DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök asszony. Köszönöm a figyelmet, tisztelt Ház. Bebizonyosodott, hogy nagyon jó döntés volt a házbizottságban az, hogy kettéválasztottuk ennek a törvénycsomagnak a tárgyalását, a nyugdíjat közvetlenül érintõ és az egészségbiztosítást, illetve a rokkantnyugdíjakat érintõ kérdések tárgyalására, mert ez módot ad arra, hogy a két biztosítási rendszer, alapvetõ filozófiai, alapvetõ megközelítési különbségére felhívjam a figyelmüket. Itt ugyanis kétféle kockázatról van szó, egy elõrelátható, kiszámítható kockázatról a nyugdíjnál, hiszen az ember tudja, hogy minden évben egy évvel öregebb lesz; és egy kiszámíthatatlan kockázati tényezõrõl, az egészségromlásról, ahol viszont a tudomány mai állása szerint nem látható elõre, hogy ki mikor, milyen költségigényû betegségben fog megbetegedni.
Éppen ezért a kétféle biztosítás alapvetõen különbözik abban, hogy amíg a nyugdíjbiztosítást éppen a kiszámítható, elõrelátható kockázat miatt jórészt biztosítási alapelvekre lehet helyezni - az már csak társadalompolitikai, illetve ideológiai megközelítés kérdése, hogy ezen belül mennyiben érvényesüljön a szolidaritás elve -, addig az egészségbiztosítást nem lehet csak szolidarisztikus elveken elképzelni. Ez belátható, hiszen nem megítélhetõ, hogy a keresetével arányosan többet fizetõ beteg több egészségügyi ellátásra fog-e szorulni, mint aki kevesebbet fizet; egyszerûen itt a közösségnek - akármekkora nagy közösségrõl van szó - együtt kell elviselni az elõre nem látható, kiszámíthatatlan kockázatokat. Ezért az egészségbiztosítás mindenütt alapvetõen szolidarisztikus elvû, és itt a biztosítási szempontok, tehát a keresetarányos befizetéssel arányos szolgáltatás igénybevétele legalábbis az európai társadalombiztosítási rendszerekben elképzelhetetlen. Van itt is természetesen példa, ahol a kockázatot figyelembe vevõ járulékot állapítanak meg, ilyen a magán- egészségügyi biztosítások rendszere, amire Juhász Pál képviselõ úr utalt, hogy az Egyesült Államokban, Észak-Amerikában így mûködik a rendszer.
Tudni kell azonban, hogy ott, a tízszer-hússzor nagyobb nemzeti jövedelmû országban 35 millió ember nem köt magán-egészségügyi biztosítást - õk tudják, miért. Tehát 35 millió ember ellátatlan, és a társadalombiztosítás által járó vagy azon keresztül igénybe vehetõ egészségügyi ellátások bizony csak 65 éves életkor felett járnak, hála Kennedy elnöknek, aki óriási erõfeszítések árán tudta ezt elérni, hogy egyáltalán erre sor kerüljön. Vegyük figyelembe, hogy az Egyesült Államok ezzel együtt egy állampolgárára egy évben 3000 dollárt költ nemcsak az egészség megóvása, hanem a gyógyítás céljaira is. Ezenkívül becsülhetetlen összegeket a megelõzésre, az egészséges életmód propagálására, arra, hogy például amikor Bush elnök úr Magyarországon járt és körbeszaladta a Margitszigetet, ezt egyenes mûholdas adásban közvetítették Amerikában, hogy a polgárok lássák, hogy érdemes szaladgálni, mert attól egészségesebbek lesznek. Tehát ennek a költségei nem becsülhetõk, magára a gyógyításra 3000 dollárt költenek.
De gondolják meg, hogy Magyarországon ez az összeg 200 dollár évente! Tehát nekünk 200 dollárral kell megoldani azt, amit a 3000 dollárból nem tud megoldani az Egyesült Államok. Majdnem lehetetlen feladat! Egyszerûen az a magyar csoda, hogy még mûködik az egészségügyünk ilyen ráfordítások mellett, hogy még mindig legalább látszólag azt a szintet tudja tartani, amitõl ide mer jönni egy német vagy egy osztrák, igaz, abban a tudatban, hogy ha nagy baj van, helikopterrel hazavitetik, de mégis egyáltalán élünk, gyógyítanak, 200 dollárból! Ez tényleg egy csoda, és csak az egészségügyi dolgozók, az ápolónõk, védõnõk, az orvosok áldozatkészségének köszönhetõ. Ezért a kórházigazgató úr MSZP-s képviselõnknek azt tudom ajánlani, vagy Juhász Pál képviselõ úrnak ugyanezt tudom mondani, hogy mielõtt itt az orvosokat fekete ide-oda csúsztatott pénzekkel vádolja, nem érdemes ezeket a megalázott embereket tovább megalázni, hiszen tényleg csodát követnek el azzal, hogy legalább ilyen szintû egészségügyet tudnak fenntartani.
