DR. SOLT PÁL, a Legfelsõbb Bíróság elnöke: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyûlés! Amikor ebben az ülésszakban vagy parlamenti ciklusban elõször - és feltehetõen utoljára - szót kértem, úgy vélem, nem szorul indokolásra, hogy az igazságszolgáltatás mélyreható és - amint arra majd utalni szeretnék - a korábbi ciklusban már megkezdett és a késõbbi ciklusban vagy ciklusokban is folytatandó átalakítása igényli, hogy a bírói kar hallassa szavát a törvényhozásban.
Szerény személyemet természetesen csak jelképesen tartom valamennyi magyar bíró képviselõjének, de több évtizedes igazságügyi szolgálatom és a Legfelsõbb Bíróság élén eltöltött csaknem hét év, úgy érzem, feljogosít a szólásra.
(11.50)
A bírói kar bizalommal tekint a parlamenti vita elé. Bizalommal azért, mert sok év elõkészítõ munkájának eredményét látja ebben, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a magyar bírói kar már említett mind a kétezer-egynéhányszáz képviselõje minden javasolt megoldással egyetértene. Ilyen konszenzus nem kereshetõ. Az azonban valóban igaz és felelõsséggel állítható, hogy éppen a bírói kar volt az - és erre már többen utaltak -, amely az évek során, megelõzve a kormányzati kodifikációs lépéseket, saját körében, egyesületeiben komoly elõkészítését teremtette meg a reformnak.
Meghallgatva az eddigi felszólalásokat is, õszintén remélem, hogy érvényesnek tekinthetõ ma is az, amit 196 évvel ezelõtt a bírói és ügyészi szervezet módosításáról elõterjesztett törvényjavaslat általános vitájában 1891. április 20-án Jelinek Artúr, a parlament igazságügyi bizottságának elõadója így fejezett ki: "Ha a nemzet alkotmánya szilárd alapokra van fektetve, és a hatalmi körök és tényezõk szerepe, elhatárolása biztos alapokon nyugszik, úgy minden felmerülõ bírói szervezeti kérdés a napi politika áramlataitól mentesítendõ, és azon magaslatra emelendõ, ahol az alapelvek mint változatlan tényezõk szerepelnek."
De még egy idézettel szolgálnék. Polonyi Géza, akkori ellenzéki képviselõ a Magyar Országgyûlésben 1890. május 2-án a királyi ítélõtáblák és királyi fõügyészségek szervezésérõl benyújtott törvényjavaslat általános vitájában kiemelte, hogy pártja "úgy, ahogy igazságügyi reformoknál általában véve tenni szokta, a törvényjavaslatot sem egészében, sem részében pártkérdésnek nem tekinti. Azon föltevésbõl indulunk ki" - mondja az akkori szónok - "tisztelt Ház" - ezt is õ mondja - "hogy a többi pártok kebelében is hasonló felfogás uralkodván, ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy a kérdéses javaslatoknak elvi dispositio tekintetében a pártkorlátok által nem feszélyezett, higgadt mérlegelésnek és bírálatnak adhassunk teret és lehetõséget."
Tisztelt Országgyûlés! Én is ebbõl a feltevésbõl indulok ki. Felszólalásomban a következõ kérdéseket fogom - természetesen vázlatosan, de megítélésem szerint lényeges elemeiben - érinteni: a bíróságok helyzetének jellemzõi; a kialakult helyzet okai; felelõsség a kialakult helyzetért; a bírák hozzájárulása az igazságszolgáltatás reformjához; a reformjavaslatok legfontosabb jellemzõi; a reform kritikus pontjai; végül a reform várható hatása.
