DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! E héten elérem a nyugdíjkorhatárt, és az elmúlt hetekben megszületett az elsõ unokám. (Taps.) Ennek a két ténynek tudják be, ha személyes ügyemnek tekintem a nyugdíjreform kérdését. Önök azt mondhatják, hogy ha én jövõ héten már nyugdíjba vonulhatok, akkor miért idegesítem magam, hiszen a nyugdíjreform majd csak januárban lép életbe.
Ugyanakkor azt is mondhatják, hogy a 62 év múlva nyugdíjba menõ unokám ügyében miért most szólok, hiszen 62 év valóban hosszú idõ. Olyan hosszú idõ, hogy - Szabad György úr napirend elõtti felszólalásához csatlakozva -: ha Deák Ferenc 1867-ben tudta volna, hogy a kiegyezésnek 51 év múlva Trianon lesz a következménye, akkor valószínûleg ezt a kiegyezést nem, vagy nem így köti meg. Deák Ferenc a haza bölcse volt, és lám, 51 év után rácáfolt az idõ.
Mi a haza bölcsei vagyunk, bölcsebbek együtt, mint Deák Ferenc vagy bárki más lehetett? Hiszen hatvanöt évre határozzuk meg a jövõnket. A mai döntéseink 65 évre meghatározzák, elõre eldöntik, elõrevezérlik a társadalom mûködését, hiszen az ezután nyugdíjba vonulók várhatóan 2050-60 táján fognak végleg kikopni, kifogyni, kihalni ebbõl a vegyes rendszerbõl. Amit most elhatároztunk, addigra érik be, addigra válik teljes körûvé. Tehát óriási a felelõsségünk.
Óriási a felelõsségünk, mint ahogy mindannyi parlamentnek Európában, amikor azzal a kérdéssel kerülünk szembe, hogy mit tegyünk abban a demográfiai, gazdasági helyzetben, amikor a keresõképes lakosság száma fogy, az idõskorúak száma nõ, már Magyarországon is megfordult az életkor csökkenése. Nos, erre mindenki keresi a választ. Többek között a Magyar Országgyûlés is a 60/1991. határozatában elõírta, hogy a kormánynak be kell terjeszteni a hosszú távú nyugdíjelképzeléseket. No, arról nem volt szó, hogy ezt az utolsó évben fogják beterjeszteni, ez azonban itt van, és fél év múlva hatályba kívánjuk léptetni.
Mi okozza a tulajdonképpeni problémát? Ha kisebb az aktívak száma, mint a passzívaké - a nyugdíjra szorulóké -, akkor nincs elegendõ összeg a nyugdíjak értéken tartásához, sõt egy idõ múlva már a nyugdíjasok életben tartásához sem. Milyen választ ad ez a nyugdíjreformnak nevezett gyökeres átalakítás erre a kihívásra?
A kormány nem az okokat próbálja kezelni, tehát nem azt, hogy csökken a születésszám, nincs elég, nem lesz elég megfelelõen képzett - és ezért magas értéket elõállítani képes - munkavállaló, és nem azt a problémát kezeli, hogy a munkanélküliség szintén egy járulékbefizetési deficithez vezet. Ha ezt a három problémát kezelné, akkor nem ezt a javaslatot kaptuk volna meg. E már megkezdett reform nyugdíjhatár-emelésének a munkanélküliségre semmiképpen nem lehetett kedvezõ hatása. A mostani nyugdíjreformnak nevezett gyökeres átalakítás a gyermekes anyák számára kötelezõen elõírt, a gyesbõl fizetendõ havi 5250 forint ma - mint a minimálbér megfelelõ százaléka - , de ez évrõl évre nõni fog; ennek elõírásával semmiképpen nem a gyerekszám növelése irányába hat.
