DR. CSEHÁK JUDIT (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Én kizárólag a nyugdíjreformra vonatkozó elõterjesztésekkel kívánok foglalkozni. (Taps a kormánypártok padsoraiban.) Több mint egy évtizedes halogatás és sok éve tartó vita után, a nyugdíjrendszer jövõjét hosszabb idõre meghatározó döntések elõtt állunk. Egyszerre vagyunk felelõsek a mai nyugdíjasok jelenlegi ellátásának szinten tartásáért és - lehetõleg - javításáért, a járulékfizetõ aktívak egyéni érdekeltségének fokozásáért, a felosztó-kirovó rendszer értékeinek megõrzéséért, az eddig kialakult igazságtalanságok fokozatos felszámolásáért és egyben az új igazságtalanságok elkerüléséért, a bevételek és kiadások hosszú távú egyensúlyának biztosításáért - hogy csak a legfontosabbakat említsem.
A rendkívül bonyolult és felelõsségteljes feladat megoldásának kényszerével nem csak nekünk, magyaroknak kell megküzdenünk. Az elmúlt hetekben Olaszországban rendezett, nyugdíjkérdéssel foglalkozó szakértõi konferencia végkövetkeztetése is az volt, hogy azokban az országokban is meg kell reformálni az idõskori ellátások rendszerét, ahol a miénknél háromszor-négyszer erõsebb gazdaság egyelõre még elõteremti az idõsödõ társadalmakban a nyugdíjaskorúak ellátásának fedezetét. Kétségtelen, hogy nálunk nemcsak a kényszer erõsebb, hanem a változtatások kockázata is nagyobb. Hamarabb kell lépnünk, kisebb a mozgástér, a társadalmi támogatás is csak részlegesen teremthetõ meg. A közeli választásoktól függetlenül is túlpolitizált, túlfûtött légkörben kellene - nagy-nagy higgadtsággal - kifejezetten szakmai kérdéseket mérlegelni és eldönteni.
Abban mindenki egyetért - ezt hallottuk -, hogy a nyugdíjrendszerben bizony szükség van változásokra, és szerintem ez a legfontosabb. Ebben a vitában is mindannyiunknak ebbõl kellene kiindulni. Azoknak, akik legalább általánosságban ismerik az jelenlegi nyugdíjrendszer jellemzõit és adatait, a lehetséges, jövõbeli gazdasági szcenáriókat és demográfiai folyamatokat, az is nyilvánvaló, hogy a reformok mindannyiunktól többlet-erõfeszítéseket követelnek, hogy a szükséges változtatások mindenki számára, hosszabb távon, valójában fokozatos szigorításokat jelentenek: nyugdíjkorhatár- emelést, a szolgálati idõ elismerésének szigorítását, az életkeresetre való áttérést, a nyugdíjak rendszeres emelésének 2000 utáni kényszerû változását, a rokkantosítás átalakítását és így tovább.
(11.00)
Az eddigi viták során igen gondosan és nagy figyelemmel áttanulmányoztam az összes, bárki által elkészített magyarországi nyugdíjreform-javaslatot, de egyetlenegy olyat nem ismerek, amelyik lehetségesnek tartaná azt, hogy megspóroljuk ezeket a kellemetlen lépéseket.
A kormány javaslatával vitatkozók, sajnos, nem fogalmazzák meg mindezt egyértelmûen a saját elgondolásaikkal kapcsolatban a széles nyilvánosság elõtt. A Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat sem mondta el eddig õszintén, hogy az tõkefedezeti pillér; a magánnyugdíjrendszer bevezetése nélkül is szükség van a jelenlegi felosztó rendszer szigorítására; hogy az általuk elkészített elképzelés is sorra bevezetné a kormányjavaslatban szereplõ intézkedéseket szinte kivétel nélkül.
Alapvetõ nyugdíj-filozófiai és értékorientációs különbség sincs a különbözõ nyugdíjjavaslatok között. A parlamentnek benyújtott törvénytervezetek is a biztosítási elemek megerõsítésére, a szolidaritás arányos megõrzésére, generációk közötti felelõsségteljes kapcsolatok fenntartására, a járulékfizetés és az ellátás jobb összhangjának a biztosítására, a biztosítási ellátásra nem jogosultak idõskori megélhetésének a garantálására törekszenek, összhangban az 1991-es országgyûlési javaslat alapelveivel és célkitûzéseivel.