Tisztelt Országgyûlés! A bíróságok helyzetének jellemzésére már sok minden elhangzott ebben a Házban is, a mai napon is és természetesen számos parlamenten kívüli megnyilvánulásban is. Úgy gondolom, a kiegyensúlyozott helyzetértékelés azt mondatja, hogy az igazságszolgáltatás mûködésében súlyos nehézségekkel küzdünk, fölhalmozódtak azok a strukturális és egyéb problémák, amelyek miatt az a következtetés vonható le - és ezt nagyon döntõnek találom -, hogy ha nem történik jelentõs reformlépés - és itt a reform együttesét, egészét tekintem reformlépésnek -, ebben az esetben biztonsággal állítható, hogy a lassú erózió tovább folytatódik, és elérhet egy kezelhetetlen, a mainál jóval kritikusabb pontra. Ma ugyanis - és ezt országszerte becsülettel dolgozó bírótársaim érdekében és nevében itt is el kell mondanom - mûködõ igazságszolgáltatása van ennek az országnak. Mûködõ igazságszolgáltatása, és az igazságszolgáltatás egy olyan alrendszer, amely sok eredményére büszke lehet.
Nagyon örültem annak, hogy a bírókra nézve a helyzet értékelésében nem hangzott el igazán negatív megállapítás. Az azonban tény, hogy - az ismert okok miatt - az ügyek számának rendkívüli megnövekedése, a bíróságok hatáskörének jelentõs és természetesen jogállamhoz méltó kiszélesedése, ennek folytán az ügyek tartalmi elnehezedése, a jogrendszer bonyolultsága és az alkalmazandó jogszabályok számának ilyen nagymérvû növekedése és bonyolultsága vezetnek oda, hogy túlterheltek a bíróságok. Túlterheltek a helyi bíróságok; csaknem kétszázezer ügy van folyamatban 1997. március 31-én a helyi bíróságokon. Túlterhelt a Legfelsõbb Bíróság is; 1997. március 31-én 6600 fellebbezési, felülvizsgálati és egyéb ügy maradt folyamatban.
A ténymegállapításhoz tartozik, hogy ma már a bíróságok képesek az adott évben beérkezõ összügymennyiséggel azonos nagyságrendû ügymennyiség befejezésére, nem képesek azonban ilyen körülmények között a sok év alatt az elmondottak okából felhalmozódott hátralék feldolgozásának még csak a megkezdésére sem. Ezért mondom azt, hogy a reform elmaradása egyértelmûen azt jelenti, hogy a hátralék fennmarad vagy lassú mértékben tovább növekszik.
Mik az okai ennek a kialakult helyzetnek? Teljesen világos, hogy 1990 elõtt az igazságszolgáltatás nem kapta meg a szükséges társadalmi megbecsülést, és ezért jelentõs kontraszelekció érvényesült. Az is világos, hogy a rendszerváltozás után szélesedett a bíróságok hatásköre, és elismerést érdemlõ, a bíróságok helyzetét javító változásokra került sor. Ezek közül az új illetményi rendszer, az elõmeneteli rendszer bevezetése és módosítása 1990-ben, majd '93-ban történt, a bírósági törvény módosítása '91-ben és '93-ban valóban a bírói függetlenség erõsítése irányába hatott, és valóban jelentõsek a bírósági munka tárgyi, technikai feltételeinek javítása érdekében végzett lépések.
Ezek azonban nem voltak elégségesek a már kialakult lemaradás pótlására, illetõleg a megnövekedett feladatok feltételeinek maradéktalan biztosítására. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az igazságszolgáltatás konszolidálására nem került sor. Nem valósult meg az eljárási és szervezeti reform; hiányos a Legfelsõbb Bíróság jogegységet biztosító tevékenységének eszközrendszere; nem sikerült olyan igazgatási rendszert kialakítani, amely a bírói függetlenség biztosítása mellett hatékonyan garantálhatná a bíróságok eredményes mûködését igazgatási oldalról; végül nem sikerült teljes egészében a bírói pálya megtartó erejét sem megõrizni.
Kell-e a felelõsséget keresni a kialakult helyzetért? Természetesen ez nem a Legfelsõbb Bíróság elnökének a tisztje, mégis meg kell említenem néhány tényezõt, amit mi fontosnak tartunk.
Elsõ megállapítás: valóban állítható, hogy a bíróságokon is fellelhetõek hibák - talán errõl én többet tudok, mint az itt felszólaló tisztelt képviselõk -, ezek vannak és javíthatók.
