DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! A törvénymódosításnak egyetlen pontjához szeretnék hozzászólni: ez az idegennyelv-tudási pótlék vagy nyelvpótlék, ami a 7. §-ban szerepel. Ennek az indoka az az alkotmánybírósági határozat, amelyrõl már nagyon sok szó esett itt a mai vitában.
Nagyon sokan, úgy vélem, nem tartották jogtalannak azt a megfogalmazást sem, ami a régi törvényben szerepelt, és ennek is van egyfajta belsõ logikája, hogy nagyon sokan miért nem tartották ezt jogtalannak. Tudniillik abból indultak ki, gondolom, hogy egy bizonyos munkakör betöltéséhez egy bizonyos nyelv ismeretére szükség van; ha valaki ezen túlmenõen más nyelveket is ismer és tud, ez az õ magánügye, és ebbõl a logikából nyilvánvalóan nem következik az, hogy neki nyelvpótlék fizethetõ azokért a nyelvekért is, amelyek egyébként e fordítói, tolmácsi és egyéb munkakörnek a betöltéséhez szükségesek és jogosak.
Eljátszadoztam azzal a meglehetõsen bizarr gondolattal, hogy ha Brassai Sámuel, a múlt századi jeles nyelvtudós és polihisztor, aki tudott vagy ötven nyelvet, most itt élne közöttünk, és mondjuk, a munkaköre azt írná elõ, hogy ótörökbõl szíveskedjék magyarra fordítani bizonyos dolgokat, ebben az esetben a többi negyvenkilenc nyelvért, amit Brassai Sámuel egyébként tudott, semmilyen díjazásban nem részesülne.
(20.30)
Lehet, hogy azért az egyért sem, ami munkakörének betöltéséhez szükséges, hiszen félek tõle, hogy ma ótörökbõl Magyarországon nem lehet nyelvvizsgát szerezni, tehát õ nem tudta volna igazolni azt, hogy neki ótörök nyelvtudása van. Tudnék még néhány ilyen egzotikus nyelvet mondani: mondjuk, ha valaki tud óflamandul, és rettenetesen nehéz küzdelmekkel fordít le egy szöveget, amit én a saját szakmámban történészként használok, egyáltalán nem biztos, hogy az illetõ valamilyen nyelvpótlékra is jogosult, hiszen óflamandból sem lehet ma Magyarországon nyelvvizsgát tenni.
Tehát azt hiszem, a példáim alapján világos, hogy ez az indoklás azért nem volt teljesen jogos. Én egyetértek az Alkotmánybíróság döntésével, azzal az alkotmánybírósági logikával, amely egészen más irányból közelítette meg ezt a kérdést. Ha én jól értem, abból az irányból közelítette meg, hogy nem lehet különbséget tenni a nyelvismerettel rendelkezõ állampolgárok között aszerint, hogy egy nyelvismeret az egyiknek munkaköri kötelezettsége, a másiknak pedig nem. Tehát nem lehet, mondjuk, egy fordítóként vagy tolmácsként dolgozó közalkalmazottnak hátrányosabb helyzete azért, mert õ a munkakörében használt nyelv mellett még más nyelveket is ismer és használ.
Azt hiszem, hogy ez a 7. § ezt mondja ki, tehát nem fizethetõ idegennyelv-tudási pótlék a nyelvtanári, tolmácsi, valamint a fordító, revizor-fordító munkakörben foglalkoztatott közalkalmazottaknak munkakörük ellátásához szükséges idegen nyelv használata alapján. De a lényeg nem ebben van - ami itt, ebben a szövegben van -, hanem hogy minden másért fizethetõ, csak ezért nem fizethetõ és minden más nyelvtudásáért egyébként fizethetõ; tehát - mondjuk így - negatívan van megfogalmazva a törvény, de azt hiszem, mindnyájunk számára világos és egyértelmû.
Összességében tehát azt mondom, hogy én mindenképpen jogosnak ismerem el az Alkotmánybíróság határozatát e területen, és gondolom, hogy az a sok tolmács, nyelvtanár, aki az Alkotmánybírósághoz fordult, éppen ezért fordult az Alkotmánybírósághoz. Azt kérem, hogy a törvénynek ezt a fajta módosítását - és minden más módosítását, amirõl én most nem kívánok szólni - a parlament egyetértés alapján fogadja el. Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)