A megváltozott mértékekrõl és arányokról lehet és kell vitázni, de a megõrzött alapelveket tagadni nem lehet. Így látványos és hangzatos politikai és filozófiai álviták helyett sokkal hasznosabb és jobb lenne, ha pártállásunktól függetlenül most már minden figyelmünket az ellátottakra és a javaslatokban szereplõ ellátásokra fordítanánk. (Taps a jobb oldalon.) Arról kell végre beszélnünk, hogy miként ítéljük meg a nyugdíjbiztosítás helyzetét, mi a véleményünk a kényszerekrõl, a valós lehetõségekrõl, a konkrét megoldásokról, a javasolt mértékekrõl, az egyes intézkedések idõzítésérõl, a különbözõ technikai megoldásokról, a nélkülözhetetlen garanciákról.
Mélyen meg vagyok gyõzõdve arról, hogy csak mindezek együttes és felelõsségteljes mérlegelése alapján lehet objektív véleményt mondani és döntést hozni a javaslatok támogatásáról vagy elutasításáról. Nem kérdõjelezhetjük meg egymás tisztességét, szaktudását, felelõsségérzetét azért, mert a nyugdíjrendszerben szükségesnek ítélt változásokról eltérõen vélekedünk. Próbáljunk meg most az egyszer legalább politikai elõítéletek nélkül komolyan figyelni egymás érveire, hogy valamennyiünk közös tudásával lehessen gazdagítani a benyújtott törvénytervezeteket.
Én azok közé tartozom, akik meggyõzõdéssel támogatják a javaslatokban szereplõ nyugdíjrendszert. Nem politikai okból teszem ezt, hanem kizárólag eddigi ismereteim alapján, mindenekelõtt szakmai, szociálpolitikai indokokat mérlegelve. Elsõsorban azért, mert a kötelezõ tõkefedezeti elemet is tartalmazó javaslat elfogadása esélyt adhat arra, hogy az egyes emberek bizalma erõsebb legyen a jelenlegi nyugdíjrendszer iránt. A személyes bizalom és az egyéni érdekeltség erõsítése, a nagyobb igazságosság és méltányosság helyreállítása, a nyugdíjbiztosítás hitelességének a javítása szerintem ma elsõrendû feladat. Nemcsak azt tekintem fontosnak, hogy az egyéni befizetések egyéni folyószámlán gyûlnek és örökölhetõk, hanem azt is, hogy 15-20 év múlva a vegyes nyugdíj birtokosa a jelenlegi nyugdíjasoknál kevésbé kell hogy eltartottnak érezze magát, mivel nyugdíjának egy része a saját megtakarításaiból fog származni.
Ha javítani tudjuk a nyugdíjrendszer iránti bizalmat, csökkenhet az érdekeltség a feketefoglalkoztatásban, változhat, javulhat a járulékfizetési hajlandóság és fegyelem. Ez rendkívül fontos, ugyanis ma és még évekig ez lesz a legégetõbb kérdése az átalakuló gazdaságban mûködõ társadalombiztosítási rendszereknek.
Fontosnak tartom azt is, hogy a vegyes rendszerben a mindenkori gazdasági, demográfiai és politikai kockázatok megosztva, nem egy idõben és nem egyformán érvényesülnek, ezért csökkenhet a jövõbeli nyugdíjak bizonytalansága.
Jónak tartom a vegyes rendszerre vonatkozó javaslatot azért is, mert másokkal ellentétben ezt a két pillérbõl álló rendszert már önmagában kompromisszumos megoldásnak tekintem. Az eredeti, tisztán tõkefedezeti rendszerre vonatkozó elsõ PM-javaslathoz képest jelentõs a változás, ugyanis megmarad háromnegyedes terjedelemben a megreformált mai felosztó-kirovó nyugdíjrendszer.