Az oktatás, a magasabb értéket elõállítani képes munkaerõ megteremtésének szándéka sem igazán felismerhetõ, hiszen akkor az egyetemi, fõiskolai évekre nem írnák elõ kötelezõen ugyanennek az 5250 forintnak a befizetését az ösztöndíjakból. Ez négyéves átlagos fõiskolai, egyetemi tanulmány alatt 315 ezer forintot venne el az egyetemistáktól. Véleményem szerint ez nem igazán a kimûvelt emberfõk számának gyarapítása érdekében szolgáló, azt eredményesen megvalósítani képes javaslat. Helyette azt a képtelen feladatot vállalja a bevallottan ateista miniszterelnök vezetése alatt álló kormány: amikor azt mondja, hogy kevés a társadalombiztosítás bevétele, akkor ennek egy részét, a pályakezdõk és a fiatal önként átlépõk saját befizetésének teljes összegét, az egész társadalombiztosítási járulék egynegyedét kiveszi ebbõl a rendszerbõl.
(9.30)
Az ateizmust azért említettem, mert ilyenfajta hal- és kenyérszaporításra csak a Bibliában van példa, amikor a kevesebbõl - és indokként a keveset halljuk - még elveszünk, és azt reméljük, hogy ettõl több lesz. Nagyon kíváncsi lennék, ha ezt valaki meg tudná magyarázni. A magyarázatokat, amelyeket eddig hallottam ennek a logikai képtelenségnek a feloldására, körülbelül úgy lehet összefoglalni, hogy ez a kivett összeg most az elõrehozott takarékosság folytán majd a gazdaság élénkítését fogja szolgálni. Tehát ez a társadalombiztosítási alapból hiányzó összeg arra lesz jó, hogy bekerülvén a gazdaságba, ez majd ott olyan folyamatokat indukál, amelyek haszna, hozama úgy jelenik meg, hogy nõnek a jövedelmek, ezért a befizetések a társadalombiztosítási kasszába, a nyugdíjak értéken tartása megoldható lesz.
Nos, ilyen elvek alapján az összes európai ország - ahol gondolkoznak a nyugdíjreformon - hasonló következtetésre juthatott volna, de nem jutott. A német nyugdíjszakértõk 10 billió márkára becsülik ennek az átállásnak a költségeit. S áldják a jó szerencséjüket, hogy nem tértek át a tõkefedezeti rendszerre, hiszen a keleti tartományok visszacsatolásakor összeomlott volna a tõkefedezeti rendszer, míg a felosztó-kirovó, jelenlegi rendszerbõl meg tudták oldani - igaz, nem elégséges módon - ezeknek a volt kelet-német állampolgároknak a nyugdíját. Igaz, hogy ott 600 márka az átlagnyugdíj, míg a nyugati területeken 1600 márka, igaz, hogy emiatt óriási feszültség van mindkét oldalon, mert a volt keletiek keveslik, a jelen nyugatiak meg sokallják az erre fordítandó pénzt; de úgy érzik, hogy szerencsések voltak, mert nem lépték meg, és nem is merik meglépni.
A svéd parlament - és most a két ország és a mi gazdasági helyzetünket a háttérben próbáljuk végiggondolni - külön bizottságot hozott létre az ottani népjóléti miniszter vezetésével, aki liberális, a bizottság tagjainak nagy része szociáldemokrata. Õk évek óta azon dolgoznak, hogy egy százalékot hogyan lehetne a tõkefedezeti rendszerbe a Stockholm-modellben, Stockholm tartomány, megye területén átcsoportosítani. Tehát egy erõs, stabil gazdaság - vagy két erõs, stabil gazdaság -, mint a német, illetve a svéd sem mer ebbe a lépésbe belemenni. A svédek egy százalékig sem, csak hezitálnak. Mi most az elõterjesztés szerint 25, a tervek szerint 30 százalékot kiveszünk a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbõl és a tõkefedezeti elvre hivatkozva átteszünk a magánnyugdíjrendszerbe.
