DR. SZABÓ TAMÁS (MDNP): Kedves Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! A Néppárt tisztában van azzal, hogy általános az elégedetlenség és az ellenérzés a mai nyugdíjrendszerrel kapcsolatban. Meggyõzõdésünk, hogy további változások szükségesek a nyugdíjrendszerben. Összefoglalva azt mondhatom, hogy a Néppárt híve a nyugdíjrendszer megújításának. Ki kell mondanom, hogy elvileg nem ellenezzük a vegyesfinanszírozási nyugdíjrendszer megvalósítását Magyarországon, és nincsen elvi kifogásunk a tõkefedezeti nyugdíjrendszer részleges bevezetésével kapcsolatban.
Ugyanakkor meg kell mondanunk, hogy értékrendszerünknek, értékválasztásunknak rengeteg elemében nem felel meg az, amit elõterjesztésként megkaptunk. Számos technikai megoldásával nem tudunk egyetérteni. Ugyanakkor azt akarjuk és azt szeretnénk és azt kérjük, hogy errõl elmélyült, õszinte vitát folytassunk, és a jóakaratú megegyezésekre törekedjünk, mert itt sokkal többrõl van szó, mint hogy egyik politikai csoportosulás átviszi az akaratát az elkövetkezõ évtizedek nyugdíjrendszerével kapcsolatban.
Engedjék meg, hogy mindezekrõl részletesebben is szóljak. Az elsõ, amit szeretnék megemlíteni, hogy a bajok forrásaként feltüntetünk sok mindent, de valahol a gyökere az 1975-ös nyugdíjrendszerben van. A kormány által benyújtott háttérszakértõi anyagok is azt támasztják alá, sõt kimondják, hogy gazdaságilag teljesen megalapozatlan volt az 1975-ös nyugdíjtörvény bevezetése.
Azt, hogy milyen nagy az elégedetlenség, mindannyian tapasztaljuk. Nemcsak arról van szó, hogy a nyugdíjak elvesztik az értéküket - az elmúlt néhány évben, például a kilencvenes években több mint egynegyedét vesztették el a reálértéküknek a nyugdíjak, 250 százalékos nyugdíjemelés volt egy több mint 390 százalékos áremeléssel párhuzamosan -, hanem mindannyian tapasztaljuk az embereknek azt a kívánságát, ami valamilyen szempontból az õ helyzetének a javítására törekszik. A kisnyugdíjas azt mondja, hogy miért emelik a parlamentben a nagy nyugdíjakat, a nagynyugdíjas azt mondja, hogy miért nem õrizik meg számára azokat az elõnyöket, amit abból gondolt megszerezni, hogy hosszú ideig befizetõ volt, és hogy nagy mennyiségû pénzt juttatott be a közös kasszába. Én azt gondolom, hogy ezek csak felszíni jelenségek.
Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy minden évben téma a nyugdíjrendszer. És nem csak abból a szempontból, hogy milyen legyen a nyugdíjemelés. Ebbõl a szempontból egy kitérõt szeretnék tenni. A Szocialista Párt rendszeresen hangoztatja, hogy végre eljött egy nagy lépés ideje, és megteszi azt, hogy megreformálja a magyar nyugdíjrendszert, mert hogy eddig nem történt semmi, és ez elhangzott a szabaddemokraták részérõl is. Ez tényszerûen nem igaz.
Önök is, önök közül többen részt vettek az elmúlt parlament munkájában is. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az elsõ átfogó koncepció, ami az egész szociális rendszer megújításáról megszületett, az 1991-ben egy országgyûlési határozattal született meg, több mint 80 százalékos támogatottsággal. Másodszor: 1992-ben hasonló támogatással született meg a reformerejû lépés az alapok kettéválasztásáról és önállósításáról és az önkormányzatiság megteremtésérõl. Most arról ne tárgyaljunk, hogy az önkormányzatiság milyen problémákat vetett fel késõbb. Harmadszor: 1993-ban több mint 80 százalékos támogatottsággal született meg az az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárakról szóló törvény, amire most modellként felépítették a tõkefedezeti rendszer javaslatát, mert ez az alapja természetesen annak, hogy milyen modell, milyen intézményi szerkezet fog kialakulni.