Örülök annak, hogy a társadalmi szolidaritásnak, a nyugdíjrendszeren belüli újraelosztásnak, a generációk közötti felelõsségvállalásnak is megmarad az eddigi kerete, megszokott intézményrendszere. A megreformált felosztó-kirovó rendszerben továbbra is érvényesül ugyanis a rövid és hosszú életûek, a férfiak és a nõk, az egészségesek és a betegek közötti szolidaritás. A biztosítási elv erõsödésével fokozatosan szûkül az átcsoportosítás mértéke a magas jövedelmûektõl az alacsony keresetûekhez, a hosszú szolgálati idejû biztosítottaktól a rövid ideig dolgozókhoz.
Arról, hogy a javasolt arányok jók-e, a mindenkori átlagbér kétszeresének megfelelõ biztosítási plafon és a fokozatosság kielégítõ- e, a késõbbiekben még szólni fogok.
El tudom fogadni a nyugdíjreformra vonatkozó javaslatokat, mert az elõkészítõ munka során megítélésem szerint jelentõs és kedvezõ kompromisszum született az egyéni járulékok mértékét illetõen és a jövõbeni nyugdíjrendszerekbõl biztosított idõskori ellátások egymáshoz viszonyított arányában.
Valamennyien ismerjük, hogy az eredeti 10 százalékos járulékmérték helyett 6 százalékkal indul a rendszer, és ez fokozatosan emelkedik 8 százalékra.
Pontosan tájékozottak vagyunk arról is, hogy az eredeti elképzelés, a célmodell egyharmad-kétharmados megosztása helyett most egynegyed- háromnegyedes rendszer fog kialakulni.
Megítélésem szerint, miután a vegyes rendszer negyven év múlva fogja elérni ezt a megcélzott mértéket, lesz idõ és lehetõség a járulékmértékek és az ellátási arányok optimalizálására, hiszen senki nem állítja, nem állíthatja, hogy a jövõben egyáltalán nem lesz szükség a szabályok finomítására.
A Nyugdíjbiztosítási Önkormányzattal a legnagyobb vitát eddig az a kérdés váltotta ki, hogy mi lesz azzal a hiánnyal, ami abból származik, hogy a pályakezdõk kötelezõen, a vegyes rendszert önként választók pedig önkéntesen a jövõben az egyéni járulékokat nem a jelenlegi nyugdíjpillérbe, hanem a tõkefedezetibe fizetik majd. Mibõl fogják kifizetni a nyugdíjasok járandóságát? - kérdezték jogosan.
Engem is sokáig zavart ennek a kérdésnek a megoldatlansága. A jelenlegi törvényjavaslat azonban megnyugtató választ tartalmaz, hiszen a társadalombiztosítási nyugdíjalap az éves költségvetésében elõre tervezetten évente megkapja elõirányzatként az állami költségvetéstõl az így keletkezett járulékkiesésnek megfelelõ összeget. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a magánnyugdíjpillérbe átvitt járulékok miatt növekszik majd a felosztó-kirovó nyugdíjalap hiánya.
Nem tartom megalapozottnak azt a félelmet sem, hogy a jelenleginél sokkal magasabb lesz az új rendszerek mûködési költsége. Az az önkéntes nyugdíjpénztár, amelynek magam is a tagja vagyok, 4 százalékos költséggel mûködik. A tb mûködési költsége jelenleg is meghaladja a 3 százalékot. Az egyén számára egyébként sem a mûködési költség nagysága, hanem a befektetések hozama a legfontosabb.
Miután a törvény lehetõvé teszi, hogy a munkahelyeken jelen lévõ Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat is szervezzen tõkefedezeti kötelezõ nyugdíjpénztárat, az aggályoskodás helyett az erre való felkészülésre biztatnám inkább az önkormányzatot, hiszen helyzeti és intézményi elõnyük van mindenki mással szemben.
Õszintén bevallom, nem aggódom túlzottan amiatt, hogy a jelenlegi nyugdíjbiztosítási struktúra monopolhelyzete a jövõben meg fog szûnni, hiszen nekem, a járulékfizetõnek az az érdekem, hogy olyan versenyhelyzet alakuljon ki, amelyben költségcsökkentéssel és hozamnöveléssel kívánják a biztosítók megtartani a tagságukat.