Nos, az elsõ érv tehát, hogy a gazdaság élénkül, az elképzelhetõ, hogy igaz, de erre semmiféle bizonyíték nincs. Ha a németek, a svédek nem érzik úgy, akkor miért érezzük mi a sokkal labilisabb gazdaságunkban? Magyarországon 1928-ban az OTI-törvény, a társadalombiztosítási törvény elfogadásakor ugyanolyan helyzet volt. Azt várták, hogy a gazdaságot megélénkítik ezzel, hiszen a mostani Ratkó-gyerekekhez hasonlóan akkor az elcsatolt területekrõl Magyarországra kerültek nyugellátását kellett fedezni, és ehhez egy gazdasági prosperitásra lett volna szükség. A gazdaság élénkülése azonban nem ettõl, nem '28-tól, hanem '37-38-tól, a háborús konjunktúrától indult meg. A kettõ közti rettentõ keserves évekre talán emlékeznek azok, akik olvastak ez idõ tájban keletkezett mûveket, illetve halvány gimnáziumi emlékképük van arról, hogy milyen sikeres volt az a mérnök, aki elmehetett villamoskalauznak. Tehát nem vált be.
Miért is nem válhat be ez ma Magyarországon az, hogy a gazdaság élénkítését fogja szolgálni ez a pénz? Azért, mert mi bevallottan, hirdetetten és reményeim szerint reálisan az Európai Közösség tagjai leszünk. Az Európai Közösségben márpedig a tõke szabad áramlása és ennek a megakadályozásának tilalma egy olyan alapelv, amelyet nem valószínû, hogy Magyarország külön szerzõdés formájában magára nézve nem kell hogy kötelezõen elismerjen. Márpedig ha a tõke szabadon vándorolhat, akkor semmi sem tudja megakadályozni ezeket a magánbiztosítókat, hogy ne magyar termelõ vállalkozásokba fektessék a pénzt, hanem oda vigyék, teljes joggal, szívük szerint, ahol ennek nagyobb hasznot, jobb megtérülést remélhetnek. Tehát a gazdaságélénkítõ hatás a második luftballon, amely - úgy tûnik - az érvek logikus végiggondolása után kipukkadni látszik.
A harmadik ilyen luftballon az, hogy nagyobb érdekeltséget teremt az új rendszer a társadalombiztosítási járulék befizetésében. Kérem szépen, a társadalombiztosítási járulékot ma is befizetik a munkavállalók, egyszerûen azért, mert meg sem kapják, hanem levonják a fizetés elõtt. Nem fizetik meg a munkaadók, és nem fizetik meg a vállalkozók, legalábbis egy részük.
Ha a magánpénztárba teszem be a saját pénzemet, amelyet megkapok munkabérben, attól miért lenne érdekeltebb a munkavállalóm, aki eddig nem fizetett, hogy befizessen a Társadalombiztosítási Alapba? Az égvilágon semmitõl nem lesz érdekeltebb. Mitõl legyen érdekeltebb a vállalkozó, hogy befizessen a nyugdíjalapba? Hiszen az igen optimista gazdasági számításokon alapuló prognózis szerint is legfeljebb egy-két százalékpontnyi jobb nyugdíjra számíthat, mint jelenleg. Ennek az egy- két százaléknak, amelyet majd 30-40 év múlva fog látni, ennek reményében azt komolyan hiszik önök, hogy a most be nem fizetett pénzek, kicsalt pénzek azonnali piaci hasznosításával nem fog nagyobb hasznot elérni a vállalkozó? S komolyan hiszik, hogy õk ezt nem tudják? Mibõl gondolják, hogy a fekete- meg a szürkegazdaság ettõl a remélt, majdani, esetleges összegtõl hirtelen kifehéredik? Hogy a mocskos... - pardon, nem mocskost, feketetét kívántam mondani - hogy a fekete- és a szürkegazdaság hirtelen magába száll? Nem. Semmivel nem nõ meg a járulékfizetési kedv.
