DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! A Kereszténydemokrata Néppárt és annak frakciója nem támogatja a kormány nyugdíjreformját, mert nem tartja indokoltnak egy reformnak nevezett, holott tulajdonképpen egyetlen elem, a tõkefedezeti koncepció ilyen sietséggel való átverését a parlamenten, amely - véleményünk szerint - nem a társadalom széles rétegeinek az érdekeit képviseli. Ehhez a sietséghez képest a kormány nyolc hónapos késéssel benyújtott nyugdíjtörvénycsomagja a jelenlegi nyugdíjrendszer alapvetõ reformját tartalmazza.
A benyújtott tervezetbõl azonban nem derül ki, hogy mi az a problémahalmaz, amelyet ez a reform meg akar oldani. Azt természetesen valamennyien tudjuk, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer hosszabb távon súlyos problémákkal küzd, és azt is tudjuk, hogy ezek a probémák több forrásból származnak - a kormánnyal ellentétben. A legsúlyosabb probléma a demográfiai helyzet kritikussá válása, az, hogy a nyugdíjba vonuló generációkat egyre kisebb létszámú aktív korosztályok váltják fel, és ez önmagában és hosszabb távon drámai mértékben rontja az aktív-nyugdíjas arányt. Továbbá hogy 1989-tõl napjainkig több mint egymillió járulékfizetõ vált ki - nem önszántából - a társadalombiztosítási rendszer befizetõi közül, tehát tartós a munkanélküliség.
Hogy a gazdaság szerkezetének változása, azaz az a tény, hogy a munkavállalói státusból egyre nagyobb tömegek váltak önfoglalkoztatottakká, megteremtette annak széles körû lehetõségét, hogy jelentõs tömegek meneküljenek ki a járulékfizetési kötelezettségek alól - erre persze ösztönzi is õket a túl magas járulék mellett a szolgáltatások, a reáljövedelmek csökkentése és a kiszolgáltatott helyzetben anyagi biztonságuk hiánya is -, hogy az elhúzódó gazdasági válság a reálértékben amúgy is csökkenõ járulékbefizetések mennyiségét még inkább tovább csökkentette.
A kereszténydemokraták véleménye szerint a fenti válságforrások érdemi kezelése nélkül a nyugdíjrendszer tényleges reformja elképzelhetetlen. Ehhez azonban meg kell határoznunk azt is, hogy egy hosszú távra szóló nyugdíjreformnak milyen célokat kell szolgálnia. Véleményünk szerint ezek a célok a nyugdíjrendszer finanszírozhatósága, értékálló nyugdíjak garantálása a jelenlegi és a jövõ nyugdíjasai számára, és egy igazságosabb rendszer megszerkesztése.
(11.30)
Mert bármiféle nyugdíjrendszer átalakításának csak akkor van értelme, ha az a fenti célokat szolgálja, és az új rendszer legalább mérsékli a finanszírozhatatlanná vált régi rendszer csõdjéhez vezetõ alapvetõ okokat.
Mit tartalmaz ezzel szemben a kormányzat elõterjesztése? A kormányzati csomag sajnálatos módon éppen az érdemi problémák gyökereihez nem nyúlt. Nem ad választ alapvetõ kérdésekre, például a hosszú távú finanszírozhatóságra, a nyugdíjak értékállóságának garantálására, a demográfiai katasztrófa javítását szolgáló elképzelésekre.
Az természetes, hogy a törvényjavaslatokat háttérszámításokkal, hatástanulmányokkal szükséges alátámasztani. Igaz, hogy most több kötet hatástanulmányt kaptunk mind a kormány, mind a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat részérõl, amelyek azonban például a társadalombiztosítás és az államháztartás hiányát több tízmilliárdra tehetõen igen eltérõen prognosztizálják. Most akkor kinek higgyünk? Lehet, hogy ilyen rövid idõ alatt irreális elvárás lenne komoly ellenõrzõ számításokat várni, de az biztos, hogy mind a reálhozamokra vonatkozóan, mind az egyéb makroökonómiai összefüggésekre rendkívül merész vállalkozás volt több mint 50 éves idõtartamra elõbecsléseket készíteni. Az egyéni életútszámítások eredményei papíron lehetnek igen meggyõzõek. De hol lesz már ez a parlament, ez a kormány, ez a generáció, amikor a tényadatokkal majd valakinek, valakiknek szembesülniük kell? Azokat a feltételezéseket ugyanis, amelyekre épül, senki nem tudja ma sem ellenõrizni, sem garantálni. Kivételt képez természetesen ez alól az 1998-as nyugdíjemelés mértéke, amelyre miniszterelnök úr naponta vállal garanciát - de hát mindannyian tudjuk, '98 a választások éve.