Makrogazdasági hatásokkal, bár azokat fontosnak tartom, képviselõtársaim közül más fog foglalkozni. Szociálpolitikusként azonban rendkívül fontosnak tartom, hogy a befektetések élénkülésével javulhat a foglalkoztatás, bõvülhet a járulékfizetõk köre, a következõ évtizedben a munkáltatói járulékfizetés mértékének csökkentésére is lehetõség adódik.
A reformokkal együtt járó elõnyöket és hátrányokat mérlegelve általánosságban a vegyes rendszer kilátásait tartom jobbnak, szemben azokkal, akik a magánnyugdíj bevezetését ellenzik, és a felosztó- kirovó rendszer megreformálását elégségesnek tartanák.
Kétségtelen, elismerem, hogy nem szabad csupán általában számba venni a reménybeni elõnyöket és a lehetséges kockázatokat. Ezért azt is kötelességemnek tartottam mérlegelni, hogy a változások hogyan érintik a különbözõ korúakat, különbözõ keresetûeket, különbözõ szolgálati idejûeket, a nõket és a férfiakat, az egészségeseket és a betegeket.
Elõször: az idõsek ma már nyugdíjban lévõ ellátásainak alakulását az indexálás több évtizeden keresztül is fenntartható módszere befolyásolja a leginkább, természetesen az aktív keresõk létszámának alakulása mellett. Ezért nem véletlen, hogy hárommillió ember felfokozott érdeklõdéssel várja, milyen döntés születik ebben a kérdésben. Több fontos és egymásnak ellentmondó szempontot is számításba kell venniük ennél a döntésnél.
Kezdjük a legkellemetlenebbel: matematikai alapigazság, hogyha csökken az aktív korú foglalkoztatottak száma és növekszik a hatvan éven felüliek aránya a népességen belül, nem tartható fenn hosszabb távon az évenkénti nyugdíjemelés jelenlegi rendszere, csak akkor, ha a járulékokat is emeljük.
(11.10)
Erre pedig sem most, sem pedig a jövõben nem lesz lehetõségünk, mert ez a munkaerõ drágítása, ez a feketefoglalkoztatást bõvítené, a magyar gazdaság versenyképességét csökkentené, és nem biztosítana bevételi többletet.
Az is szakmai megállapítás, hogy több évtizedet alapul véve, amikor jó évek és a gazdasági visszaesés idõszakai váltogathatják egymást, biztonságosabb egy olyan értékmegõrzési formula, amely nemcsak a bérrel, hanem az infláció mértékével is számol. Svájci indexálásnak nevezik azt a módszer, amely 50-50 százalékban veszi figyelembe a béremelkedést és az áremelkedést. Mindezek ismeretében is az a véleményem, hogy mélyen igazuk van mindazoknak, akik igazságtalannak tartják, hogy a reálbércsökkenés idõszakában bezzeg a bérhez kötöttük a nyugdíjakat, és most, amikor nem reálbércsökkenésre, hanem -növekedésre van kilátás, változtatni akarunk ezen a módszeren. Õk jogosan igénylik, hogy ha az elmúlt öt évben együtt sírtak az aktívakkal - 1994-et kivéve -, akkor a következõ években részesülhessenek a meginduló gazdasági növekedés elõnyeibõl is. (Taps az MSZP soraiban.)
Mindebbõl következõen, ha az idõsek várakozásait és a realitásokat is figyelembe véve akarunk dönteni, nyilvánvaló, hogy a hosszabb távon is finanszírozható svájci indexálásra csak fokozatosan lehet átállni. Fokozatos átállásra tesz javaslatot az elõterjesztés is; egy ennél is kedvezõbb megoldást kezdeményezett csütörtöki ülése után a kormány, miszerint nem lehet kevesebb az 1998. évi nyugdíjemelés, mint amennyi a mostani szabályok szerint járna. Az átállást szerintünk is kíméletesebbé, kisimítottabbá, igazságosabbá lehet és kell tenni, és örömmel fogalmazunk meg minden erre irányuló módosító javaslatot.