A járulékfizetési hajlandóság növelésének egyetlenegy eszköze lenne: a várományfedezeti rendszer lenne, de errõl majd késõbb beszélnék mint a Magyar Demokrata Fórum nyugdíjreform-javaslatáról. Tehát az, hogy érdekeltséget növelünk, ez sem felel meg a tényeknek.
Mi lesz viszont mindennek a következménye? Három részre válik a társadalom: azokra, akik kötelezõen az új rendszerbe kerülnek át, ezek a pályakezdõk; azokra, akik önként kerülnek át - a számítások szerint a 30 éves nõnek és a 35 éves férfinek még érdemes átlépnie a rendszerbe -; illetve lesznek, akiknek már vagy nem érdemes, vagy életkoruk miatt nem is lehet. Ez a három felé osztott társadalom három különbözõ érdekcsoportot fog jelenteni. És ez az állapot 60 évig így marad. Hatvan évig szétaprogattuk a társadalmat három, egymással szemben álló csoportra, egyszerûen annak következtében, hogy mikor születtek. Nem mondom azt, hogy igazságosnak tartják, mert itt az "igazságos" szó elhangzott, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer igazságtalan. Ilyen kategória nincs a nyugdíjrendszerben. Méltányosság nevû kategória van. Szóval, hogy ez miért méltányosabb, azt fel nem tudom fogni.
Mi következik az elsõ csoportbelieknek, a most kötelezõen belépõknek?
(9.40)
Az következik, hogy befizetik a pénzüket, a saját megkapott pénzüket, tehát a saját nyugdíjjárulékukat; hogy a munkáltatójuk mit csinál, az õket nem érdekli igazán. Mint ahogy az sem, hogy fizeti-e a gáz- vagy villanyszámlát, hogy hol vásárol nyersanyagot; az a rezsi része, nem az õ dolguk. Tehát õk a teljes összeget befizetik, ami most 6, az elõterjesztõk reménye szerint 8, majd 10 százalék lesz. Ezt befizetik egy olyan hitelkonstrukció formájában, aminek az a lényege, hogy ma fizetek, és elõször 27 év múlva kapok belõle vissza pénzt.
Tehát 27 évig rábízom a pénzemet egy hitelkonstrukcióban másra. A 27 éven ne tessenek csodálkozni, a futamidõvel nem szabad összekeverni, mert a reálisan 30-35 év múlva átkerülõkkel együtt akkor lesznek nyugdíjkorúak. (Dr. Szabó Imre: Eddig is így volt! - Göndör István: És ma mennyit várunk? - Akar László: És mire várunk!?) Jó. Kérem szépen, ezt a pénzt befizetik, és kamatot remélnek tõle. De a kamatot az égvilágon semmi nem garantálja, mert azt mondja a törvény, hogy ezt befektetik azok, akik kezelik, és a befektetések hozamát majd hozzáadják ahhoz, amit nyugdíjként visszakapnak.
Ha egy bank ilyen hitelkonstrukciót ajánlana, azt az égvilágon senki nem venné igénybe. Ezt tehát önként nem lehet remélni, ezért kell elrendelni kötelezõen a befizetést. Ilyen rossz banki befektetéseket az égvilágon épelméjû ember nem tenne sehol, tehát kötelezõen, a törvény erejénél fogva, az állam hatalmánál fogva ezt elrendelem. Ez azt jelenti, hogy a kockázatot a befizetõ, az állampolgár viseli, tehát a kockázatot ráhárítja az állam, míg a felelõsséget, a garanciát csak a befizetett tõke erejéig vállalja.