(12.00)
Egyértelmû azonban, hogy a kialakult helyzetért a bírói kar felelõssége nem állapítható meg. Évrõl évre többet dolgoznak a bírák, az adatok azt mutatják, hogy évrõl évre növekszik a bíróságokon a befejezett ügyek száma, azonban alulmarad az érkezõ adatokhoz, ügymennyiséghez képest. Hadd mondjak egyetlen adatot a saját házunk tájáról: a Legfelsõbb Bíróság lényegében változatlan létszám mellett 1990-ben 5700 ügyet, 1995-ben 12 000 ügyet fejezett be. Azt gondolom, hogy azok, akik csak valamelyest is tájékozottak arról, hogyan mûködnek, és milyen körülmények között dolgoznak legfelsõbb bíróságok a világon, milyen feltételek között, milyen kompetencia mellett, azok számára egyértelmûen világos, hogy ha egy országban a legfelsõbb bíróságnak 12 ezer ügyet kell befejeznie egy évben, az semmiképpen nem tekinthetõ olyan bíróságnak, mint amelyiknek a rendeltetése nem más, mint az ország jogegységének, a jogalkalmazás egységének, a bonyolult jogrendszer alkalmazása egységének biztosítása. Következtetés: a bíróságok teljesítménye a jelenlegi eljárási és szervezeti rendben nem fokozható.
Elhangzott - más összefüggésben persze -, hogy a hatékonyan mûködõ igazságszolgáltatás feltételeinek megteremtése a mindenkori kormánynak Bs a parlamentnek a feladata. Ez igaz, tisztelt Országgyûlés, az Emberi Jogok Európai Bírósága számos ítéletében rámutatott az államnak az igazságszolgáltatás megszervezésével kapcsolatos kötelezettségére, amelynek teljesítése esetén lehetségessé válik, hogy a bíróságok meg tudjanak felelni a tisztességes és ésszerû határidõn belüli eljárás követelményeinek. Ilyen kötelezettséget az állam szempontjából az ENSZ bírói függetlenségre vonatkozó alapelvei és az Európa Tanács miniszteri bizottságának a bírói függetlenség biztosításáról szóló ajánlásai is tartalmaznak. Ezért tehát a mindenkori kormány és parlament felelõssége nem vitatható.
Megállapítható, hogy nem maradéktalanul valósultak meg az igazságszolgáltatás mûködésének feltételei. A politika nem volt képes konszenzust kialakítani az igazságszolgáltatás átfogó reformjának alkotmányos és legalapvetõbb kérdéseiben. A '89-es alkotmánymódosítás az alkotmánynak a bíróságokra vonatkozó rendelkezéseit érintetlenül hagyta. '91-ben sem volt átfogó változás, csupán módosítás. 1992-ben, amikor az Alkotmánybíróság a törvényességi óvást alkotmányellenesnek nyilvánította, ezt követõen a Legfelsõbb Bíróság megismételt és kategorikus javaslatai ellenére nem került sor átfogó szervezeti és eljárási reformra. Meg kell mondanom, hogy sajnálatosan 1994-tõl is késlekedés tapasztalható a reform megvalósításában és az ehhez szükséges politikai konszenzus kialakításában.
Tisztelt Országgyûlés! A bíróságoknak természetesen nem a jogalkotás a feladata, hanem a jog alkalmazása. A jogalkotás szempontjából viszont javaslatot tehetnek és tettek is. Esett már szó arról, hogy a bírói egyesület reformbizottsága kidolgozta, majd az egyesület országos konferenciája 1993 májusában elfogadta az igazságszolgáltatás reformkoncepcióját. Úgy gondolom - ha nem csal az emlékezetem, talán ezen a konferencián zárszóban elmondhattam -, hogy a bírói kar lehetõségeinek végére ért, immár a kormányzati tényezõkön, a kodifikátorokon van a feladat. Továbbmegyek: a Legfelsõbb Bíróságon munkabizottság alakult és közremûködött az új alkotmány igazságszolgáltatásra vonatkozó részének kidolgozását elõsegítõ tanulmányokban, és jelentõs szellemi kapacitással a mostani reformot megalapozó törvények létrehozásában is részt vett. Miért tette ezt? Hogy szakmailag helyes megoldások szülessenek, hogy a kritikai észrevételek a bírói karból eljussanak a törvényhozóhoz vagy a kodifikátorhoz, és át nem gondolt elképzelések megvalósítását meggátolhassuk. Támogattuk a reformot és támogatjuk a reformot szakmailag megalapozott megoldások mellett. A mostani benyújtott törvénycsomagot én a magam részérõl egészében ilyennek tekintem és támogatom.