A kormányjavaslatban szereplõ indexálásnak azt az elemét, amely az évenkénti emelést az elõzõ év tényadatai helyett az adott évre tervezett költségvetési számokhoz kötné, én magam személy szerint nem támogatom, nem tartom jó, biztonságos és kiszámítható megoldásnak, hiszen évrõl évre felkelti a korábbi évekrõl már jól ismert vitákat. Meggyõzõdésem, hogy a nyugdíjasok szervezeteivel közösen '98-99-re és a 2000 utáni évekre lehet olyan nyugdíjemelési formulát találni, amit az érintettek is elfogadnak, amely finanszírozható, és amelyet reális, becsületes megoldásnak tud a többség is tekinteni. (Szórványos taps az MSZP soraiban.)
Ugyanezt a korosztályt érinti - egyértelmûen kedvezõen - az özvegyinyugdíj-jogosultság kiterjesztése a saját jogú nyugdíjjal rendelkezõ özvegyek teljes körére 1998-ban. A mintegy 750 ezer, öregségi nyugdíjkorhatárt betöltött özvegy közül eddig is kapott állandó özvegyi nyugdíjat az, aki nem szerzett saját jogon nyugdíjjogosultságot, a házastársa azonban igen. Mintegy 300 ezer olyan özvegy is kapott különbözõ mértékû kiegészítést elhunyt házastársa nyugdíjából, akinek a saját nyugdíja alacsonyabb volt, mint 1997-ben például 20 400 forint. Aki közülük eddig többet kapott, mint 20 százalék, az továbbra is megkapja ezt a többletet az együttfolyósítási összeghatárig; aki viszont kevesebbet, az most 20 százalékra, és nem a 20 400 forintig történõ kiegészítésre lesz jogosult. Akik saját nyugdíjuk összege miatt - ennél a határnál magasabb összege miatt - eddig semmit nem kaptak, azok természetesen 1998. január 1-jétõl 20 százalékát kaphatják meg elhunyt házastársuk 1998-as értékre felszorzott nyugdíjának. (Taps az MSZP soraiban.) Nemcsak azoknak jár majd ez az ellátás, akik 1998 után özvegyülnek meg, hanem mindazoknak is, akik 1998 elõtt váltak özveggyé.
Sokan kérdezték már tõlünk eddig is, hogy minden özvegy jogosult lesz-e ezek szerint erre a kiegészítésre. Nem lesz minden özvegy jogosult erre a kiegészítésre - a válasz elég bonyolult, de az özvegyinyugdíj-rendszer jelenleg érvényes szabályaiból következik a válasz. A jelenlegi nyugdíjtörvény sem biztosít minden özvegynek állandó özvegyi nyugdíjat, csak annak, akinek a házastársa már nyugdíjasként vagy rokkantnyugdíjasként halt meg, vagy haláláig nyugdíjjogot szerzett, volt elegendõ szolgálati ideje. Van azonban egy másik feltétel is: az özvegy maga akkor válik jogosulttá, ha maga is betöltötte az öregségi nyugdíjkorhatárt, vagy ha nem, 67 százalékos rokkant, illetve két kiskorú gyermek nevelésérõl gondoskodik. Jogosult lesz azonban akkor is - és ez a lényeg -, ha a halálesetet követõ tizenöt éven belül elérte az öregségi nyugdíjkorhatárt, vagy tizenöt éven belül rokkant meg 67 százalékban. Aki például a megözvegyülés után tizenöt és fél évvel töltötte be az öregségi korhatárt, felelt volna meg a feltételeknek, az eddig sem vált özvegyi nyugdíjra jogosulttá, és õ ezt a kiegészítést '98-tól sem fogja tudni megszerezni. Saját kérésre jár majd ez a kiegészítés, ezt tudni kell, és az 1998 elõtti idõkre visszamenõlegesen nem fizetik.
Nem kívánjuk elhallgatni azt a gondot, amit az állandó özvegyi nyugdíj összegének csökkenése 50 százalékról 20 százalékra és az özvegyinyugdíj-minimum eltörlése fog az 1998 utáni új megállapítások esetében jelenteni. Ezekkel a kérdésekkel és a szociális ellátásokkal képviselõtársam foglalkozik majd; azt azonban már most jelezném, hogy nem tudjuk támogatni abban a körben 1998-tól az özvegyinyugdíj-minimum megszûnését, akik csak ebbõl az ellátásból élnek majd meg, és akiknek házastársuk harminc évnél hosszabb szolgálati idõt teljesített a társadalombiztosításon belül.