Tessék elképzelni, hogy 27 év múlva mennyit fog érni egy ma befizetett százforintos! Hogy aztán mi lesz a kamatokkal és a megállapítható nyugdíjakkal, erre azt mondjuk, hogy szigorúan szabályozzuk ezeknek a befektetéseknek a lehetõségeit, hozamát garantáljuk. De hogyan tudjuk garantálni egy nem magyar tulajdonban levõ vagyonkezelõnél - az Európai Közösség szabályai között -, hogy mennyi hasznot produkáljon, mennyi legyen az a minimális haszon, amibõl garantálni lehet a különbözõ százalékok szerinti visszafizetést? Sehogy! A saját magyar bankjainkkal nem tudunk boldogulni ma, amikor még jórészt állami tulajdonban vannak.
Tehát a kezdõk nem igazán kiszámítható, hanem egy bizonytalan jövõ elé néznek. Az átkerülõk, akik önként átlépnek, még rosszabbul járnak, hiszen az eddig befizetett társadalombiztosítási járulékuk egynegyede az átlépéssel elvész. Ezért sem érdemes 30, illetve 35 évnél korábban átlépni. Errõl valahogy nem esik szó. Akkor, amikor itt arról beszélnek, hogy nem veszélyeztetnek szerzett jogokat, akkor nemhogy jogokat, hanem megszerzett pénzt, befizetett pénzt veszélyeztetnek az új rendszerrel.
És akkor maradnak az idõsek, akik ma nyugdíjban vannak, illetve az elkövetkezendõ évek során mennek nyugdíjba. Az õ számuk körülbelül három és félmillióra tehetõ az egész kifutási idõ alatt, tehát az országnak igencsak jelentõs része, egyharmada. Az õ nyugdíjukat az állam garantálja, és a költségvetés kiegészíti a hiányzó összeggel, amely hiányzó összeg nem lesz több a nemzeti jövedelem egy százalékánál, ha igazak lesznek azok a prognózisok, amelyeket a gazdasági elõrejelzõk 50-60 évre le merészeltek írni.
Ez a hiányzó összeg tehát a mindenkori pénzügyminiszter kénye- kedvétõl, a költségvetés aktuális állapotától függ. Képzeljék el, hogy miért jött létre a társadalombiztosítási rendszer, és miért döntött ez az Országgyûlés '91-ben úgy, hogy független, a költségvetéstõl független rendszerbõl fogják a nyugdíjakat fizetni. Egyszerûen azért, mert a mindenkor éhes költségvetés és a mindenkor egyéb megfontolásokat tartalmazó pénzügyminisztériumi költségvetési elõterjesztések nem nyújtanak kellõ garanciát arra, hogy bármilyen nehéz, szorult helyzetbe kerülvén az ország - hiszen a gazdaság hullámzásai kiszámíthatatlanok -, nem mondom, hogy állni akarja, hanem hogy állni tudja az adott szavát. Tehát az, hogy ezt a hiányzó, a nemzeti jövedelem egy százalékát jelentõ összeget milyen mértékben forgatják vissza, telepítik át a társadalombiztosítási alaphoz, az bizony kiszolgáltatottabbá teszi a majdani nyugdíjasokat, illetve a jelenlegi nyugdíjasokat.
Ezek szerint eddig különösebb hasznot nem fedeztünk fel az átállásban, és azért sem fedezhettünk fel, mert ennek a rendszernek a mûködtetése magasabb rezsivel, magasabb mûködési költséggel történik a világon mindenütt, ahol ilyen rendszer van, Dél-Amerikában, az Amerikai Egyesült Államokban, mint akár a társadalombiztosítási, akár a nonprofit önkéntes pénztárak mûködtetése.
Ez egyszerû, hogy magasabb költséggel mûködik, ez megint egy alaplogikai dedukció, hogy ha egyszer egy magáncég, amely profitorientáltan kezeli a vagyont, akkor azt a profitot a rendszerbõl kiveszi, mert ha nem úgy tenné, akkor tönkre menne, és az még rosszabb lenne az oda befizetõknek. Tehát ez a profit szükségszerûen növeli a mûködési költségeket, és tovább növeli a hiányt.