Ez az összeg, tehát a 200 dollár, ráadásul évrõl évre csökken. Hét és fél százaléka volt a nemzeti jövedelemnek ezelõtt három évvel, és jelenleg 5 százalék. Az elõterjesztés 2005-re ígéri, hogy újra fel tudjuk tornászni 7 százalékra. Ez egy nevetségesen csekély összeg! Éppen ezért én megértem a kormányt - noha nem tudok vele egyetérteni - , amikor az egészségbiztosításról szóló törvényjavaslatot úgy hozza elénk, hogy tulajdonképpen egyetlen lényeges kérdésben nem dönt az Országgyûlés. Itt - ahogy Surján László képviselõ úr mondta - egy lebélyegzett és aláírt receptet kell adni a kormánynak, hiszen a 83. §- ban felsoroltak között, ami a kormány, illetve a népjóléti miniszter hatáskörébe utalja a részletkérdések szabályozását, olyan alapvetõ meghatározások is szerepelnek, mint hogy a (3) bekezdés b) pontjában a gyógyászati ellátások körébe tartozó szolgáltatásokat a népjóléti miniszter rendeletben határozza meg.
(12.10)
Ezek szerint a gyógyászati ellátások körébe tartozó szolgáltatások közül a népjóléti miniszter úr tetszése szerint dönthet abban, hogy nátha esetén elegendõ szolgáltatás a Kalmopyrin? Vagy az is felesleges, mert a nátha anélkül is elviselhetõ? Szóval, elképesztõ ennek a törvénynek az üressége éppen a zárórendelkezések között szereplõ 83. § következtében. Nem kívánom felsorolni, másfél oldal tartalmazza mindazt, amirõl a törvény nem szól, és ami a kérdés lényegét jelenti.
A kérdést ugyanis elõbb-utóbb minden országban, a nálunk gazdagabb országokban is meg kell oldani, s a kérdés arról szól, hogy ma már az orvostudomány szinte mindenre képes, csak a társadalom ezek közül nem mindent tud megfinanszírozni. Tehát milyen szempontok legyenek, amik alapján eldönti - és senki más nem döntheti el - az Országgyûlés, hogy mi az, amire még vállalkozhat a társadalom. Nagyon sok megoldás van erre a "free for service"-tõl, tehát attól kezdve, hogy készpénzzel fizessen az ember azért, hogy orvoshoz, gyógyszerhez jut; egészen addig, amit itt sokan szocialista vívmányként és ezek védelmezõiként a szánkba adtak, hogy szocialista vívmány az általános, teljes és magas színvonalú egészségügyi ellátás. Mindketten tudjuk, hogy ez sosem volt igaz. De azt legalább én tudom, hogy ennek vállalása nem a Magyar Demokrata Fórum feladata lenne. Nem mi vagyunk szövetségben az egykori szocialista kormány jogutódjaival. Tehát én ez ellen mindig tiltakozom.
Akkor, amikor a szolidaritásról beszélünk, legyen kedves végre megérteni mindenki, hogy a szolidaritás nem szocialista találmány. A szolidaritás eszméje alapvetõen - a Rerum novarum enciklica óta -, ha tetszik: keresztény, ha tetszik: katolikus találmány. Ha a szociáldemokrácia modern történetérõl a múltkor Vitányi Iván úr kiselõadást tartott okulásunkra, akkor tessék tudomásul venni, hogy ez egy szociáldemokraták által is elfogadott eszme. De ugyanígy a legkonzervatívabb országok is az egészségügy területén a szolidaritási elvet nem azért fogadják el, mert szocialisták, hanem azért fogadják el, mert méltányosak, és belátják, hogy van a kockázatoknak olyan típusa, nevezetesen az egészségügyi, az ember egészsége, amelyben nem lehet egyénre - és csak az egyénre - terhelni a felelõsséget jövendõ sorsáért. Nagyon jó lenne, ha ezt a felelõsséget átérezné mindenki, és éppúgy futkározna, mint Bush elnök úr - ha nem is a Margitsziget körül.