Azt gondolom, nem érdemes itt azzal foglalkozni, ki, mikor, mit lépett. A magyar politikának kötelessége megújítani a magyar nyugdíjrendszert, a magyar politikának kötelessége megjavítani azt a magyar nyugdíjrendszert, amivel mindenki elégedetlen, és ebbõl a szempontból az egymásra mutogatást abba kell hagyni. De milyen legyen a megoldás? Ezen van igazán vita. És ebbõl a szempontból a megoldások irányában az elmúlt idõszakban több lépés történt. Hadd idézzem fel azt a három csoportját a lépéseknek, ami, mondjuk, a kilencvenes évektõl - vagy egy kicsit elõbb - bekövetkezett.
Én háromféle típusú lépéssorozatot láttam megvalósulni. Az egyik lépéssorozat tovább rontotta a helyzetet, növelte a bajt, a másik lépéssorozat tûzoltó-megoldásokat csinált, és a harmadik lépéssorozat építõ jellegû, elõrevívõ volt. Mik azok, amelyek növelték a bajt? Ilyen volt a nyolcvanas évek végén a korengedményes nyugdíjazás fellazítása, elsõsorban politikai okokból. Olyan mennyiségû korengedményes nyugdíjas került akkor a rendszerbe, hogy ez mélyen levitte a nyugdíjasok átlagéletkorát, és terhelte a késõbbi rendszert. Ez politikai döntés volt, kérem, egy menekülési irány egy rendszerváltás körülményei között. Másodszor: ilyen volt a kilencvenes évek elején a rokkantsági mechanizmus föllazítása. És harmadszor: ilyen volt, hogy a nyugdíjrendszert a munkanélküliség elleni fegyverként vetette be a mindenkori kormány, ami megint helytelen volt.
Ezekre reakcióként tûzoltó lépések történtek. Ilyen tûzoltó lépésnek kell tekinteni az emelési formula bevezetését a kilencvenes évek elején. Mert tûzoltó lépés volt, mert nagy volt a baj. Ezért kötötte a reálbérekhez, mert reálbércsökkenést tendenciaként nyugodtan elõírhatott. Ez nem egy cinikus megoldás volt, hanem egy tûzoltás. Ilyen volt egyébként a korhatáremelés is, tûzoltó lépés, mert a finanszírozási problémák miatt ezt meg kellett valósítani. Azt gondolom, ilyen tûzoltás volt a rokkantsági lehetõségek szigorítása, és ilyen volt a járulékrendszer pontosítása is, mert ami például a tavalyi évben történt, azt reformerejû lépésnek nem lehet tekinteni, tûzoltó lépésnek okvetlenül el lehet fogadni.
Volt néhány olyan lépés, amelyik építõ jellegû. Csak címszavakban: ilyen volt az alapok önállósítása; ilyen volt a leválasztása a közvetlen, primer állami költségvetésrõl; ilyen volt az önkormányzatiság bevezetése az alapok igazgatásában; ilyen volt az önkéntes pénztárakról szóló törvény megalkotása; és ilyen reformlépésnek tekintjük azt, ami most a parlament elé került.
Azt tudjuk, hogy mit akarnak a pártok, nem tudjuk, mit akarnak az emberek, és errõl nagyon kevés szó esett. Tudjuk, hogy a Szocialista Párt mit akar, hiszen beterjesztette a javaslatokat; tudjuk, hogy a Szocialista Párt vezérszónoka határozottan érvelt ennek a jósága mellett, ez érthetõ. Azt is tudjuk, hogy például a Kereszténydemokrata Néppárt egy színvonalas elõadást tartott - sok mindenben nem értek vele egyet egyébként, de egy nagyon színvonalas elõadást tartott - érvelve a tõkefedezeti rendszer ellen, Szilágyiné Császár Terézia elõadásában. Ugyanakkor, még egyszer mondom, nem igazán vagyunk tisztában azzal, hogy az emberek mit akarnak.
(10.10)
Mert ezzel kapcsolatban komoly felmérést, kutatást sem a kormány elõterjesztése és háttéranyagai nem tartalmaznak, nem tárt fel a nyugdíjbiztosító a saját hangján kívül egyetlen komoly kutatást sem, hogy az embereknek errõl mi a véleménye; és nekünk, képviselõknek is igazán csak érzéseink lehetnek, mert nagyon kevés megalapozott kutatás volt az emberek szándékairól, hogy mit szeretnének a nyugdíjrendszerrõl.
