DR. BRÚSZEL LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Isépy Tamáshoz hasonlóan én is egy kicsit szomorú vagyok, mert nem ajánlhatok az önök megtisztelõ figyelmébe egy újabb ítélõtáblaszékhely-jelöltet, adott esetben Kecskemét városát, ahol ugyancsak felvetõdött a gondolat. De mi bízunk abban, hogy miután az ötödik ítélõtábla is felállításra kerül 2003-ig, akkor majd az akkori Ház megfontolja, és lehet, úgy ítéli meg, hogy további kettõ ítélõtáblát is felállít. Ebben az esetben, ha korábban nem, talán Kecskemét is szóba kerülhet, Kaposvárhoz hasonlóan.
Én azt hiszem, ez egy jelentõs kérdése a reformnak, de úgy gondolom, hogy ezek a kérdések több olyan elõkérdés eldöntésétõl függenek, amelyekrõl itt a mai vitában is szó esett. Mik ezek? Én három nagy kérdésrõl szeretnék most szólni: az elsõben az igazságszolgáltatási reform szükségességérõl, indokoltságáról és idõszerûségérõl; a másodikban a bírósági szervezet módosulásáról, jelesül a négyszintû bíráskodásról; a harmadik pontban pedig a bírói függetlenségrõl, figyelembe véve természetesen nemcsak a törvényjavaslatok szövegeit, hanem a vitában már eddig elhangzottakat is, és részben reagálva is azokra.
Ami az elsõ kérdéskört illeti, az igazságügyi reform szükségességének megítélése elõtt nagyon fontos három ügyrõl beszélni: az egyik az, hogy valójában milyen is a bíróságokról kialakított kép; a másik az, hogy ehhez képest milyen a tényleges helyzetük; és a harmadik pedig az a kérdés, hogy miért most kell éppen a reformot bevezetni vagy megindítani.
Ami a bíróságokról, az ítélkezésrõl kialakult képet illeti - többen szóltak errõl, én csak összefoglalnám -: az a kép és vélekedés, hogy általában lassú és követhetetlen, sokáig elhúzódó a bírósági eljárás, és az ügyfelek sokszor nem értik azt, hogy egy-egy ügy miért húzódik el olyan hosszú ideig, nevezetesen nem egy esetben két-három-négy évig kell várni arra, hogy jogerõs ítélet szülessék. A jogkeresõ állampolgárok egy jó része emiatt úgy gondolkodik, hogy felesleges is bírósághoz fordulni, mert neki ez csak idõ, pénz, fáradság; és miután megszületik a jogerõs ítélet mondjuk egy vagyonjogi ügyben, akkor azzal a kérdéssel kell szembenézni, hogy vajon végrehajtható-e ez az ítélet. Ennek az ítéletnek a végrehajtása pedig ismét tetemes idõt, költséget vesz igénybe, és azért aztán mélyen elgondolkozva ezekrõl, hallván a rossz híreket, úgy döntenek, hogy mégsem fordulnak bíróságokhoz.
Ezzel ellentétesen persze van egy olyan érdekes gyakorlat is, hogy mások pedig pont ezért fordulnak bíróságokhoz: tehát akik úgy gondolják, hogy a jognak a mezsgyéjén vagy éppen a mezsgyén kívül Brdemes járni, és érdemes azzal számolni, hogy mondjuk a bírósági ügyek átfutási ideje több évet vesz igénybe; és ahogy mondtam az elõbb, miután megvan az ítélet, nem is tudják végrehajtani. Ezért aztán hadd pereljen a másik fél, úgy sem lesz belõle semmi, érdemes kivárni, mire a végére érünk, addigra õ a sok pénzzel a héthatáron túl van.
Az emberek vélekedése még úgy is szól, hogy a bírói ítéletek nemegyszer túlzottan szubjektívek, nem találkoznak az õ jogérzékükkel. Úgy látják nemegyszer, hogy a bírák hosszan ítélkeznek és mégsem eléggé alaposan; vagy nem eléggé képzett a bíró: olyan bírák ítélkeznek nagyon komoly gazdasági vagy éppen büntetõjogi ügyekben, amely bíróknak kevés egyéb jogi területen szerzett gyakorlata van, vagy éppenséggel egybõl az egyetemi padból kerültek oda néhány éves gyakorlat után és ítéletet mondanak.
Természetesen ezekrõl lehetne vitatkozni, de én most csak ismertetném a vélekedéseket. Van egy olyan vélekedés is - és ebben talán személyes tapasztalatom is van, több -, a bíróságok tekintélye eléggé lecsökkent amiatt is, hogy maguk a bírák is talán nem eléggé õrzik a tekintélyt, nemcsak olyan szempontból, hogy az eljárások megfelelõ feszességére nem ügyelnek, hanem adott esetben azok külsõségei sem olyanok, amelyek nagyobb tekintélyt kívánnának.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyûlés alelnöke foglalja el.)