Mik a jellemzõi ennek? A bírósági szervezetrõl és igazgatásról szóló törvényjavaslat az ítélõtáblák létrehozása mellett megteremti nem csupán a Legfelsõbb Bíróság, hanem a helyi bíróságok tehermentesítésének is bizonyos lehetõségét. Nem egyedüli lehetõség természetesen, és nem egyedüli elem, de lényeges elem.
Az ítélõtáblák létrehozása, nem gondolom, hogy történelmi vagy jogtörténeti nosztalgia eredménye. Annak a felismerésnek az eredménye - és úgy gondolom, hogy ez nem jellemzõ, és nemcsak föderális államokban hozható létre -, annak a következménye, hogy ha hatékony igazságszolgáltatást akarunk, akkor meg kell szüntetnünk azt a felfogást, amely a kicsi és nagy, bonyolultabb és egyszerûbb ügyek elbírálását lényegében ugyanolyan eljárási rendben, ugyanolyan bírósági struktúrában folytatja. Ezért tehát a hatáskörök ésszerû telepítése nem kizárólag tehermentesítési kérdés - bár ez a tehermentesítés egyben hatékonyságnövelés forrása is lehet -, hanem pontosan azt jelenti, hogy eleget tegyünk annak a valóban jogállami követelménynek, hogy ne minden ügyet egyformán kelljen elbírálni.
Szeretnék egy viszonylag széles körben elterjedt félreértést vagy tévedést eloszlatni, vagy elmondani, hogy én hogy látom - persze nem egyedül én, egész Európa így látja. Ismeretes vagy megismerhetõ, magyarra lefordította a Legfelsõbb Bíróság emberi jogi irodája, az Tsszes Európa tanácsi miniszteri bizottsági javaslatot, ajánlást a kormánynak. Ismeretesek az ENSZ-alapelvek, már hivatkoztam rá. Ezek egészen világosan tartalmazzák, hogy modern jogrendszer minden ügyre nézve azonos jogorvoslati jogosultsággal, fórumrendszerrel és eljárással nem képzelhetõ el; és semmiféle jogállami sérelemmel nem jár, hogy nem egyformák. Ennek lehetõségét itt a szervezetben is és a valóban ezzel szorosan összefüggõ eljárási törvényekben meg kell teremteni.
A Legfelsõbb Bíróság tehermentesítése nem öncél, és természetesen nem a legfelsõbb bírósági bírák személyes munkavégzési mennyiségének tehermentesítését jelenti, hanem a struktúra megváltozását. Már utalás történt arra, hogy a Legfelsõbb Bíróság az ítélõtáblák kiteljesedését követõen valóban nem a mai létszámban dolgozik majd. Ellenben a másodfokú ítélkezõtevékenysége lényegesen csökkenvén, a jogegységi eljárással, amely, úgy látom, hogy elég sok támogatást élvez, nélkülözhetetlenül fontos egy bonyolult állami mûködésben, hogy jobban eleget tudjon tenni. A törvény ennek megfelelõ információs áramlattal biztosítja, hogy a Legfelsõbb Bírósághoz eljussanak azok az elvi és a jogegység megteremtését igénylõ problémák, amelyek akár a legalsóbb szintû bírói szervezetben felmerülnek.
Ami most már a bíróságok igazgatásának új, tervezett rendjét, az országos igazságszolgáltatási tanácsot illeti, engedjék meg, hogy megemlítsek egy történelmi kuriózumot, amely persze csak távoli rokonságban van a modern értelemben felfogott országos igazságszolgáltatási tanácsokkal.
(12.10)
De mégis meg kell mondanom, hogy 1891-ben a XVII. törvénycikk a Magyar Királyi Kúriánál és az ítélõtábláknál úgynevezett elnöki tanácsokat alapított, amelyeknek a feladata az volt, hogy véleményezzen és határozatokat hozzon minden olyan igazságügyi, igazgatási kérdésben, amelyeket - és ez persze jelentõs különbség - az igazságügy-miniszter a tanács elé utal. Az a körülmény tehát a múlt században már ismert volt, hogy a bírósági vezetõk, a bírák igazgatási döntésekben részt vegyenek, határozathozatal jelleggel és nem csupán véleményalkotással.
