DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon szép szavak, nagyon szép elvek hangzottak el az imént volt kormánypárti képviselõk szájából: hagyjuk a vitát, és engedjük, hogy minél többet beszélhessünk ezekrõl a dolgokról. Azt hiszem, szívesen egyetértenénk mindannyian ezekkel az elvekkel, ha nem emlékeznénk arra, hogy az elmúlt ciklusban rendszeresen napirenden voltak az általános viták ügyrendi úton történõ lezárásai (Közbeszólások a kormánypártii padsorokból: Úgy van!), ha nem fordult volna elõ rendszeresen az, hogy a vitákat rögtön a kezdet kezdetén vagy egy rövid szakasz után lezárták volna akkor parlamenti többséggel.
(18.50)
Ezt a mai Házszabály kizárja, s a mai Házszabályt ez a többség fogadta el, tehát idáig soha, egyetlenegy ellenzéki képviselõbe nem fojtották bele ügyrendi úton a szót. (Taps, hangok a kormánypárti padsorokból: Így van!)
Voltak nagyon fontos dolgok az elmúlt idõszakban, amelyek nem kerültek ide a parlamentbe, nem 30 órában, nem 40 órában, hanem egy percre sem. Például a bankkonszolidáció 350 milliárdjáról itt, ebben a Házban egy szót sem hallottunk. Egynapi vitánk sem volt errõl. (Taps a kormánypárti oldalon.)
Több kísérletet is tettünk arra, hogy kompromisszumot érjünk el ellenzéki képviselõtársainkkal, több javaslatot tettünk. Ez a mostani javaslat is éppen egy MDNP-s javaslatnak az elfogadása, hiszen Pusztai Erzsébet, aki az ön (Dr. Kutrucz Katalinra pillant.) képviselõtársa, javasolta azt, hogy bontsuk ketté a törvényt. Én most meglepõdve hallom, hogy ez nem jó. (Dr. Kutrucz Katalin: Nem azt mondtam, hogy a kettébontás nem jó.) A magunk részérõl eredetileg a 40 órát egészében kívántuk felajánlani, úgy gondoltuk, hogy ez az ellenzék részérõl érkezõ kérés, amelynek szívesen eleget teszünk.
Azt gondoljuk, hogy a 40 óra nem tekinthetõ szükségtelenül vagy megalázóan rövid idõtartamnak, hiszen ez azt jelenti, hogy az ellenzéknek 20 óra áll rendelkezésre véleményének kifejtésére. Nem hiszem, hogy ez kevés lenne, és ez természetesen csak az általános vitára vonatkozik.
Nem fogadhatjuk el, hogy ezt statáriális eljárásnak nevezzék ellenzéki képviselõk, hiszen a statáriális eljárásnak az a lényege, hogy valamilyen ügyben nagyon szigorú ítéletet hoz. Itt azonban a dolog lényege az, hogy ez a statárium egy halódó rendszert kíván életre kelteni; a nyugdíjrendszer megváltozásáról van szó. Furcsálljuk azt, hogy az ellenzék arról beszél, nem vehet részt a vitában, és amikor számára fontosnak tûnõ kérdésekben nagyobb részt üres padsorokat látunk... (Taps, közbeszólások a kormánypárti padsorokból: Így van!), és most ebben az ügyben Szájer József képviselõtársam, frakcióvezetõ úr, rendszeresen kér gombnyomásos szavazást akkor, amikor két vagy három saját képviselõtársa ül a padsorokban... (Hangok a kormánypárti padsorokból: Így van!) - vajon helyes-e ez? Vajon komolyan lehet-e venni azt a szándékot, amit õ kifejezésre juttat? Vajon komolyan érdekli-e ez az ellenzéki képviselõket, ha ilyen kis számban vannak jelen?
Azt hiszem, mindannyiunk közös érdeke - ellenzéki és kormánypárti képviselõké -, hogy azt az arénát, ami itt kialakult, mûhellyé változtassuk. Ehhez kérem az önök segítségét. (Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)