Nem tagadjuk tehát, az idõseket is érinti a nyugdíjreform. Mind a 400 ezer özvegyet egyértelmûen kedvezõen; a nyugdíjindexálás 2000 után bevezetendõ svájci rendszere pedig kedvezõ gazdasági feltételek mellett emeli ugyan a nyugdíjellátások reálértékét, de valamivel kevesebbet ad, mint a jelenlegi módszer, gazdasági visszaesés esetén pedig kifejezetten mérsékli a nyugdíjasok veszteségét. Biztonsággal finanszírozható, és arról semmiképpen nincs szó, hogy a legidõsebbek fizetik majd meg az unokák jobb nyugdíjkilátásait.
Másodszor: az 1998-2009 közötti tíz év változásait vizsgálva arra kaphatunk választ, hogy a nyugdíjba vonuláshoz legközelebb álló aktív korúakra milyen terhek hárulnak és milyen pozitív lépések ellensúlyozzák ezeket. Ebben az idõszakban már jelentkezik a lépcsõzetes nyugdíjkorhatár-emelés hatása, nekik tehát hosszabb ideig kell dolgozni. Tudni kell azonban, hogy harmincnyolc év szolgálati idõvel most - és ebben a következõ tíz évben is - a nyugdíj összegének csökkentése nélkül nyugdíjba lehet menni az 1945. január 1-je után született nõknek és a '38 után született férfiaknak, maximum öt évvel a számukra elõírt nyugdíjkorhatár elõtt. Ezt a korosztályt nem érinti, és nem vesz el szerzett jogosítványokat az az intézkedés, hogy 1998- tól megszûnik a gyereknevelés és a felsõfokú tanulmányok idejének szolgálati idõként történõ automatikus elismerése. Csak abban az esetben érintené, ha ötvenéves koruk felett szülnek vagy nagyszülõként gyesen vannak valamelyik unokával; ebben a kivételes esetben természetesen igen. Az õ elismert szolgálati idejüket tehát nem érinti a változás.
Az átlagosnál magasabb jövedelmûek számára kedvezõ lesz a következõ tíz év, hiszen 2009-ig fokozatosan megszûnik a nyugdíjalap kiszámításának degresszív szabálya, és ez ellensúlyozza azt a veszteséget, amit az életkeresetre való áttérés miatt a nyugdíjalap kiszámítási idejének a meghosszabbítása jelent.
A következõ évtized változásait a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat vitaanyaga is úgy minõsíti, hogy folyamatosan erõsödik a biztosítási elv, az intézkedések részben javítanak, részben pedig szigorítanak a jelenlegi szabályokon. Ha hozzáteszem azt is, hogy az országgyûlési határozat elõírja, hogy ennek a korcsoportnak a jelenleginél kedvezõbb önkéntes kiegészítõ biztosítást kell biztosítani, akkor azt gondolom, hogy a következõ tíz év ennek a korosztálynak a számára nem lesz hátrányos. Kétségtelen, hogy a szigorúbb szabályok szerint megállapított nyugdíjuk várhatóan a svájci indexálás szerint fog emelkedni már a következõ évtized végén.
A 2009-2013 közötti idõszakot, különösen pedig az egy idõben belépõ változásokat már nem tudom ilyen egyértelmûen jónak és kiegyensúlyozottnak minõsíteni. Az eredeti elképzelés szerint a magánnyugdíjrendszer tíz év tagdíjfizetés után fizetett volna életjáradékot, és így 2009-tõl a nyugdíjba vonulók a két pillérbõl együttesen jutottak volna ellátásukhoz. Ez a tízéves megtakarítási idõszak a jelenlegi javaslatban tizenöt évre nõ. Ebbõl adódóan 2009- ben úgy lépnek be a társadalombiztosítási nyugdíjpillérben a szigorító intézkedések - a skálacsökkenés, az adózás, a szolgálatiidõ- hosszabbítás, a minimumok, a résznyugdíj megszûnése -, hogy a tõkefedezeti pillérbõl 2013-ig még senkinek nem fizetnek életjáradékot. A 2009 után megállapított nyugdíjak színvonala ezért annak ellenére csökkenhet, hogy az ellátásokat nem a nettó, hanem a bruttó keresetekbõl fogják megállapítani. Az intézkedések alapvetõen átrendezik a nyugdíjakat, az eredeti szándékok szerint is kedvezményezve a hosszabb szolgálati idõt és megszüntetve az átcsoportosítást a magasabb keresetûektõl az alacsony jövedelmûekhez.