Én egyetlen komoly és átfogónak tekinthetõ kutatást láttam, hadd idézzem önöknek ezt: ez a Tárkinak az elmúlt év végén publikált kutatása volt, ami a szociális rendszer kérdéseirõl próbálta megtudni az emberek véleményét. Én ebbõl három vagy négy dolgot szeretnék idézni.
Az elsõ az, hogy az emberek körében rendkívül nagy az ismerethiány, hogy mi miért történik, egyáltalán mibõl mi következik, mit miért vásárolhat meg az egyén. Illúziók élnek azzal kapcsolatban, hogy ki mit ad. Ez rendkívüli óvatosságra kell hogy ösztönözzön mindenkit abban a tekintetben, hogy milyen ütemben akarja az emberekre rákényszeríteni azt, amit egyébként lehet, hogy jónak tartunk.
Másodszor: az embereket megkérdezték arról, hogy milyen nyugdíjrendszert szeretnének, három lehetõség közül tettek fel választást. Az elsõ az volt, hogy tiszta állami finanszírozás, tehát mint a jelenlegi rendszer; egy másik az volt, hogy tiszta piaci finanszírozás, ami azt jelenti, hogy mindenkinek a magánügye, hogy az általa megtermelt érték utáni járulékot most befizeti, köt biztosítást, nem köt, elkölti, nem költi el, mondom: tiszta piaci megoldás; és volt egy olyan, hogy legyen az államnak egy meghatározott szerepe, és biztosítson egy bizonyos ellátást az én befizetéseim vagy a munkáltatóm befizetései révén, de egyébként hadd rendelkezzek szabadon az én értéktermelésem utáni jövedelmekkel. Az embereknek, nagyon érdekes módon, 20 százaléknál valamivel nagyobb része azt mondta, hogy én az állami rendszer, a tiszta központosított megoldás híve vagyok; valamivel kevesebb mint egynegyedük azt mondta, hogy a tiszta piaci megoldásnak vagyok a híve. Ezt egy kicsit soknak tartom, de ez jött ki az eredménybõl; és az embereknek egy része persze nem tudott véleményt formálni; de majdnem felük azt mondta, én azt szeretném, hogy persze, az állam tartson fenn egy rendszert, de egyébként hagyjanak engem békén, ne kényszerítsenek semmilyen útra, majd én meg fogom oldani a problémáimat, hagyják békén a jövedelmemet. Ez egy másik dologra figyelmeztet bennünket. Az elsõ tanulság az volt, hogy az ismert hiány miatt nem lehet gyors lépéseket tenni, vagy nagyon higgadtan kell cselekedni; a második pedig az, hogy nem lehet kényszermechanizmusokat tenni.
És még egyet szeretnék kiemelni ebbõl a kutatásból, a szolidaritás kérdését. Az az általános vélemény, hogy Magyarországon az emberek nem szolidárisak egymással. Ezt nem igazolták a kutatások. Amikor az embereknek úgy tették fel a kérdést, hogy mondjuk 3000 forinttal több adót kellene fizetni azért, hogy ingyenes legyen a felsõoktatás, vállalod-e, az emberek döntõ többsége azt mondta: "Igen, vállalom, hogy legyen ingyenes a felsõoktatás." Az emberekben van szolidaritás, és hajlandók áldozatot hozni, ha megmondják a politikusok, hogy mit miért kell megtenniük, hogyha világos elõttük, hogy milyen döntés az, amit egyáltalán meg kell hozniuk. Én azt gondolom, akkor lehet egy nyugdíjtörvénycsomagot értékelni, hogyha világosan megmondjuk az alapelveket, ami szerint - a mi értékrendszerünk szerint - felépítenénk egy nyugdíjrendszert.
Szeretném ismertetni önökkel azokat az értékválasztás alapján történt megállapításokat és alapelveket, amit a Néppárt minden döntési fóruma megtárgyalt és elfogadott, részben azért, hogy kimondja, mi ilyen nyugdíjrendszert szeretnénk, részben azért, hogy bármilyen javaslatot, ami a nyugdíjrendszer területén történik, értékelni tudjunk egy elõre meghatározott zsinórmérték tekintetében.