A tõkefedezeti rendszer bevezetésének szükségessége az államháztartás helyzetébõl fakadóan mint egy kényszer-megtakarítás jelenik meg a számításokban, hogy kiegyenlítse a háztartások és részben a gazdálkodók prognosztizált megtakarítási hajlandóságcsökkenését.
A világ nagyon sok országában, Európában is valóban súlyos gondokkal küzdenek a társadalombiztosítások, és sok helyen keresik a megfelelõ reformlépéseket. Németországban például a finanszírozási gondokat új munkahelyek létesítésével, a felosztó-kirovó rendszer korszerûsítésével oldják meg. Tudjuk, az európai nyugdíjrendszerek gondjait is elsõsorban a demográfiai folyamatok okozzák: alacsony a termékenység, nõ az átlagos élettartam. Ez nálunk azért rosszabb, hogy tartósan alacsony születésszámok, tömegesen rossz egészségi állapot, korai keresõképtelenség mellett jelentõs az aktív korú halálozások aránya is. Az utóbbi évtizedekben pedig csökkent a születéskor, de nem a nyugdíjkorhatáron még várható élettartam is. És bár néhány európai országban valóban felvetõdött a tõkefedezeti rendszer bevezetésének a gondolata, azt mindenütt elvetették. Egyetlen európai országban sem vezették be.
Kérdés azonban, hogy nálunk csak a tb finanszírozhatóságáról van- e szó, vagy legalább ekkora, ha nem nagyobb súllyal esik latba a költségvetés finanszírozásának a kérdése, az állampolgári megtakarítások e célból való kikényszerítése. Mi más lenne erre ennél alkalmasabb, mint egy intézményi befektetõ csoport, amelyik bombabiztos államkötvényekbe szívesen fektet be? Hiszen a biztonság szempontja még a hozamokat is meg kell hogy elõzze náluk, viszont 20- 40 évig biztos, nem kérik vissza a pénzt. Így a mai és a holnapi államháztartási hiányok továbbgörgethetõk, finanszírozhatók lesznek.
Persze a javaslatok azzal érvelnek, hogy a megtakarítások forrást jelentenek majd a vállalkozói szektor számára is. Igen, ha teljesen biztonságosak lesznek a papírok, ha a vállalkozó szervezetek fejlõdése stabillá válik, ha a kincstár nem szívja el a megtakarításokat a továbbiakban elõlük. Ha, ha, ha, csupa ha.
A magyar társadalom megtakarítási hajlandósága ebben a formában, azaz a hosszú lejáratú megtakarítások növekedése az elmúlt három év tapasztalata alapján csak masszív ösztönzéssel - személyi jövedelemadó kedvezmény, munkáltatói hozzájárulás - volt elérhetõ. És még így is csak mindössze 20 milliárd forintra növekedett az önkéntes nyugdíjpénztárak vagyona e három év alatt, ami a GDP 1997. évi összegének mindössze 2 ezreléke! A kötelezõ nyugdíjpénztár bevezetése a tervek szerint már az elsõ évben meghozza ezt a megtakarítási szintet, s a számítások szerint tíz év múlva a háztartási megtakarítások egynyolcadát, 2040-ben pedig már egyharmadát teszi ki.