Tehát ez az egészségügyi törvény így, ahogy van, értelmezhetetlen, miután az alapkérdésekrõl megfeledkezik, illetve szándékoltan nem tudja ezeket az alapkérdéseket meghatározni. Az egészségbiztosítási törvény jelen formában történõ benyújtására mindössze azért került sor, mert a nagy társadalmi ellátórendszerek reformcsomagjába belekerült a nyugdíjrendszer átalakítása mellé, noha egy teljesen más állatról van szó. Itt nem a nyugdíj-, hanem az egészségbiztosítási törvényt kellett volna úgy elénk hozni, hogy tudjunk róla vitatkozni. De én hogy tudok vitatkozni azzal, hogy mit fog a népjóléti miniszter majd egykor rendeletben jónak vagy rossznak tartani. Képtelenség! A Házat ilyen helyzetbe hozni legfeljebb becsületszóval lehet, mondván, hogy legjobb tudása és a lehetõségek szerint fog eljárni. Természetesen elfogadom a becsületszót, csak nem a politika eszköztárában, ahol ez nem alapvetõen jellemzõ kategória.
A másik törvény, amit most ebben a csomagban tárgyalunk, a rokkantakat érintõ törvény már sokkal közvetlenebb kapcsolatban van a nyugdíjrendszerrõl szóló törvényekkel, hiszen itt a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben keletkezõ hiányok pótlásának egyik lehetséges eszközérõl van szó. Elhiszem, hogy nagyon sokan a munkanélküliségtõl való félelem miatt, azt is elhiszem, hogy tisztességtelen eszközökkel mentek nyugdíjba - nem elhiszem, tudom; 500 ezer munkanélküli mellett 400 ezer rokkantnyugdíjas keletkezett. De az, hogy akár mindannyian ezek közül jogtalanul részesültek rokkantnyugdíjban, még nem jogosít fel minket arra, hogy a rokkantnyugdíj rendszerét oly módon szûkítsük, ahogy ez az országgyûlési határozat teszi.
Errõl az jut eszembe, amikor Budapesten csecsemõtejet lehetett utalványra kapni, ami jó minõségû, csíramentes és olcsóbb tej volt, lyukasztották a közért pénztáránál az utalványt; akkor boldog voltam, mert tudtam, hogy jó tejet tudok adni a gyerekeimnek. Aztán megszüntették a csecsemõtejet Budapesten, arra hivatkozva: méltánytalan, hogy csak Budapesten van. Nem hûtõláncot csináltak Nyíregyházán és másutt ehhez, hanem Budapesten is megszüntették. Ha most tehát a rokkantnyugdíj-rendszerben sokan jogosulatlanul mennek nyugdíjba, erre hivatkozva gyakorlatilag megszüntetni a rokkantsági nyugdíjrendszert, ez a gyerektejhez nagyon hasonló és számomra elfogadhatatlan módszer.
Mert mirõl szól ez a mostani országgyûlési határozat? Arról, hogy csak az jogosult rokkantnyugdíjra, aki teljes mértékben munkaképtelen. A mai III. kategóriának megfelelõ ez, tehát ehhez például tökéletesen vaknak kell lennie, tökéletesen mozgásképtelennek kell lennie; és aki nem teljesen vak, vagy nem teljesen mozgásképtelen, az már nem 100 százalékban munkaképtelen, tehát annak már nem fog járni a társadalombiztosítási nyugdíj.
Még egy apróság van ebben - ami megint csak a nyugdíjrendszer reformjának várható költségeit kívánja csökkenteni -: ezek átkerülnek a magánnyugdíjrendszerbõl, ha ott voltak eddig befizetõk, a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe. Magyarul: kiveti magából az a rendszer azokat, akik az eredeti célnak megfelelõen, a kockázatmegosztásnak megfelelõen ott lennének. (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.) Ezeket egyszerûen átrakja a társadalombiztosítási rendszerbe.
Nos, hogy mi lesz azokkal, akik nem teljesen vakok, és legalább néha fényt látnak, remélem, hogy erre példa lesz az önök szavazata errõl a rokkantnyugdíjjal kapcsolatos országgyûlési határozatról. Aki nem teljesen vak, hanem legalább valami fényt lát, az ezt nem szavazhatja meg. Köszönöm. (Taps.)