Elõször is: társadalmi preferenciákat kell hogy érvényesítsen a nyugdíjrendszer, és számunkra két kulcskérdés van ezen a területen. Az elsõ az, hogy erõsíteni akarjuk a nyugdíjrendszer révén is a családot, a család gyermekvállalását és a gyerek nevelését; másodszor: azt akarjuk, hogy a nyugdíjrendszer is segítse a képzettség szintjének emelését, a szakma megszerzését, de a felsõfokú tanulást is.
Alapelvként rögzítettük, hogy a magyar ember rendelkezhessen szabadabban a jövedelmével, az értéktermelését érintõ elvonásokkal, de ugyanakkor növekedjen az ellenõrzése és a beleszólása is a befizetései felett. Legyen közvetlen és egyértelmû kapcsolata a terhelés és a késõbbi szolgáltatás között.
Harmadszor: növekedjen az egyén felelõssége, ahogy növekszik a döntési jogköre, de legyenek markáns ösztönzõk, amik az embereket ebbe az irányba indítják.
Negyedszer: csökkenjen az állami és a centralizált megoldások döntési lehetõsége és felelõssége, de ezzel járjon együtt még egy: hogy nem követelhetünk és várhatunk többet az államtól akkor, hogyha visszavesszük a hatókörét.
Ötödször: érvényesüljön a szervezeti és tulajdoni verseny, az egyéneknek döntése lehessen, hogy melyik formát és milyen szolgáltatást vesznek igénybe; egyik mód se legyen kényszerpálya; és meg kell gátolni új monopolhelyzetek kialakulását. Nem lehet kényszerhelyzetbe hozni senkit, akár hogy új útra térjen, akár hogy ragaszkodjon a régihez. Az egyének döntési szabadságát kell ebbõl a szempontból erõsíteni.
Hatodszor: a verseny, az intézmények mûködése szabályozott, ellenõrzött és garantált legyen a biztonság szempontjából, de a garanciarendszer fedezetét maga az új szisztéma teremtse meg. Óvunk a túlzott állami garanciavállalástól is, mert morális kockázatokat vet fel az intézmények szempontjából. Önök emlékeznek, milyen morális kockázatokat vetett fel a bankkonszolidáció mechanizmusa.
Hetedszer: segíteni kell az elesetteknek és a szenvedõknek, de ehhez a terhek és szolgáltatások világos, az emberek által átlátható feltárása kell.
Nyolcadszor: stabil, idõtálló és egyetértésen alapuló törvények kellenek, mert az elképzelhetetlen, hogy itt politikai ciklusok rángatják a nyugdíjrendszert.
Kilencedszer: a végrehajtásnál és a bevezetésnél türelem, higgadtság, idõ kell. Olyan idõ, amikor az emberek át tudják gondolni és egyéni stratégiává tudják formálni, amit a törvény számukra mond, javasol, akár kényszerít.
Tizedszer: kerülni kell a kényszermechanizmusokat, és széles körû rugalmasságot kell tanúsítani. Az állam ne fordítson forrást az intézmények fejlesztésére, hagyja meg az önfejlõdést.
Tizenegyedszer: csökkenjen a terhelés a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban; csökkenjen a munkáltatók terhelése, csökkenjenek ezzel kapcsolatban a bérterhek és ugyanakkor csökkenjen az egyének terhelése is.
A következõ az, hogy jelentõs hazai forrásbõvülést eredményezzen, és erre legyenek meg a biztosítékok. Ez azt jelenti, nem engedhetõ meg, hogy a jövõ magyar tõkefelhalmozása akár külföldre áramoljon, akár külföldi ellenõrzés alá kerüljön.
És végül a finanszírozás és a finanszírozhatóság követelménye: ha ezekben a kérdésekben vizsgáljuk meg az itt elõttünk lévõ törvénycsomagot, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek közül körülbelül az egyharmadának részben vagy egészben megfelel, ezért mondjuk azt, hogy a mi alapelveinkkel nem homlokegyenest ellenkezõ, és éppen ezért nem eleve elutasítóan fordulunk felé.