A belsõ megtakarítások növekedése a további makrogazdasági mutatókra is jótékonyan hat, mondják, hiszen a számítások szerint a krónikusan deficites folyó fizetési mérlegünk is pozitívba fordul át. Azért legalább mi ne higgyük a kormánynak el azt, hogy ez a választott lépések, reformok sikertörténete lesz! Hiszen a társadalombiztosítás kiadási oldala is ugyancsak megcsappan addigra, sõt, a költségvetés számos más rovata is meg fog könnyebbülni: kevesebb gyerek lesz, arra kevesebb szociális és oktatási kiadás kell; mivel kevesebb lesz az aktív lakosság száma is, még azonos munkanélküli ráta mellett is csökkenni fognak abszolút számban a munkanélküliség enyhítésével kapcsolatos költségvetési terhek.
Szóval, kevesebben leszünk - és itt szeretnék megállni. Medgyessy pénzügyminiszter úr expozéjában a nyugdíjreform szükségességét és sürgõsségét Széchenyi-idézettel támasztotta alá: "Mindig csak azon kötelességekrõl szólunk, amelyekkel szüleinkhez köttetünk, azokról soha vagy ritkán, amelyekkel gyermekeink iránt tartozunk, holott ezek még szentebbek." Milyen kár, hogy ezen idézett gondolatot a kormány nem a Bokros-csomag benyújtása elõtt vállalta fel, akkor talán elkerülhetõ lett volna, hogy 1996-ban már csak alig 100 ezer gyermek született, és 70 ezer volt az abortuszok száma. Egyszóval, kevesebbek leszünk, közli száraz tényként ezt a törvénytervezet, holott ez a közel 20 százalékos népességcsökkenés egy tatárjárás, törökdúlás, Amerikába kitántorgás vagy világháborús emberveszteségeink nagyságrendjébe tartozik. És ez még nem a vég! Hisz a gyermeklétszám várható csökkenése 30 százalékos, a munkavállaló korú népességé csak 25 százalék körüli, a csökkenési tendencia tehát tovább folytatódik.
A demográfiai trendek láttán jogos a kérdés: ki fogja mûködtetni a vagyont, megtermelni azt a jövedelmet, melybõl az egyéni számlás tulajdonosok tömege a járadékát megkapja, sõt részben e vagyont föl is éli? El lehet ütni persze a választ azzal, hogy majd nagyobb lesz az élõmunka hatékonysága. A közelmúlt német, francia vagy angol példái azonban nagyon jól mutatják, hogy ott is vendégmunkások millióira volt szükség a nemzeti vagyon mûködtetéséhez, ami számos további társadalmi probléma generálója, hogy csak a transzferek növekedésére utaljak, és másról most ne is beszéljek. A drámai népességcsökkenés mellett nem mehetünk el passzív közönnyel! Nem lehet az a válasz, hogy szociálpolitikára, gyermek- és családtámogatásra egyszerûen nincs pénz a költségvetésben. A társadalombiztosítás a legátfogóbb szociális háló, minden állampolgár minden életszakaszában ezer szállal kötõdik hozzá. Tenni kell, és tenni is lehet ennek keretében a fenti probléma mérsékléséért!
Érdemes föllapozni a törvénycsomag B mellékletének két fejezetét. Ebben a KSH "Társadalmi jövedelmek, a háztartások szociális helyzete 1996" címû elemzése található. Köszönetet szeretnék mondani készítõinek, dr. Zafir Mihálynak és Keszthelyiné Kobzos Katalinnak, megérdemlik, hogy nevük itt említésre kerüljön e Ház elõtt. A tanulmányból néhány idézetet szeretnék mondani:
Az aktív háztartások mintegy 40 százalékában nincs gyermek. A gyermek nélküliektõl a gyermekek számának növekvõ sorrendjével haladva a háztartások helyzete egyre kedvezõtlenebb. És beszéljenek itt a számok: az egy fõre jutó személyes nettó havi jövedelem 1996 elsõ háromnegyed évében az egyszemélyes háztartásokban 35 400 forint, a gyermek nélküli aktív háztartásokban házastársi vagy élettársi kapcsolat esetén 22 200, míg a háromgyermekes háztartásokban csupán 12 000 forint volt. Kétszeres-háromszoros elõnyben vannak a gyermektelen háztartások. A gyermekes háztartásokban húst és halat fejenként csak körülbelül felét fogyasztják, mint a gyermektelen háztartásokban, zöldségbõl, gyümölcsbõl hasonló az arány, a tejrõl ne is beszéljek. Ha ezt mint egyéni problémát tekintjük, akkor Csokonai után szabadon mondhatjuk: az is bolond, aki gyermeket vállal Magyarországon - hiszen még elemi szükséglet kielégítésében is hátrányt szenved a gyermektelenekkel szemben. Mivel az egyszemélyes aktív háztartások vannak a legelõnyösebb helyzetben, érthetõ, hogy mind kevesebben vállalják magukra a házastársi együttélést, ezen belül a gyermeknevelés kétségkívül kötelezettségeket is eredményezõ állapotát.