Egy érdekes kuriózum, de talán fontos lehet megemlíteni, hogy a francia legfelsõbb igazságügyi tanács, a Conseile Supérieure de la Magistrature 1996. évi jubileumi jelentése - jubileumi, mert a tanács megalakulásának 50. évfordulóján született meg -, egy összefüggésre rámutatott: mégpedig arra, hogy az Európai Unió négy tagja, Olaszország, Görögország, Portugália és Spanyolország a diktatúrát követõen vette fel az alkotmányába hasonló tanács létrehozását. Én ezt az elemet fontosnak tartom, mert nem én hozom fel; ezek természetesen respektíve 1947-ben, '75-ben, '76-ban és '78-ban következtek be. Ezért érdekes párhuzam az, hogy a kommunista rendszer bukása utáni átmeneti idõszakban már eddig is Lengyelország, Románia, Bulgária, Horvátország, Szlovénia alkotmányban, a francia legfelsõbb igazságügyi tanácshoz hasonló intézményt hozott létre. Ennyit röviden, jog- összehasonlításként.
Ami most már azt a kérdést illeti, hogy egy ilyen tanács hogyan képes mûködni, azt kell mondanom, hogy ugyanolyan jól, mint egy kormány - vagy ugyanolyan nem jól, mint egy kormány. Annak a kérdésnek a felvetését nem tartom nagyon hízelgõnek a bírói kar számára, de a tanácsba a törvény által bekerülõ mindenkori igazságügy-miniszter és egyéb személyek szempontjából sem, hogy bármilyen oknál fogva kisebb hatékonysággal igazgathatná azt a bírói szervezetet, mint azt eddig az igazságügy-miniszter tette.
Hozzáteszem, hogy az összetétel sok vitát váltott ki, megvallom õszintén, bírói körökben is, hiszen a bírók is érthetõ lelkesedésük folytán arra gondoltak, hogy ha egyszer már országos igazságszolgáltatási tanács van, abban legyenek csak bírák, és mindenki mást csukjunk ki az ajtón. Én úgy gondolom, hogy nagyon bölcs ez a javaslat az összetétel szempontjából, hiszen pontosan azt tartalmazza, ami a legszükségesebb. Nem hermetikus elzártságot, hanem összeköttetést: összeköttetést pontosan azokon az érzékeny pontokon, amelyek egyfelõl a bíróságot mint hatalmi ágat a másik két hatalmi ághoz kötik, másfelõl mint az igazságszolgáltatást a vele együttmûködõ szférákhoz, az ügyészséghez és az ügyvédséghez kötik. Ezek nem formális kérdések; rendkívül fontos lehet számunkra, hogy az országos igazságszolgáltatási tanács döntésében elmondhassuk, hogy ez a döntés adott esetben a miniszter döntése is, adott esetben ugyan nem a parlament kompetens bizottsága elnökének a javaslata, hanem valamelyik tagjának a döntése is. Fontos ez a kérdés.
Nagyon fontos a bírósági vezetõk kötelezettségének egyértelmû megfogalmazása. Itt csak arra szeretnék utalni: ma is állnak eszközök a bírósági vezetõk rendelkezésére, hogy a bírói munkát természetesen nem a függetlenség döntõ tartalmát tekintendõ ítélkezési, érdemi kérdésekben, hanem a munka megszervezésében, az eljárási szabályok betartásában, ellenõrzésében és egyébként fennállnak, ezeknek a vezetõi döntéseknek vagy a munka hatékonyságának a legitimitását rendkívül növeli, ha ez a vezetõség egy országos igazságszolgáltatási tanácstól vezetheti le a pouvoirját, és nem pedig a kormánytól. Ez a bírók számára mindig nagyon érzékeny és fontos kérdés volt.