Ugyanakkor szeretném kiemelni azokat, amelyekben nem felel meg a mi értékválasztásunknak: az elsõ a társadalmi preferenciák kérdése. Nem elégíti ki azt a kívánságunkat és azt az értékválasztásunkat, hogy támogassa a családot, a gyermeknevelést és a gyermekvállalást; nem elégíti ki azt a kívánságunkat, hogy támogassa a felsõfokú képzés megszerzését vagy a felsõfokú elsõ diploma megszerzését - támogassa a nyugdíjrendszer is.
Még mielõtt a második szempontra térek, egy pici kitérõ, erre Kis Gyula is utalt a beszédében: a nyugdíjrendszer megújításának egyik alapokaként demográfiai katasztrófát jelölünk meg, amire nagyon megrázó adatokat tartalmaztak egyébként a szakértõi anyagok is. Hadd idézzem ide önök elé azt, hogy a '90-es évtizedben Magyarország lakossága 200 ezer emberrel fogyott a születési és a halálozási arányszámok eltérése miatt; és optimista születési arányszámok becslése esetén a ma megszületõ gyerekek amire megöregszenek, addigra 2 millióval lesz kevesebb Magyarország lakossága. Ennek fényében kell még egyszer hangsúlyoznom, hogy társadalmi preferenciákat sok mindenen, de a nyugdíjrendszeren keresztül is érvényesíteni kell, és ez a család, a gyereknevelés, gyerekvállalás és a képzés.
Másodszor: nem felel meg annak, hogy szervezeti és tulajdoni versenysemlegesség legyen, sõt hogy meggátolja a monopolhelyzet kialakulását.
(10.20)
Ebbõl a szempontból messzemenõen nem tudok egyetérteni azzal, ahogy a szocialista vezérszónok arra ösztönözte a mai nyugdíjbiztosítót, hogy ugyan foglalkozzon már a tõkefedezeti rendszer megteremtésével saját maga számára. Kérem, van elég dolga, azt sem végzi jól! Miért akarjuk, hogy erejének, figyelmének legnagyobb részét arra fordítsa, hogy egy új területen menjen? De ennél nagyobb probléma van. Az örvendetesen fejlõdõ önkéntes pénztárak tapasztalatai azt mutatják, hogy erõs tendencia van arra, hogy néhány nagy - természetesen külföldi tulajdonú - bank és biztosító kezében koncentrálódik az egész önkéntes biztosítási megtakarítási rendszer, annak ellenére, hogy a törvény önkormányzó, önigazgató, öntulajdonú és nonprofit szervezetként írta ezt le. Mert az élet természetesen megtalálja erre a megoldásokat.
A törvény nem felel meg eléggé annak a követelménynek, hogy segítsen az elesetteknek és szenvedõknek. Ebbõl a szempontból csak egyet emelek ki. Azt a problémát, ami részben az önkormányzati finanszírozásra akarja bízni ennek a megoldását.
Nem felel meg annak a követelménynek sem, hogy egyetértésen alapuló és megegyezésre törekvõ politikai konszenzus hozza létre azt, hogy milyen legyen az új nyugdíjrendszer. Meg kell mondanom õszintén, az a vita, ami az elmúlt másfél évben tartott e körül, csak egyetlenegy csoportot célzott meg. A szocialista kormány kizárólag politikai szövetségeseinek véleményére helyezte a legnagyobb hangsúlyt: a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségére és a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatra. Az összes többit mellékesként kezelte. Ezt tényként akarom megállapítani. A Szocialista Párt egyébként a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat és a szakszervezetek majdnem minden követelését kielégítette, de ez csak egy szegmens, kérem.
A következõ, amit nagyon súlyos problémának tartunk a végrehajtásnál: a kapkodás. Mi nem hátráltatni akarjuk e törvény megszületését, nem azt akarjuk, hogy itt halogatás legyen. De az mégis képtelenség, hogy '98. január 1-jétõl életbe lép egy mechanizmus, és nyolcvanezer embernek - vagy nem tudom, mennyinek - be kell mennie egy új rendszerbe, amikor nincsenek intézmények, nincsenek szabályok, nincs nyilvántartási rendszer, semmi nincs!