(11.40)
Erre a helyzetre ez a jelenlegi nyugdíjreform-tervezet még csak rá fog erõsíteni. Még az általános, generációk közötti szolidaritás is egyharmadával gyöngül az eddigiekhez képest; a generáción belüli szolidaritás pedig gyakorlatilag teljesen megszûnik. Az egyén annál többet képes megtakarítani, minél kevesebb társadalmi kötelezettséget vállal, azaz ha nem vállal gyermeket az egyén, aktív életében is jobban él, és nyugdíjas korára a kötelezõ rendszereken kívül is képes lesz az egyéni biztonságát megteremteni. Kifizetõdõ tehát az önzés, a törvényileg is megtámogatott egoizmus. Ez a reform egy igazságtalan rendszert még igazságtalanabbá tesz, újból megcsúfolva a "reform" szó eredeti, jobbító értelmezését. Ezt a nyugdíjcsomagot így, ahogy van, felelõs magyar országgyûlési képviselõ elfogadni, támogatni nem tudja.
Ne értsük félre: tisztában vagyunk azzal, hogy a hosszabb távú elõrelátást célzó törekvések messzemenõen indokoltak. Valóban jó lenne, ha az egyes állampolgárok hosszabb életszakaszban gondolkodva, az öngondoskodásra is alapozva hoznák meg egyéni döntéseiket. A társadalom azonban nem tekinthetõ az egyének puszta összegének, s ez a reformcsomag errõl elfeledkezni látszik: csak az üzleti biztosító szemlélete hatja át, amely szerint bemegyek és kötök egy biztosítást magamra. Nem veszi figyelembe, hogy nem vagyunk egyformák, hogy nem mindnyájunknak lehet gyermeke, családja, hogy nem mindnyájan egyformán vagyunk alkalmasak gyermekvállalásra és -nevelésre, de mindnyájunknak szüksége van a következõ generációra, és ezért mindnyájunknak kell vállalni az ezzel járó terheket - ha különbözõ formában is.
Szükséges tehát néhány elvi kiegészítés, illetve módosítás a csomaghoz, hogy az elõzõ mondatban foglaltak, vagyis a társadalmi szolidaritás minimuma legalább érvényre juthasson benne.
Kevésnek tartjuk, amit a javaslat a gyermekek utáni szolgálati idõ beszámítása terén tartalmaz. A javasolt beszámítás egyrészt kevés, mert mindkét szülõnek kell vállalnia az áldozatot, s méltányos lenne, hogy mindketten részesedjenek a szolgálati idõ beszámításában. Ez a kedvezmény egyébként is évtizedekkel késõbbi elõnyökkel kecsegtet, amit meg is kell érni vagy élni. Hatásában mindenesetre kedvezõbb lenne, ha nem szolgálatiidõ-beszámítást, hanem korkedvezményt jelentene a felemelt nyugdíjkorhatárhoz képest, de még eredményesebb és gyorsabban ható ösztönzõ lenne, ha például bizonyos járulékmérték- csökkentés mindkét szülõ esetében jelentkezne. Ez ráadásul komplex pozitív hatásokkal járna, mert kiegyenlítené vagy mérsékelné azt a hátrányt, amelyet a gyermekes anyák munkavállaláskor rendre elszenvednek gyermektelen nõtársaikhoz vagy a férfiakhoz viszonyítva.