Szó esett már a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló javaslatról. Itt kétségtelen, öröm számunkra, hogy ebben valóban egység mutatkozik. Hozzá kell tennem, nemcsak arról van szó a jogállási törvényben, hogy a bírák javadalmazása emelkedjen - persze nem gyõzöm hangsúlyozni ennek a fontosságát -, hanem arról is, hogy a már említett bíróvá válási feltételek változzanak, szigorodjanak, a bírók kötelezettségei meg legyenek fogalmazva, és rendszeres értékelésre kerüljön a bírói a bírói munka, mégpedig nem kívülrõl és nem a kormány által, hanem a bírói szervezetek, a bírói tanácsok által.
Az új elõmeneteli rendszer - amely azonos az ügyészivel a kormányzati tervekben - biztosíthatja a bírói kar stabilitását; természetesen ennek állandó karbantartása szükségessé válik; hiszen magam is egyetértek azzal, ami itt már elhangzott, hogy a kontinuitás félbeszakítása rossz üzenet a bírói kar számára.
A kritikus pontok a reform megvalósításában világosak a tisztelt Országgyûlés elõtt, hiszen szükséges a hatályos alkotmány megváltoztatása. A magam és a magunk részérõl támogatjuk az alkotmány módosításának a bírósági, igazságszolgáltatási kérdésekre vonatkozó részeit, hiszen nélkülözhetetlen a bírósági szervezetre, a Legfelsõbb Bíróság feladatára, a jogorvoslathoz való jogosultságra vonatkozó részek megváltoztatása. Én egy zárójelet itt megengednék magamnak, ami a jogorvoslathoz való jogosultság kérdését illeti: én nagyon szeretném az érdeklõdõk figyelmébe ajánlani a Legfelsõbb Bíróság e tárgyú összehasonlító, kutatómunkájának magyar nyelven is elolvasható eredményeit, amelyek világosan mutatják - talán egy mondat erejéig már utaltam rá -, hogy a jogorvoslathoz való jogosultság nem a minden elemi fórumra eljuttatható fellebbezési jogot jelenti, hanem egészen mást. Ennek mintegy 50 éves nyugat-európai - ha ez jobban tetszik, mint Dél-Európa - gyakorlata van: ez világosan elolvasható egyrészt a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéleteibõl és az Európa Tanács ajánlásaiból is.
Mi persze azt szeretnénk, ha az alkotmány az országos igazságszolgáltatási tanácsot is alkotmányos elvként tartalmazza; nem mintha nem látnánk azt, hogy enélkül is létre lehet hozni, de jobb lenne, hiszen egy harmadik hatalmi ág végleges kialakítása, amelynek az elvi megalapozásáért már nagyon sokat tett többek között a magyar Alkotmánybíróság; hiszen szépen kimunkálta és kidolgozta, hogy milyen jellege van és mi a jellege ma már egy hatalommegosztásnak, ami teljesen más a parlament mint törvényhozó és a kormány mint végrehajtó hatalom között, és egész más a bíróságokat illetõen.
Eljárási törvények: érzékeny pont. Azt hisszük, hogy a reformnak egységesnek kell lennie minden elemében, és ehhez valóban hozzátartozik az eljárásnak nem a reformhoz, hanem kölcsönösen egymáshoz igazítása. Természetesen feltételezi egyik a másikat. Meg kell állapítani, hogy új polgári perrendtartás megalkotása nem sikerült, és ez a novella, ami már a Ház elõtt van, csak a legszükségesebb változásokat tartalmazza, azonban elegendõeket a reform megkezdéséhez. Való igaz az, hogy késõbbi reformfeladat a teljesen új polgári perrendtartás.
Jelentõs késéssel készül a büntetõeljárási törvény javaslata. Az eddig megismert javaslatot szakmailag még továbbvitatandónak tartjuk, és valóban az az álláspontunk - és ez határozott -, hogy új büntetõeljárási törvényt csak a legszélesebb körû szakmai megvitatást követõen szabad elfogadni.
Mégis meg kell jegyezzem, hogy a büntetõeljárás ismeretlenségére hivatkozni azonban nem egészen precíz. A büntetõeljárás koncepcióját az elõzõ kormány 1994 januári ülésén elfogadta, ezt a jelenlegi kormány kezdettõl fogva hatályosnak és érvényesnek tekintette.