Csak egyetlenegyet szeretnék bizonyítékként felhozni a bizonytalanságra. A törvénytervezetek - megszámoltam - huszonkét, rendkívül fontos kérdést kívánnak kormányrendeletben szabályoztatni, amik még sehol sincsenek! Mikorra tanulják meg azt az intézmények? Mikorra tanulják meg az emberek? Január 1-jéig? Azt gondolom, ez a legsúlyosabb kifogás a törvénycsomaggal kapcsolatban: a kapkodás. Mert ez, sajnos - ne legyen igazam - zûrzavart fog jelenteni.
A következõ kérdéskör: a terhek. Úgy van beállítva, mintha a terhek csökkennének, mert a munkáltatói járulék - fokozatosan - 24 százalékról 22-re csökken le. De ez nem valóság. Ugyanis lehet, hogy nem törvénnyel kényszerítjük a munkáltatókat, de a munkáltatókat arra ösztönözzük, hogy ember, vállalj föl több terhet, egészítsd ki 10 százalékra, amit befizetsz. Másodszor: arra ösztönözzük a munkáltatókat, kérjük, kényszerítjük õket, hogy emberek, vállaljatok önkéntes befizetéseket. Ez mind nemes és helyes, de ne mondjuk azt, hogy csökkennek a terhek! Mert a terhek növekszenek.
Kettõ: az egyének szempontja. Az egyének szempontjából világosan tudni kell, hogy ezek a törvényjavaslatok azt fogják magukkal hozni, hogy 2009-tõl adóköteles lesz a nyugdíj. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem a terhek növekedése! Mert az nem a terhek csökkentését fogja jelenteni!
Amikor azt mondjuk az embereknek, hogy emberek, vehettek magatoknak nyugdíjszolgáltatást, vehettek a gyermekgondozási segélybõl, vehettek a munkanélküli-segélybõl - meg nem tudom, mikbõl -, akkor ne mondjuk azt, hogy az embereken csökkennek a terhek! És amikor azt mondjuk az embereknek, hogy jó, a mostani 6 százalék 7-8-9 lesz, és majd egy országgyûlési határozattal azt mondjuk, hogy majd az adórendszerben rendezni kívánjuk ezt - hol van, milyen mechanizmus, mi lesz konkrétan? Ne mondjuk azt, hogy csökkennek a terhek, amikor az elõttünk lévõ törvények növelik a terheket!
A következõ kérdés a hazai forrásbõvülés. Ez a legnagyobb problémám. Elõször is, hogy a gazdaságra jut-e, amikor az állam az érveiben, a háttéranyagaiban kimondottan azt mondja, hogy nem probléma, ha egy kicsit emelkedik a költségvetési hiány, úgy is többlet halmozódik fel a tõkefedezeti rendszerben, majd ezek fogják fedezni az állam, a büdzsé hiányát! Akkor mi jut a gazdaságra?
Másodszor: a törvényben elõ van írva, hogy a garanciaalap csak állampapírt vehet.
Harmadszor: három évre van valami biztosíték arra, hogy a hazai tõkeforrások, a nyugdíjtõke-felhalmozás ne áramoljanak külföldre. Utána semmilyen biztosíték nincs arra, hogy ezek nem külföldi befektetéseket fognak végrehajtani. Lehet, hogy az embereknek, a nyugdíjas tõketulajdonosoknak ez lesz az érdekük. De kérem, gondoljuk meg, hogy mennyi forrást fog ez magával hozni!
És még egy: az elmúlt néhány év tapasztalata. Ne gondoljuk azt, hogy ha az fog bekövetkezni, hogy a külföldi irányítású biztosító- és bankszféra fogja az irányítása alá vonni a magyar nyugdíjtõke- felhalmozást, hogy akkor az célozni fogja, egyáltalán értékként kezeli a magyar tõkeakkumuláció megvalósítását, mert egészen más a természetes érdeke.
Ezekben a pontokban szerettem volna összefoglalni azokat a kérdéseket, amelyek messze állnak az értékvilágunktól, de amelyekre megoldási javaslataink vannak, és amelyeket be fogunk nyújtani.