A kedvezményeket a felnevelt gyermekek számán túl a gyermekek iskolai végzettségétõl is függõvé lehetne tenni, hisz az oktatás ma már jelentõs megterhelést jelent a szülõk számára; ugyanakkor láttuk, hogy a jövõben egyre nagyobb vagyonok mûködtetését kell a megfelelõ jövedelemtermelésre képes utódokra bízni, s teljesen bizonyos, hogy ez magasabb képzettséget igényel. Méltó és társadalmilag igazságos, hogy aki a társadalom számára - nemcsak önmaga számára - ilyen utódokat nevel, azt a társadalom elismerje és méltóképpen honorálja.
Ezen túlmenõen pénzügytechnikai kérdés a törvénycsomag tartalma, amelyhez röviden néhány észrevételt teszek, a többit majd a képviselõtársaim.
A H/4292. számú országgyûlési határozati javaslat indoklásának 7. pontja szerint a korábbi országgyûlési határozatot, a 60/1991.-t azért kell hatályon kívül helyezni, mert a tb-rendszer reformjának koncepciójától az új rendszer úgymond alapvetõen eltér. Kár úgy feltüntetni, mintha az elõzõ Országgyûlés teljesen helytelen irányokban kereste volna a megoldást, hiszen ott is a háromlépcsõs rendszer, az öngondoskodás kiterjesztése volt a cél, még ha nem is kötelezõ jelleggel. Mi, kereszténydemokraták, továbbra is a háromlépcsõs nyugdíjrendszer mellett állunk ki, melynek elsõ eleme egy egységes összegû nemzeti alapnyugdíj; a második eleme az aktív életszakasz keresetéhez és a befizetett járulékokhoz igazodó igazságosabb nyugellátás; a harmadik pedig az önkéntes kiegészítõ biztosításban szerezhetõ ellátás. Jó lenne, ha az Országgyûlés a magyar nemzet, a magyar társadalom érdekét kívánná szolgálni mindig és mindenkor, és nem a kormányok szavazógépezetének szerepére redukálódna. Ez esetben megfontolandó, hogy jobban hangsúlyozzuk a folytonosságot az elõremutató javaslatokban, országgyûlési határozatokban.
A T/4294. számú törvényjavaslatnál a nyugellátások évenkénti rendszeres emelése kapcsán a 62-63. §-ok azt irányozzák elõ, hogy egy alkalommal, január hóban a tervezett fogyasztóiár-növekedéshez és a várható reálbér- vagy nettó átlagkereset-növekedés vagy a tervezett országos bruttó átlagkereset-növekedés valamilyen kombinációjához kell igazítani az emeléseket. Túl sok itt a "tervezett" szó, ami nagyfokú bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot visz a rendszerbe. Gondolt-e valaki arra például, hogy januárban mibõl és ki elõlegezi meg azt az emelést, amire talán várhatóan az év folyamán emelkedõ bérek alapján folyik be a fedezet? A kormányzat által javasolt megoldás, azaz a magán-nyugdíjpénztárak bevezetése semmilyen problémát nem old meg önmagában. Nem világos, hogy az amúgy kevés forrást két zseb között megosztva vajon mitõl gyarapodnak majd azok. Az pedig fölöttébb gyanús, hogy a kormányzat elõterjesztésének A melléklete a magán- nyugdíjpénztárak propagandaanyagát tartalmazza.
A kormányzati elõterjesztés mélyen hallgat az áttérés költségeirõl, arról, hogy az új rendszer beérésének idején a felosztó-kirovó rendszernél jelentõs hiány keletkezik. Tisztázatlan, hogy e hiány pótlása milyen forrásból fog történni. Amennyiben az új nyugdíjpénztárak forrásai használódnak fel e célra, akkor nem fog megvalósulni az ígéret, hogy a nyugdíjpénztáraknál keletkezõ források a beruházásokat és a tõkepiacot fogják élénkíteni. Amennyiben adóemelésbõl vagy más költségvetési forrásból történik a felosztó- kirovó rendszer forráshiányának pótlása, akkor lényegében nemhogy csökkenne a társadalom átlagos terhelése, de még növekszik is. Arra pedig még gondolni sem merünk, hogy netán hitelfelvételbõl vélné a kormányzat a forráshiányt pótolni.
