JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony. És köszönöm azoknak a képviselõtársaimnak, akik átadták nekem a felszólalási jogukat, hogy folytathassam az elõzõ felszólalást.
Kis Gyula úr két nagyon fontos gondolatát szeretném folytatni. Az egyik arra vonatkozik, hogy az a szakmai virtus, ami az egészségügyben van, tartja egyáltalán mûködésben a magyar egészségügyet, s ebben neki teljesen igaza van. A másik arról szólt, hogy a szolidaritás nem a szocializmus vívmánya; nem, a szolidaritást csökkentette a szocializmus. Ez egy nehézségünk ma, és éppen ebbõl van egy csomó gondunk.
Két tévedésére is szeretnék azért utalni, mielõtt folytatnám a fõ gondolatmenetet. Az egyik a statisztikai tévedés. A társadalombiztosítási rendszer által fizetett szolgáltatások GDP-beli arányát hasonlította össze a teljes társadalom által fizetett szolgáltatásokkal.
(12.20)
Amerikában a 3000 dollár/év több mint felét nem a kötelezõ és nem az állami biztosítási rendszer adja, hanem a magánbiztosítások és a magán-igénybevevõk - nem tudjuk, hogy ez Magyarországon mekkora. Természetesen egy több mint tízszer gazdagabb államról van szó, ráadásul arról az államról, amely minden országhoz képest viszonylag sokat költ egészségügyre - az elõbb említett okok miatt. Jelentõs része magán, és ennek költségfelhajtó és - hogy mondjam - fogyasztóiigény-teremtõ hatása sokkal erõsebb, mint más kultúrákban.
A két tévedésbõl a statisztikai volt az egyik. A lényege igaz: olyan sajnálatosan kevés jut Magyarországon az egészségügyre, a két csatornán - a magán- és az állami csatornán - együtt is olyan szégyenletesen kevés jut, hogy saját igényeinkhez képest tényleg csak a szakmai virtus teszi lehetõvé, hogy a dolog mûködjön, a törvényt be tudja tartani.
A másik tévedése a csökkent munkaképességûeket ellátó rendszerre vonatkozó javaslatokra vonatkozik. Jelen pillanatban a rendszer nem változik; az irányelvek azonban azt akarják, hogy változzanak. Mégpedig azzal akarnak szakítani, hogy ma a rokkantak és a csökkent munkaképességûek teljes körét eleve és véglegesen kirakjuk a potenciális keresõ-, az aktív világból, és keresi azt a megoldást, hogy akinél lehet, hogyan lehet más járadékokkal, rehabilitációs, egészségügyi ellátással és rehabilitációs munkaerõ-piaci kérdéssel és célzott munkahelyteremtéssel más megoldást találni. Ez a dolog éppen azért nem kidolgozott, mert sajnos még fejletlen az ilyenfajta szolgáltatórendszerünk. Ezért ez még terv, és halasztva van; egyelõre a mai rendszer van. Ha sikerül egy jobb, emberibb rendszert találni, akkor térünk rá az újra. Ez is egy olyan terület, ahol a reformunk csúszik. Alapelve egyáltalán nem az, hogy kiszúrjon a rokkantakkal, hanem hogy csökkentse a rokkantakkal való kiszúrást, amely ma úgy oldja meg ezt a kérdést, hogy megszabadul a gondjuktól.
Visszatérve a fõ dologhoz: Churchill annak idején azt mondta, hogy a háború sokkal komolyabb dolog, mint hogy katonákra lehessen bízni. Tulajdonképpen a jobbközép reformerek, akik igen rossz néven vették a munkáspárti és szocialista túlsúlyt, és az úgy kialakított rendszereket a hatvanas években Európában - és abból vissza akarnak jönni egy racionálisabb rendszer felé, amelyik nem az állam vállára teszi a szolidaritás teljes terhét, és így az egyéni felelõsséget nagyon lecsökkenti, szeretnék az egyéni felelõsség nagyobb szerepét a társadalomellátó rendszerekben -, nagyon gyakran mennek bele ebbe a gondolatmenetbe, tehát a churchilli gondolatmenetbe, mondván, hogy az egészségügy is sokkal komolyabb dolog annál, mintsem az orvosokra lehessen bízni.