De még egyre hadd térjek ki: a finanszírozás kérdésére. Nem abból a szempontból, hogy milyen makromodell alapján készült a mostani nyugdíjtörvénycsomag, hanem arra, hogy milyen biztosítékot tartalmaz arra, hogy a hozzájárulások és a járulékok tényleg befolyjanak. Csak egy példát szeretnék mondani, azt erõsítve, hogy mi hívei vagyunk, és támogatunk minden olyan kezdeményezést, ami a legdurvább szigorítást indítja el ezen a területen. Ha mondjuk valaki belép a tõkefedezeti rendszerbe, tagdíjat fizet, a munkáltatója levonja tõle a tagdíjat, és nem utalja át, akkor az milyen cselekmény? Az a tulajdon sérelme, a más tulajdonának jogtalan felhasználása, az én fogalmaim szerint sikkasztás! Ilyen ügyekkel kapcsolatban miért nem lépünk Btk.-szinten?
Mondom, még egyszer: a legszigorúbb lépéseknek is hívei vagyunk, hogy a hozzájárulások és a terhek - amiket a törvények elõírnak - teljesüljenek. Nem látok ilyen biztosítékokat a mostani törvényben. Nem látok elég biztosítékot.
Még egyszer mondom, ezekben foglaltuk össze azt, ami a mi értékvilágunk szerint nem felel meg annak, hogy komoly változtatások nélkül esetleg e törvénycsomag mellé álljunk. Kidolgoztunk egyébként a javaslatainkat: közel száz módosító indítvánnyal fogjuk terhelni az Országgyûlés munkáját.
De hadd térjek még ki néhány elvi kérdésre, mielõtt összefoglalom a mondandómat. Az elsõ a pénzügyminiszter úr expozéjában elhangzott kérdés: a ki nyer, ki veszít? Pénzügyminiszter úr ezt azzal ütötte el, hogy itt úgy nyer mindenki, hogy senki nem veszít. Ez persze, lehetséges, de ebben az esetben nem errõl van szó. Ebben az esetben arról van szó, hogy a fiatal korosztályoknak, akik belépnek a tõkefedezeti rendszerbe, biztosan jövedelmet csoportosítunk át az egyébként aktív korosztályoktól. Ennek a mechanizmusa - hogy mást ne mondjak - az, ami az állami büdzsé hiányának kamatterhelésébõl következõen átáramlik a tõkefedezeti rendszerbe. Ez evidencia!
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyûlés
alelnöke foglalja el. )
Nem mondom azt, hogy nem lehet átáramoltatni a fiatal korosztályoknak, a gyerekeinknek, de akkor ne mondjuk azt, hogy itt mindenki nyer! Vegyük tudomásul, hogy a szülõk korosztálya - mi - áldozatot hozunk. Én ennek híve vagyok, de ne mondjuk azt, ami nem igaz!
Kettõ: a nyugdíj értékállósága. Megértem, hogy ezt kell mondani, de a törvényekben semmilyen biztosíték nincs erre! Mert a nyugdíjemelési formulából - ami azt mondja, hogy a béremelés fele és az áremelés fele fogja adni a nyugdíjemelést - nem jön ki, hogy a nyugdíj megõrzi a reálértékét. Lehet olyan esetet találni, persze, de ebbõl nem következik. Kettõ: azt azért tudnunk kell, hogy ha a Nyugdíjbiztosítási Alap hiány nyomása alatt van, ott azért minden kormány meg fogja fontolni, hogy milyen nyugdíjemelést terjeszt a parlament elé. És amikor a nyugdíjmechanizmus eleve maximum 1 százalék hiányt okoz a költségvetésben, akkor az állam mindig meg fogja gondolni, hogy mekkora további hiányt enged meg - nyugdíjemelés címén - a nyugdíjbiztosítási alapoknál.
(10.30)
Tehát a nyugdíjak értékállóságát határozottan kimondani kicsit alap nélkül való ügy.