A tervezet adós marad a nyugdíjalapoknál keletkezetõ források befektetési lehetõségeinek precíz szabályozásával is. Amennyiben ugyanis a nyugdíjalapok forrásait külföldön is befektetheti - ez ügyben lobbyzik az elõterjesztés A melléklete -, akkor a magyarországi beruházások és tõkepiacok élénkülése csupán illúzió marad.
Érdemes megvizsgálnunk azt a kérdést is, hogy kiket hoz kedvezõbb és kiket hoz kedvezõtlenebb helyzetbe az új nyugdíjreform. Még a kormányzati elõterjesztés elnagyolt számításaiból is nyilvánvaló, hogy a tervezett nyugdíjrendszer elsõsorban a magasabb jövedelmû gyermekteleneket hozza kedvezõbb pozícióba, míg a jelenlegi helyzethez képest a gyermekes nõk helyzetét rontja leginkább. Már a rossz emlékû Bokros-csomag kapcsán is elmondtuk, hogy igen furcsának tartjuk azt a morált, amely a védekezni képteleneket sújtja leginkább; azaz jelen esetben is ugyanaz történik mint akkor: a gyermekeket és a gyermekes anyákat rabolják ki.
De nem kedvez a jelenlegi nyugdíjasoknak sem, hiszen a törvénytervezetben szereplõ, évenkénti nyugdíjemelésre vonatkozó javaslatot - minden képviselõtársam megkapta - 12 nyugdíjas szervezet utasítja el - talán ennyit a széles konszenzusról -, és tartja etikátlannak, mivel a tervezett évenkénti változtatás elbizonytalanítja, kiszámíthatatlanná teszi a még megélhetõ néhány évüket is, mert az özvegyi nyugdíjak módosítása szerzett jogokat csorbít, és nem terjed ki mindazokra, akiknek elhunyt hozzátartozója nyugdíjjogot szerzett. De nem kedvez a jövõ nyugdíjasainak, a fiataloknak sem, akiknek kötelezõ belépniük a tõkefedezeti rendszerbe, mivel megtakarításaik a hiányzó garanciák nélkül könnyen a rossz emlékû békekölcsön sorsára juthatnak. A kormány koncepciója így egyértelmûen a nyugdíjalapokat kezelõ magánpénzintézetek számára lesz csupán elõnyös. Ez pedig nem lehet célja egy olyan nyugdíjreformnak, amelynek az egész társadalom érdekeit kellene szolgálnia - vagy pedig akkor azt kell kimondani.
Meg kell állapítani azt is, hogy az elõterjesztés igazán alapos háttérszámításokat, költséghaszon-elemzéseket nem tartalmaz, holott egy ilyen horderejû kérdés esetén minimálisan elvárható lenne az, hogy alapos, az elõnyöket és a hátrányokat egyaránt bemutató háttérszámításokat tartalmazó elõterjesztést kapjunk kézhez.
Érthetetlen a kormányzat sietsége is. Egy ilyen reformnál, amely hosszú évtizedekre jelent elkötelezettséget az egész társadalom számára, csak alapos és megfontolt döntésnek van helye.
A magánnyugdíjpénztárak kötelezõvé tételét alkotmányossági szempontból aggályosnak tartjuk, hiszen egy magánszolgáltatás igénybevételének törvényen keresztüli kikényszerítése legalábbis aggályos.
(11.50)
Az eddig elmondottakból is világos, hogy a kormány nyugdíjreform- tervezete a kívánt célt, azaz a nyugdíjrendszer hosszú távú stabilitását, ennek az egész társadalom érdekében történõ megvalósulását nem éri el, hiszen nemhogy ösztönözné a gyermekáldást, hanem kifejezetten büntetni kívánja azt, így a demográfiai stabilitást nem szolgálja, gazdasági hatásai teljesen tisztázatlanok, szerencsés esetben esetleg nem lesznek károsak.