Az egyik oldalról ez igaz, a másik oldalról pedig nem igaz. Éppen az az elv, amit Kis Gyula úr hangsúlyozott, hogy ez a szakmai kultúra egy emelkedettebb szempontból korrupt rendszer - korrupt rendszer alatt nem a pénzelésre vagy nem pénzelésre gondolok, hanem abban az értelemben korrupt rendszer, hogy személyes kapcsolatokon, belátásokon, familiáris eljárásmódokon, patriarchális üzemmódokon alapuló rendszer, amelyik ma az egészségügyi szolgáltatási rendszerben van -, ez egy borzasztó nagy erõ. Miközben elmondtunk róla sok csúnya dolgot, borzasztó nagy erõ, elsõsorban éppen azzal - amit Kis Gyula mondott -, hogy képes mûködni annak ellenére, hogy szabályozzák, támogatják, és az egész társadalom szívügye. Ez épp elég ahhoz, hogy ettõl a szolgáltatás teljesen elpusztuljon. Az egészségügyi szolgáltatási rendszer mégsem pusztult el. Ahogy Jánosi Ferenc mondja: azért, mert a villamosvezetõ azt hiszi, hogy neki minden irányításösztönzés ellenére az a dolga, hogy menjen a villamos, hál' istennek ezért megy a villamos. Hál' istennek az egészségügyben dolgozók, az egészségügy körül dolgozók is elsõ dolguknak azt tekintik, hogy menjen az üzemük - akkor is megy, ha nem felel meg semmilyen ideálnak.
Ezért nem igaz a churchilli elv komolyanvétele. Tudniillik akár mûveletlen és nagyhangú politikusokat nézünk, akár szervezõ közgazdászok kívülrõl hozott racionalitását nézzük az egészségügyi rendszerben, mindegyik irtó veszélyes ennek a dolognak a belsõ kultúrájára. Az ettõl való aggódást teljesen értem. Sosem lehet tudni, hogy amikor valamely eljárást jobbá, racionálisabbá, felelõsebbé, szakszerûbbé teszünk, akkor a kapcsolatrendszerekben, a hétköznapok beidegzõdésében nem történik-e olyan szakadás, amely mellette viszont egy csomó diszfunkciót vet fel. Ezért ez egy rohadt érzékeny terület, és kívülrõl nem reformálható, csak belsõ fejlõdéssel reformálható. Az egyik elem az érdekeltség, de sokkal fontosabb a gondolkodásmód örökös karbantartása. Ezért nem lehet csak kerettörvényeket csinálni. Elnézést kérek, ezért nem lehet! Mert a finomjátékot nem lehet parlamenti vitába beállítani. Ez dolog egyik oldala.
A másik oldala az, hogy ez a magatartás rohadtul defenzív - tudjuk, hogy a rohadás folyik. A fõ baj nem is az, amit hangsúlyozni szoktunk; a költségvetés és az egészségügyi, társadalombiztosítási rendszer, tehát a dolgok finanszírozási oldala kapcsán szoktunk a legtöbbet beszélni errõl. Lefedõdik a dolog sokkal fontosabb vonatkozása: az a társadalmi rendszer, amelyben kiépült a mi egészségügyünk, egy rossz szolgáltatásrendszerhez kapcsolódik. Ha úgy tetszik, a tõkék rosszul vannak elosztva, a felelõsségek és a szolgáltatások rosszul vannak elosztva. Ez nem azt jelenti, hogy most rúgjuk fel, és csináljunk egy újat, azonban ezzel szembe kell néznünk. Ezért ez csak egy finomjáték.