(11.20)
A hosszabb szolgálati idõ megszüntetésével egyet kell értenünk, a nyugdíjminimumok megszüntetése azonban - aminek a teljes felszámolását nem támogatjuk - a harminc-negyven év szolgálati idõt teljesítõ alacsony keresetûeket is az idõskori járadék igénybevételére kényszerítené, elvesztve ezzel hosszú ideig fizetett járulékaikat a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe. Erre a kérdéskörre vonatkozó javaslatunkat is képviselõtársam fogalmazza meg.
Álláspontom szerint a 2009-ben hirtelen bekövetkezõ, jelentõs változás a nyugdíjkorhatár-emeléshez hasonlóan fokozatossá tehetõ. Nem kívánom itt a technikai megoldásokat részletezni, az utolsó két év keresetének valorizálásától kezdve az adózás elnyújtott bevezetésén át a skálamódosítás finomításáig. Az a véleményem, hogy ebben az idõszakban - éppen azért, mert a társadalombiztosítási nyugdíjalapnak nem növekszik a hiánya ebben az idõpontban, hanem esetleg szufficitet is jelenthet - van lehetõség arra, hogy kiegyensúlyozzuk az átmenetet. Ha ezeket a feladatokat most nem tudjuk törvénybe foglalni, akkor az országgyûlési határozatban is megfogalmazhatjuk.
A 2013 után megállapított nyugdíjak már fokozódó számban a vegyes rendszerbõl kerülnek kifizetésre. Az 1952 után születetteknek, a hosszabb szolgálati idõ elérésére képeseknek, a magasabb jövedelmûeknek annál kedvezõbbek a vegyes rendszerbõl származó nyugdíjak kilátásai, minél fiatalabbak. A férfiak a hosszabb szolgálati idõ és a magasabb kereset miatt nagyobb összeg megtakarítására lesznek képesek a magánnyugdíjpénztárakban, mint a nõk. Az unisex életjáradéknál - amit mindjárt megmagyarázok, hogy mi - azonban nyugdíjasként már ez az elõnyük jelentõsen mérséklõdik. Sajnos a gyereknevelés idejének elismerésére a javaslatok szerint csak akkor nyílik lehetõség, ha legalább a tb-alapba vagy esetleg mindkét pillérbe adókedvezményt igénybe véve járulékot fizet az állampolgár. Kifogásolható, hogy ezt a járulékmértéket nem a gyes összege után, hanem a minimálbért alapul véve kívánják megállapítnai.
A különbözõ korcsoportokra és rétegekre kiterjedõ modellszámítások általában tehát azt mutatják, hogy az elõnyök és a hátrányok többnyire kiegyenlítik egymást, azonban az 1947 és 1952 között születettekre, ezen belül is az alacsony keresetû és rövid idejû biztosítottakra vonatkozó szabályokat kell módosító javaslatokkal finomítanunk és korrigálnunk. Külön kell foglalkoznunk a jövõben az özvegyi nyugdíj mértékének csökkentésével, a minimumokkal, a résznyugdíj, valamint az öregkori járadék szabályainak az összehangolásával.
A nõk hátránya a tõkefedezeti nyugdíjpillérben kiegyenlítõdik, a gyermeknevelés elismerésére azonban a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben összehangoltabb intézkedéseket kell érvényesítenünk. A rokkantellátásokra és a hozzátartozói ellátások alakulására a tõkefedezeti pillér szabályainak rövid áttekintése után szeretnék visszatérni.