A másik: miután versenyhelyzetben vannak ezek a cégek egymással, jelentõs összegeket fordítanak reklámra. Például Chilében, ahol ilyen rendszer '81 óta mûködik, egy év alatt 80 százalékkal megnõtt a reklámköltség, hiszen igyekeznek átcsábítani magukhoz a biztosítottakat. A végén már kempingfelszerelést, meg acapulcói nyaralást is ígértek, de sajnos ez az egész rendszert drágábbá tette. Hiszen teljesen mindegy az egészet tekintve, hogy melyik biztosítóból melyikbe megyek át. Tehát úgy tûnik, hogy ennek drágább a mûködtetése.
Még egy költségnövelõ tényezõ hozzájön, ami képtelenül alacsonynak tünteti fel azt a becslést, hogy félszázalékos ráfordítással mûködjenek: az, hogy - teljesen logikusan - ezek viszontbiztosítást fognak kötni egymással, ami jó és kívánatos, hiszen ezzel a befektetett pénz biztonságát növelik. De a viszontbiztosításnak is ára van, díja van, ezt megint csak a költségeket növeli. A harmadik költségnövelõ és igen jelentõs tényezõ, hogy a hiányzó összegre az államnak most, momentán éppen nincs pénze, és várhatóan nem is lesz, hacsak nem akarja a közjóléti és a mûködéshez szükséges kiadásokat az irracionális szintre leszorítani.
Tehát ezt a pénzt föl kell venni hitelként, ami tovább növeli a belföldi államadósságot, aminek a kamatai megint az egész átállás költségeit növelik, és amit ha majd vissza kell fizetni, ugyanoda fogunk jutni, ahol most vagyunk, az akkori befizetésekbõl tudjuk teljesíteni az akkori kifizetéseket; tehát visszajutunk a felosztó- kirovó rendszerhez.
És mi történt az egészben? Az egész arról szólt, hogy egy óriási nagy tocsikolást csináltunk, kérem! Mert az állam, mint aki beszedi a törvény erejénél fogva a pénzt, nem közvetlenül fizeti vissza, illetve a társadalombiztosítás, amelyik beszedi, nem közvetlenül fizeti vissza, hanem a folyamatba beiktat egy magánnyugdíjrendszert, amely magánnyugdíjrendszer éppen úgy, ahogy Tocsik Márta, a saját hasznát természetes módon ebbõl igyekszik kivenni.
Tehát semmivel nem változott az egyenleg, semmivel nem lett több munkaképes, tanult állampolgárunk, kevesebb munkanélkülink, csak éppen ebbõl a hatalmas összegbõl - ugyan nem tudom, hány tocsiknyi, de azért olyan ezer milliárdokban kell itt gondolkozni -, igen jelentõs összegbõl lehetõséghez jutnak azok, akik ezt a pénzt kezelni fogják.
(9.50)
Egyedül õk járnak jól ebben a reformban, az új nyugdíjrendszerben. Az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy az õ elemi, világos érdekük teszi indokolttá azt, hogy fél-egy évvel a választások elõtt ezt még utoljára megkísérli a kormány elfogadtatni az Országgyûléssel. Az összes többi máz - hogy a költségeket lehet csökkenteni azzal, hogy a gyes után fizetnem kell, az egyetem után fizetnem kell, ha megrokkanok kidobnak a rendszerbõl -, és tulajdonképpen csak arra szolgál, hogy az elmondott veszteségeket valamivel mérsékelje. De az összes többi az egyes ember esetében, akire vonatkozik, rettenetesen súlyos.
Az egyes csoportokat érintõ hátrányokkal azért nem foglalkoztam, mert az idõkeret véges, de a vita további részében még lesz mód ezeket a mikrohatásokat elemeznem. Kérem, addig gondolkozzanak azokon a makroösszefüggéseken, amely mint egy csupasz csontváz látszik most feltárulni elõttünk. Az egész rendszer szerkezetét, elveit próbáltam összefoglalni. Kérem, hogy gondolkozzanak ezen.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki oldalon.)