DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Ma, amikor a második napját töltjük az úgynevezett nyugdíjascsomagnak, akkor már tulajdonképpen minden leíró jellegû, narratív részlete elhangzott ennek a törvénykötegnek; és ennek a törvénykötegnek a részleteit már ismeri többé-kevésbé az egész ország, hisz most már körülbelül két hónapja itt a parlamentben, a bizottságokban, de minden lakásban, minden médiában ez csurog már a vízcsapból is.
Kétségtelen: szükség van egy új nyugdíjtörvényre, hisz meg kell mondani, hogy a nyugdíjas-társadalomnak a helyzete rendkívül negatív és bizonytalan. Egy azonban, ami hiányzott ebbõl, hogy nem tudjuk prognózisban sem megmondani, hogy mennyi pénzünk lesz majd a nyugdíjaknak a biztosítására és finanszírozására. Ezeknél a nagy elosztási rendszereknél az a gond, hogy a mi gazdaságunk - azt hiszem, ezzel a pénzügyminisztériumi államtitkár úr is egyetért - bizony- bizony sokszor nagy gondokkal küzd, amikor meg akar oldani bizonyos kérdéseket.
Hadd mondjam el, hogy ennek következtében maga a nyugdíjtörvény is homokra építkezik. A GDP-nek a 9 százaléka most az, ami általában erre a területre biztosítható, ugyanakkor Angliában - pontos adatot mondok - 23,4 százaléka a GDP-nek az egészség biztosítására, az egészséges életmódokra és a nyugdíjazásra is biztosítható. Jártam Angliában, ahol a nyugdíjhivatalban nagy plakátok voltak, hogy a nyugdíjasok hova utazhatnak így nyár felé: a Bahamákra vagy más ilyen trópusi vidékekre, és ez a nyugdíjnak egy bizonyos részecskéjébõl megoldható. Ezek a gondok, annak ellenére, hogy az angol nyugdíjasok is önmagukat nagyon szegénynek vallják, de természetesen nem Magyarországhoz viszonyítva, ennek következtében úgy érzem, hogy nekünk a saját kereteink között kell megoldanunk a nyugdíjkérdéseket.
(13.20)
És azokban az esetekben, ha erre több anyagi lehetõség adódik majd, akkor korrigálnunk kell azokat a felvetéseket és kérdéseket, amelyek ma, eddig és itt voltak megvalósíthatók.
Tekintettel arra, hogy mind az öt törvénycsomagot és mind a két országgyûlési határozati javaslatot röviden összefoglalni nem lehet, engedjék meg, hogy a késõbbiekben, a következõ hetekben is hozzászóljak majd az újabb törvényjavaslatokhoz. Most a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvényt szeretném egy kicsit elemezni, amelyrõl megállapíthatom, hogy egyike azon jogszabályoknak, amelyek a társadalom legszélesebb körét érintik.
Nem véletlen, hogy a szociális jogok érvényre juttatását nemcsak az alkotmány, hanem a nemzetközi szerzõdések is elõírják, nem beszélve arról a morális kötelezettségrõl, amelyet a szociális segítségre szorulók érdekében minden normális és demokratikus társadalomnak viselnie kell. A jogok rögzítése mellett azonban lényeges szempont, hogy a szociális ellátórendszer stabil legyen, tehát a rászoruló milyen segítségre számíthat majd, az igazgatást ellátó apparátus számára pedig, hogy egyértelmû, jól szabályozott legyen, és ez a feltételrendszer segítse és támogassa a munkát.
Úgy gondolom, hogy a szociális ellátásokról szóló törvény ezért egyike azon törvényeknek, amelyek módosítására csak rendkívüli, indokolt esetben, a módosítás következményeit gondosan értékelve kerülhet sor. Ellenkezõ esetben ugyanis maga a törvényalkotás visz be zavaró tényezõket a rendszerbe. A Népjóléti Minisztérium ezt az alapvetõnek tekinthetõ követelményt nem mindig tartja be. Emlékeztetni kívánok arra, hogy csak 1996-ban mintegy öt alkalommal került sor az 1993. évi III. törvény módosítására. Az utolsó nagyobb változtatásra 1996. január 1-jétõl került sor, az 1996. évi CXXVIII. törvényben.
Most ismét módosító törvényjavaslat került a tisztelt Ház elé, amelyrõl megállapítható, hogy nem az ellátórendszer fejlesztését, hanem a kialakult helyzet orvoslását szolgálja, és csak ürügy a nyugdíjrendszer reformjára való hivatkozás. Az adott helyzet természetesen indokolja a törvényi szintû beavatkozást, a rendszer módosítását, de csak akkor, ha valóban megoldást nyújt, nem pedig a felmerült problémák látszatrendezését szolgálja.
Mirõl is van szó, tulajdonképpen? A nyugdíjak reálértékének fokozott csökkenése egyre szélesebb rétegeket szorított a létminimum alá. Ez a csökkenés - érthetõen - az egyedülálló idõskorúakat érintette a legsúlyosabban. A nyugdíjreform kapcsán ugyan születtek elképzelések ennek feloldására, de teljes körû megoldás nem alakult ki. Maradt tehát az egyedülállók között mintegy huszonnégyezer fõ, illetve az egyéb rászorulókkal együtt mintegy hatvanezer fõ, akik ellátását a nyugdíjrendszer egyszerûen nem tudja kezelni. Nyilvánvaló, hogy mindez a nyugdíjrendszer súlyos problémája. A helyzet szociális kezelését korábban a rendszeres szociális segély keretében oldották meg, már amennyiben a segélyt folyósító önkormányzatok rendelkeztek elegendõ anyagi eszközzel.
Most - mint korábban számos esetben - ismételten az önkormányzatok nyakába varrták az egész nevesített problémakört. Ez a probléma a jövõben várhatóan tovább növekszik, mivel a nyugdíjrendszerhez kapcsolódó tájékoztató anyag az optimista gazdasági becslések mellett azzal számol, hogy (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõkeret leteltét.) a jelenlegi tendenciák alapján, két-háromszázezer fõ tartósan kiszorul a munkaerõ-piacról.
Úgy gondolom - és ezzel talán le is zárnám ezt az ebben a körben való elsõ felszólalásomat -, amikor azt mondom, hogy ez a megoldás a problémák elkenését szolgálja, ez azon a tényen alapszik, hogy az új nyugdíjrendszer eleve szabadulni akar a lakosság egy hányadától; szó sincs arról az elvrõl, amellyel az Európai Unió egyetért, nevezetesen, hogy a nyugdíjrendszer elsõ pillére szolgálja a lefedettséget, az idõskorúak bizonyos mértékû ellátásának teljes körû biztosítását. (Szórványos taps.)