Pontosan látni kell: a közelmúltban Csehországban robbant a botrány, hogy a 200 kórházból 50-et be kell zárni. Ez nálunk finomítva úgy jelent meg, hogy a kórházi ágyakat csökkenteni kell. Emögött a szolgáltatásrendszernek az a racionális átalakítási koncepciója van, hogy az egészségügyben a középszintet kellene megerõsíteni, azt a középszintet, amely nálunk a szocializmusban megszûnt; elõtte sem volt fejlett, de a szocializmus viszonyai között nem is tudott kifejlõdni. Ezt nevezik csoportorvoslásnak, csoportos biztosítási rendszernek - ahol olyan van -, de ezek mind közelítõ és félrevezetõ dolgok, mert a jogi oldalt emelik ki a tartalmi oldal helyett.
Gyakorlatilag arról van szó, hogy a potenciális betegnek, az állam által biztosított állampolgárnak a teljes szolgáltatásrendszert nyújtsa a háziorvoson vagy bárkin keresztül - a neki célzott szolgáltatásrendszert. Úgy legyen a betegségmenedzselés, hogy a kórház megrendelést teljesít, és a kórház nem elhatározó pont. Viszont akkor kell lenni valahol máshol egy olyan szintnek, amely dönteni tud. Nyilván a magányos háziorvos erre igaziból nem alkalmas. Ha a kórház dönt helyette, ez azt jelenti, hogy taylorizáltuk az egész rendszert, tehát szakmákra, célvizsgálatokra bontott, szükségszerûen kerülõutas, drága, és tulajdonképpen a beteggel másodsorban foglalkozó, mert inkább a diagnózissal, az üggyel és osztály profiljának megfelelõ dologgal foglalkozó rendszert hoztunk létre.
Az ebbõl való kilépés csak egy lassú erjedéssel tud létrejönni. Amikor a kórházak vagy az ágyszám ellen ment a kampány - vagy most Csehországban megy -, akkor éppen arról van szó, hogy a vízfejbe fektetett tõkébõl minél többet beszívni a középszintre, hogy a középszint erõsödni tudjon, és a szolgáltató kórház felé lehessen menni. Ez technikailag nem eljátszható akkor, ha bent a rendszerben nem fejlõdnek ki az alternatív kiváltócsírák. Ezt nem lehet kívülrõl vezérelni. Nyilvánvaló, hogy a belsõ játék sokkal fontosabb. Borzasztó nehéz azonban a belsõ játékot, az egészségügy belsõ vállalkozási rendszerét, a belsõ kultúráját, kooperációs rendszerét változtatni akkor, ha a rendszer kívülrõl van fenyegetve. Ugyanakkor pénzügyi okok miatt kívülrõl állandóan fenyegetett a rendszer. Ilyen óriási dilemmák vannak ebben a dologban.
Meggyõzõdésem, hogy ha világosan beszélünk, és bizonyos dolgokat pontosan megnevezünk, ha akár a csúszópénzrendszerrõl is világosan beszélünk - ami nem elítélendõ, hiszen itt egy óriási dilemma van! -, akkor lehet egy nyílt piaci viszonynak jobban megfelelõ egészségügyi mûködés, ha ez megfelelõen honorálódni tud az egészségügyi dolgozónak. Ha nem tud, akkor a dolog képtelenség. Ilyen értelemben a feketepénzek mozgása ellen önmagában harcolni nevetséges dolog, csak a képmutatás körülményesebb csatornáihoz vezet. Az is biztos, hogy ezt a fajta nagy lökést (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.) ma nem tudjuk megtenni, sem pénzügyi okok miatt, sem kulturális okok miatt. Hogy világos legyen, hogy erre a fajta nagy átállásra kell készülni, ezt annak fenn kell tartanunk (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.), ezért jobb a szókimondó szabályozás a képmutatónál. Köszönöm. (Taps.)
(12.30)