Negyedszer: még egyszer szeretnék visszatérni a forrásbõvülés kérdésére. Nekem is mély meggyõzõdésem, hogy a magyar gazdaság mélységes tõkehiányából a kiút valahol egy tõkefelhalmozás elindítása lehet. Erre a nyugdíjrendszer bizonyos részének tõkefedezeti alapra helyezése alkalmas lehet. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ez egy nagyon veszély dolog. Ez hordoz magában veszélyeket! Nem azt mondom, hogy nem kell kimenni autózni, mert veszélyes, de mechanizmusokat kell életbe léptetni, és nem egyértelmûen törvényi garanciákat, hogy ezek ne következzenek be. Mert a törvényi garanciák mindig kevesek. Itt önvédelmi reflexek kellenek! Errõl a helyrõl szeretnék kérni figyelmet a magyar gazdasági vezetéstõl, a cégek vezetésétõl, a menedzsmenttõl, szeretnék a magyar tulajdonosoktól figyelmet kérni arra, hogy itt olyan törvény születik, ami nagyon-nagyon hasonlít a '93-as önkéntes biztosítópénztárakról a kötelezõ tõkefedezeti rendszerben.
Magyarul: meg lehet valósítani, hogy ezek tényleg öntulajdonú, tényleg önkormányzó, tényleg önigazgató intézmények, de ezt nem lehet úgy megvalósítani, hogy várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repül. Ezt csak cselekvéssel lehet megvalósítani! Itt a magyar gazdasági vezetésnek fel van kínálva egy nagy lehetõség, de a magyar gazdaságvezetésnek ezzel a lehetõséggel élnie kell, és errõl a helyrõl kell hogy kérjem a magyar munkavállalókat is, hogy amikor arról döntenek, melyik kötelezõ vagy választható nyugdíjpénztárt veszik igénybe, fontolják meg, hogy melyiket választják! Gondoljanak arra, hogy tényleg szüksége van ennek az országnak arra a tõkefelhalmozásra és annak kontrolljára is, ami az elkövetkezõ idõszakban tényleg egy nagyon masszív többletforrást jelenthet a magyar gazdaságnak, ha a veszélyeket kiküszöböljük. Mondom, ez nem fatális; cselekvéssel lehet egyedül kiküszöbölni.
Még egy gondolat a kockázatokról: nagyon sok kockázatot emelt be a kormány az egyeztetések során. Nagyon sok garanciát vállalt be a kormány a javaslatokba a kockázatok ellen. Azt gondolom, hogy ez egy teljes körû garanciarendszer. De azzal mindannyiunknak tisztában kell lenni - és ez nem csorbítja egyébként ennek az értékét -, hogy három dolog ellen nincs garancia. Nincs garancia az országkockázat ellen, nincs garancia a történelmi kockázat ellen - lásd az 1928-ban megalkotott nyugdíjbiztosítási szisztémát -, és nincs természetesen garancia a gazdaságtörténeti kockázatok ellen. Ezek olyan kérdések, amikor arról kell beszélni, hogy ha az államnak nincs biztonsága, akkor sajnos ilyen jellegû biztonság nincs.
Összefoglalva azt mondhatom, hogy ahogy az elõzõ parlament szándékait is megértettük, most is megértjük a kormány szándékait: további lépéseket akar tenni a nyugdíjrendszer megreformálása, megújítása, megjavítása érdekében. Megmondom, nincs ellenünkre az, hogy megjavuljon a magyar nyugdíjrendszer. Még egyszer mondom, nincs elvi kifogásunk a vegyes finanszírozású nyugdíjrendszer bevezetése, és nincs elvi kifogásunk a tõkefedezeti nyugdíjrendszer részleges bevezetése ellen sem. De szeretnénk kérni, hogy azok az értékválasztások, amelyek számunkra fontosak, legyenek ugyanolyan fontosak az itt lévõ képviselõk számára is, mint amilyen fontos számunkra az õ véleményük.
Azt javasoljuk, próbáljunk meg most egyetértésre törekedni ebben a tekintetben. Ne azt keressük, hogyan utasítsuk el okvetlenül a másik gondolatát! Azt gondolom - és ebben a tekintetben nyíltak és õszinték vagyunk -, hogy túl kellene lépni azon, ami az elmúlt évtizedek politikai küzdelmeiben jellemzõ volt, amikor egy elvakult érdekérvényesítés volt tapasztalható. Azt javasolja a Néppárt, hogy a nyugdíjrendszer tekintetében próbáljunk meg érdekegyesítésre törekedni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)