Az elõterjesztés azt mutatja, a kormányzat abban az illúzióban ringatja magát, hogy az új rendszer érdekeltséget fog teremteni az állampolgárok számára az újjáalkotott társadalombiztosítási rendszerbe való visszatérésre. Egyszerû számítással kimutatható, hogy ez nem igaz. Az egyének, legalábbis azok, akik e rendszerben befizetõk, továbbra is a kimenekülésben érdekeltek. Ez a reformtervezet tehát növeli az államadósságot és annak kamatait, nem csökkenti az élõmunka költségeit, nem tartalmazza az állami garanciákat arra vonatkozóan, hogy a tõkefedezeti rész forrásai a nemzetgazdaság fejlõdését szolgálják, hogy ezzel új munkahelyeket teremtsen, s növelje a járulékfizetõk arányát. Csak arra alkalmas, hogy a szociális biztonság eddiginél sokkal alacsonyabb szintjén termelje újra az eddigi nyugdíjrendszer válságához vezetõ problémákat.
Végül: a kereszténydemokraták vallják, hogy a társadalombiztosítási rendszerek válsága sürgetõ igénnyel veti föl e rendszerek újraszabályozásának kérdését. Véleményünk szerint tehát megvalósítható a nyugdíjreform Magyarországon, ha szakmai, társadalmi konszenzuson alapul; ha elfogadottá válik az a felismerés, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer stabilizálásának alapjait hosszú távon a korhatáremelés és a járulékfizetés kiterjesztése megteremtette, így rendkívüli, elõrehozott intézkedések 1998-ban nem indokoltak. A jelenlegi felosztó-kirovó rendszer olyan átalakítása valósul meg, amely a pontrendszeres nyugdíjrendszer bevezetésével korrekt Tsszhangot teremt a járulékfizetések és a megszerezhetõ ellátások között; a járulékfizetés nélküli, illetve tanúval igazolhatóan szerezhetõ szolgálati idõk megszüntetése, az elismert idõk járulékfedezetének megteremtése, a munkanélküliek, illetve a járadékból kiszorultak nyugdíjbiztosítási feltételeinek rendezése, a nyugdíjminimum megszüntetése, a szociális rászorultságon is alapuló járadékrendszer bevezetése mellett a járulékfizetési fegyelem erõsítése, a bejelentett és a tényleges jövedelmek és járulékalapok összhangjának megteremtése elsõsorban az érdekeltségi viszonyok rendezésén keresztül.
Továbbra is támogatjuk a többpilléres nyugdíjrendszer kidolgozására tett javaslatot, melyben helyet kapott az önkéntes részvétel alapján mûködõ tõkésített rendszer továbbfejlesztése is. A javasolt reform, beleértve a korcentrum fokozatos emelkedését és a rokkantsági nyugdíjrendszer átalakítását is, finanszírozhatóvá teszi a nyugdíjrendszert úgy, hogy abban néhány évtized alatt - persze kedvezõ gazdasági feltételek esetén - mintegy 2000 milliárd forint tartalék is képzõdhetne változatlan áron és kamatok nélkül számítva, amely a nyugdíjak fedezetén túl a gazdaság fejlesztésének forrásául is szolgálhatna.
Az egyéni nyilvántartás segítségével figyelemmel kísért járulékbefizetés a valóságos egyéni érdekeltséget megteremtheti, ugyanakkor automatizálni kell az évenkénti nyugdíjemelést is. Gyors intézkedésekkel segítséget kell adni az informatikai, ügyviteli fejlesztésre, amely ösztönzi a járulékfizetõk jogkövetõ magatartását, jelentõs mértékben növelni képes az ágazat bevételeit.
A nyugdíjreform tehát olyan folyamatként definiálódik, amely 1997- ben az öregségi korhatáremelésre vonatkozó törvény elfogadásával már elkezdõdött. 1998. január 1-jétõl ez folytatódik, s a szükséges informatikai, ügyviteli fejlesztési, valamint kodifikációs munka s nem utolsósorban egy valóban igazi, széles társadalmi konszenzus megteremtésével legkésõbb 2000-ig befejezõdhet. A kereszténydemokraták csak egy ilyen nyugdíjreformot tudnának támogatni, sajnáljuk, hogy a kormány nem ilyet nyújtott be. Köszönjük szépen a türelmet. (Taps.)