A magánnyugdíjra és a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó javaslat fõbb jellemzõirõl és lehetséges elõnyeirõl már szóltam. Szükségesnek tartom azonban néhány kérdésre röviden kitérni.
Ez a pillér fogja negyven év múlva a vegyes nyugdíjrendszerbõl fizetett idõskori ellátás egynegyedét biztosítani, 8 százalékos egyéni járulékfizetés mellett. A befizetések - mint hallottuk - egyéni folyószámlán gyûlnek, a keresetektõl, a megtakarítási idõ hosszától, valamint a pénztáruk gazdálkodásától, a befektetések hozamától függnek, és mindettõl függ az, hogy 62 éves korunkra mekkora összeget mondhatunk a magunkénak. Ebbõl az összegbõl fogják életjáradékunkat kiszámítani, nem véve számításba hosszabb életkilátást a nõk és rövidebb életkilátást a férfiak esetében.
A fizetendõ életjáradék nagysága azonban nem teljesen bizonytalan, mert nem lehet kevesebb, mint a társadalombiztosítási pillérbõl származó ellátás 21 százaléka. Ezt nevezzük normajáradéknak. Ennek a normajáradéknak az elõírása azt jelenti, hogy a vegyes rendszerbe átlépõ a legrosszabb esetben sem kockáztat többet, mint azt, hogy nem egészen 10 százalékkal fog kevesebbet kapni, mintha nem lépett volna át a társadalombiztosítási rendszerbõl. Természetesen én magam ezt a normajáradékot a korábbi javaslatokhoz képest alacsonynak tartom. A korábbi javaslatokban 28 százalék szerepelt, ezért javasolni fogjuk, hogy a 10 százalékos kockázatot - miután ez a kockázat egyébként rendkívül kevésszer fordulhat elõ - mérsékeljük 5 százalékra, hogy ez a lehetõség is biztonságot teremtsen minden más egyéb mellett.
A magánnyugdíj-megtakarítások öröklési szabályait, valamint az életjáradék melletti szolgáltatásokat megfelelõnek tartom. Szükségesnek látom azonban, hogy a jövõben viszontbiztosítással hozzátartozói ellátásokat is lehessen esetleg 0,5-1 százalék többletjáradék fizetésével vásárolni ebbõl a pillérbõl. A rokkantnyugdíjrendszer jelenlegi szabályainak szigorítása és egy korszerûbb rehabilitáció mellett sort kell keríteni arra is, hogy a magánnyugdíjpillér is kezelje valamilyen formában a megrokkanást. Ez ugyanis nem maradhat örökre a társadalombiztosítási nyugdíjpillér egyedüli terhe.
A pénztárak mûködésére, felügyeletére, a garanciákra vonatkozó szabályokkal nem kívánok foglalkozni, ezekkel egyetértek. Számos fontos kérdésre az általános vita során még kitérünk, illetve visszatérünk. Az általam elmondottakon kívül nyilván még számtalan szempont, módosítási szándék és javaslat is megfogalmazódik majd. Valamennyien számítunk az elõterjesztõk eddig is megtapasztalt kompromisszumkészségére és õszinte együttmûködésére.
Alapelveiben, fõ irányában, konkrét megoldásaiban frakciótársaim döntõ többsége már most is támogatni tudja ezeket a javaslatokat. Az 1998-as változások - mint arra részletesen kitértem - kifejezetten pozitívak, ezért nincs okunk, se jogunk a javaslatok elfogadását halogatni. Az pedig, hogy a következõ tíz-tizenöt évben szükséges szigorítások felelõsségét és terhét is magunkra vállaljuk, hogy nemcsak parlamenti politikai ciklusokban gondolkodunk, hogy a választási kampánytól el kívánjuk választani ezt a fontos ügyet, az a kormány és a kormánykoalíció felelõsségét tanúsítja. Módosításokkal, korrekciókkal reményeim szerint nemcsak a kormánypárti képviselõk, esetleg néhány, a nyugdíjrendszer iránt õszintén elkötelezett ellenzéki képviselõtársam, hanem az érintettek is el tudják fogadni, és fontos, hogy belépjenek számukra ezek a jelentõs változások.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)