogait, biztosítja függetlenségét, de egyben kifejezésre juttatja azt is, hogy munkáját egy testület tagjaként végzi, ahol egyéb igazgatási szabályok is érvényesülnek.
Végezetül a szervezet rendszere, az igazgatás és ehhez kapcsolódóan a bírák javadalmazása, elõmenetele, az egyéb bírósági dolgozók jogviszonya mind-mind újraszabályozásra kerül a reform kapcsán, s mindezt természetesen végigvezetik az ügyészség vonatkozásában is.
A most rendelkezésemre álló rövid idõ csak gondolatfelvetéseket tartalmaz. Ezeket majd az általános vita további részeiben, illetõleg a részletes vitában tudjuk kifejteni. A cél azonban egyértelmû és világos: az igazságügyi reform következetes megvalósíthatása érdekében a törvénycsomag megszavazása és a tervezetnek megfelelõ idõpontban azok hatályba léptetése, amit frakciónk támogat.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)