DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Én az elmúlt hetekben két alkalommal is megszólaltam a Házban kialakult stílus, a kormány nevében elhangzó megnyilatkozások, fõleg azok jellege, stílusa, illetve egyes miniszterek távolléte és egyebek ügyében. Mindezt tettem azért, hogy itt a parlamentben a viták színvonala érjen el egy bizonyos nívót, érjen el egy olyan nívót, amiben felnõtt emberek kölcsönösen gondolatokat cserélnek, és ha csipkedik is egymást, azok az ádáz dühök ne jellemezzék a parlamenti közéletet, amelyek egyébként a parlament lejáratásához is nagymértékben hozzájárulnak.
Ezt azért említem, mert ahogy miniszterelnök úr szólt és ahogy elõadta, az ritka kivétel a kormány képviseletében elhangzott stílusjegyeknél, és én ezt kell hogy köszöntsem; kívánom, hogy a válaszadásban is meg tudja õrizni nyugalmát az elhangzottakat követõen.
A Szentszékkel kapcsolatos megállapodást a Magyar Demokrata Fórum is helyesli és egyetért vele. Egyetért ezzel annál is inkább, mert az egyházak jelentõs önmérsékletet tanúsítva lehetõvé tették, hogy egyáltalán valami olyan szerzõdés létrejöjjön államközi szerzõdés jelleggel, amelyik valóban a végrehajtás szempontjából is nagyobb biztosítékokat jelent. Szeretném felhívni miniszterelnök úr figyelmét és általában a kormány figyelmét, hogy most ebben a nagyon kényes, nagyon ideges és érzékeny légkörben az említett történelmi egyházakkal folytatott tárgyalások is történjenek meg idõben, hogy a ratifikálásra akkor kerüljön sor, amikor már a felsorolt történelmi egyházakkal is megnyugtató módon rendezõdik hasonló elvek alapján mindez a megállapodás.
Valóban rendkívüli zavaró, tisztánlátásunkat is zavarja az a disszonáns hang, amely a Szabad Demokraták Szövetségének egyes képviselõi részérõl elhangzik. Nem tudom, ez pártálláspont vagy egyes képviselõk álláspontja-e. Az egyházellenesség súlyos vádját én itt most nem akarom érvényesíteni, tisztelt Ház, annyit azonban hadd említsek meg, hogy ha mégis fennáll ennek veszélye, akkor arra hívom fel a figyelmet, hogy ennek a XX. században ránk zúduló és sok rosszat hozó történelemnek van egy alapos tanulsága. Az egyházellenesség mindig akkor jelent meg politikai kurzusoknál, amikor ezt a nemzetet egyéb tragédiák is érték: 1919-ben, 1944. október 15-e után és 1947 után. Legalább ezt és az egyházak megverettetését az elmúlt fél évszázadban figyelembe kellene venni, mielõtt elhangzanak olyan megnyilatkozások, amelyek, azt hiszem, nem találkozhatnak jóérzésû emberek felfogásával.
Törvényjavaslatokról szólt miniszterelnök úr, és mondott egy mondatot, gondolom, afféle ars poeticát, hogy aktivitás és önkorlátozás. Teljes mértékben egyet lehet érteni vele. A kormány valóban legyen aktív - ez a dolga. Önkorlátozás terén azonban, azt hiszem, némileg nagyobb figyelmet kellene fordítani a parlamentáris rendszer velejáró törvényszerûségeire. Nem lehet, nem kerülhet olyan helyzetbe ez a parlament, hogy itt párórás határidõkkel vagy párórás idõkeretben folytasson le olyan vitákat, amelyek esetleg generációk sorsát vagy az ország jövõjét meghatározzák! Ebben vannak abszurd törekvések, és én itt bölcs önmérsékletre hívom fel a figyelmet. Ez az önkorlátozás annál is inkább fontos volna, mert itt felmerülnek olyan kérdések is, amelyekbe, azt hiszem, bele kellene nyugodni, hogy mondjuk, ennek az esztendõnek a jogalkotásában tárgyszerû viták is lebonyolódjanak, hogy senkiben ne maradjon valami rossz kényszerítõ mellékérzés; nos, szóval, hogy egyes témák talán nem is olyan fontosak, hogy ebben a ciklusban törvényjavaslattá váljanak. (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõkeret leteltét.)
A stílust azért is köszöntöm, mert reméljük, minél hamarabb és nagyon gyorsan mindnyájan elfelejtjük Jászapáti kellemetlen emlékét. (Taps a jobb oldalon.)