(12.20)
Tehát a büntetõeljárás alapelgondolásai és különösen azok részek, amelyek involválják a szerkezeti és szervezeti változásokat, már kiolvashatók, ugyanakkor természetesen sok elképzelés nagymértékben megismerhetõ volt.
Mik a reform várható hatásai? Úgy gondolom, hogy a helyi bíróságok, amelyek a magyar igazságszolgáltatás legnehezebb pontjai, legnehezebb helyzetben lévõ helyei, jelentõs könnyebbülést várhatnak, és ugyanez a Legfelsõbb Bíróság helyzetében is bekövetkezik. Félreértés azt hinni, hogy a négyszintû bíróságok felállítása nem gyorsítja, ellenkezõleg, éppen lassítja az igazságszolgáltatás menetét. Most nem azokra a nehézségekre utalok, amelyek valóban egy átállás nehézségei, hanem elvi kérdést kell felvetni, mert, tisztelt Országgyûlés, nagyon szeretném figyelmükbe ajánlani, hogy egy ilyen horderejû és kihatású reform nem mérhetõ a következõ év eredményével. Nem lehet megkérdezni azt, hogy a következõ évben mennyivel lesznek gyorsabbak az eljárások. Csak azt lehet nézni, hogy megteremtõdik-e egy olyan modell - szerkezeti, szervezeti, strukturális, személyi és minden kérdésben -, amely alkalmassá válik arra, hogy egy következõ évszázadban, mondhatnám így: a következõ évezredben a követelményeknek megfeleljen. Ezek között persze nemcsak homályos és szép elvi célok vannak, fölismerhetõk azok az elemek, amelyek mellett többek között a hatékonyság, az ésszerû eljárási idõtartam is megvalósulhat. Persze ez nem rövid idõn belül történik meg, hiszen amikor a bírói kar stabilizálásáról, kialakulásáról beszélünk, már volt egy hasonlat arra, hogy a bírókat nem lehet nagyon gyorsan elõállítani.
Szeretnénk persze abban bízni, hogy konszenzus alakul ki az igazságszolgáltatás kérdéseiben. Az elmúlt években bizonyos elkényeztetett helyzetben volt az igazságszolgáltatás, mert azt mondhatta, hogy azok a törvények, amelyek reá vonatkoztak ... Persze ez a elkényeztetettség csak elvi, és a most érintendõ kérdésre vonatkozik, mert az élet minket semmilyen szempontból nem kényeztetett el, de abban igen, hogy azt megerõsítve tudhattuk magunk mögött, hogy a parlament különbözõ oldalai - és ez ma is szilárd meggyõzõdésem - egyformán hisznek abban, hogy mindenki javára, minden pártnak, de fõleg nem pártnak, hanem az országnak a javára szolgál egy hatékony igazságszolgáltatás; és úgy gondolom, hogy ennek megkezdését nem lehet elodázni.
A reformtörvények elfogadása nem az igazságügyi reformmal, hanem az igazságügyi reform megkezdésével egyenlõ. Az igazságügyi reform folyamat; az a körülmény, hogy jogállamokban a nagyszabású társadalmi folyamatokat legális aktusokkal, törvényekkel kell létrehozni; nem szabad, hogy azt a tévedést okozza, hogy maguk a törvények hozzák létre a reformot. A reform ugyanúgy folyamat, ahogy a jogállamiság kialakulásának elején, ezelõtt néhány évvel mondtunk, hogy a jogállam egyszerre tény és folyamat Magyarországon. Tény, mert alkotmányosan mûködõ intézmények, a demokratikus jogállamnak megfelelõ intézményeink vannak. Folyamat is egyben, mert állandóan építeni kell.
Úgy gondolom, ha önök a reformcsomagot - adott esetben a megfelelõ módosítások mellett és a részletes vitában kiérlelt szövegekkel - elfogadják, akkor ez az Országgyûlés rendkívül sokat tesz azért, hogy az utánunk, önök után következõ nemzedék - bízunk abban, hogy ilyen nemzedékek bõven lesznek - olyan igazságszolgáltatásban részesüljön, amelyrõl elmondhatjuk - mint ahogy sokszor utalunk a korábbi évtizedekre -, hogy ezt 1994-ben hozta létre a magyar parlament.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps minden oldalon.)