Ezek után nézzük meg, hogy mi a tényleges helyzet! Többen említették az elõzõ napokban a nagy ügyfélforgalmat, a bírói kar összetételét, a nagy munkaterhet, a tárgyi-dologi feltételek hiányosságait, a rossz felszereltséget, az ügykezelést, a hatásköröket. Én ezekrõl most külön nem kívánnék szólni, de néhány dolgot ez utóbbiakkal kapcsolatosan - tehát a hatásköröket illetõen - megjegyeznék. 1989 óta egyébként jelentõs változások történtek - mint önök is tudják - a bíráskodást, a bírói szervezetet illetõen, a javadalmazástól, az elõmenetelen keresztül a bíróságok külsõ igazgatásáig, az Igazságügyi Minisztérium és a Legfelsõbb Bíróság helyzetének rendezéséig.
Jelentõs társadalmi-gazdasági változások is bekövetkeztek azonban az elmúlt években. Gondolok itt arra, hogy a gazdasági ügyek, az állampolgárok saját polgári ügyei is erõteljesen megszaporodtak, bonyolultabbá váltak. Ezért a bíróságoknak azzal is szembe kell nézni - és nekünk, állampolgároknak is -, hogy egy bizonyos ponton túl talán azt sem érdemes feszegetni, hogy legyenek rövidebbek, gyorsabbak a bírósági eljárások, mert azért azt tudni kell, hogy a bíróságok - mint ahogy szól a törvény is - az adott ügyben véglegesen döntenek. Tehát azt a döntést, amelyet õk meghoznak, bizony egy hosszabb kiérlelésû folyamat elõzi meg, és ezért nagyon ügyelni kell arra, hogy semmiféle, úgymond adminisztratív korlátozásokkal vagy sürgetõ eljárási rendelkezésekkel ne nyúljunk bele oktalanul a gyorsításba, mert ezzel, azt hiszem, az ellenkezõ hatást érnénk el.
(10.20)
Egy felmérés szerint 1980 és 1994 között több mint kétszeresére nõtt a helyi bíróságokhoz érkezett ügyek száma, ezen belül több mint hatszorosára az úgynevezett gazdasági ügyeké. 1994-re - és mondhatjuk, hogy napjainkig - 3238-ról mintegy 20 000-re nõtt, tehát elég tetemes ügyszámváltozás történt.
Emellett viszont azt is megállapította ez a vizsgálat, hogy nõtt a két éven túli eljárások száma - általában is nõtt az eljárási idõtartam, de ezen belül a két éven túliaké -: 1995-ben a 170 000 ügybõl mintegy 12 500 volt két éven túl a bíróságoknál; ez az összes Agyek 7,4 százaléka. Ez is nagyon fontos probléma, és itt azért meg kell jegyezni, hogy - miután kutatgatták, hogy a két éven túli pereknél mik az idõtartam elhúzódásának okai - nagyon fontos ok volt az is, hogy például a büntetõügyekben a tanúk, de emellett a vádlottak megjelenési aránya is rendkívül rossz. Többvádlottas ügyben - és ezt, azt hiszem, tudjuk a gyakorlatból is - rendkívüli nehézséget okoz a bírónak úgy összehívni a vádlottakat, hogy viszonylag rövid idõn belül kihallgathatóak legyenek, mert ha többvádlottas ügyrõl van szó, hol az egyik, hol a másik hiányzik.
Itt mindig felvetõdik az a kérdés - és mi, gyakorló jogászok is felvetjük, de egybõl tudjuk rá a választ -, hogy miért nem próbálja a bíróság erõteljesebben szankcionálni ezt a rendkívül rossz megjelenési fegyelmet. Gondolok itt mondjuk az elõvezetésre vagy éppen a bírságra. Persze tudjuk azt is, hogy az elõbbi kérdés is rendkívüli bonyodalmakat okoz, nem utolsósorban például annak költsége. Nemegyszer bizony ki lehetne szabni bírságot, de az legalább annyira formális volna, mintha nem tennénk semmit, ugyanis annak behajtása meglehetõsen kétséges - erre vannak gyakorlati példák.
A tényleges helyzethez tartozik az is, hogy a '93. évi hatáskörváltozást követõen a helyi bíróságok ügyfélforgalmának megnövekedése mellett vagy azzal együtt a megyei bíróságok ügyfélforgalma is változott, bizonyos ügyfajtáknál csökkent. Így például a megyei bíróságokhoz elsõfokra érkezõ ügyek, keresetek száma mintegy 30-40 százalékkal csökkent a hatáskörváltozás miatt. Ugyanakkor a gazdasági perek száma ott természetesen valamelyest növekedett.
Ezzel együtt kell megemlíteni azt is, amirõl többen szóltak - többek között az elmúlt héten a Legfelsõbb Bíróság elnöke is -, hogy a Legfelsõbb Bíróság ügyforgalma viszont erõteljesen nõtt: a felülvizsgálati kérelmeknél mintegy háromszorosára, a fellebbezéseknél 10-30 százalékkal. A Legfelsõbb Bíróságnál lévõ ügyek megoszlása - amennyiben megnézzük a fellebbezési és felülvizsgálati ügyeket - kétharmad-egyharmad arányban áll. A fellebbezési ügyként odakerült ügyek száma az összes ügy kétharmadát képezi. Tehát látjuk azt, hogy ma a Legfelsõbb Bíróság jobbára fellebbezési bíróságként mûködik.
Ma tehát így néz ki az ügyforgalom. Azt megkell említeni, hogy az a mintegy 180 000 ügy, amely ma a bíróságon van, körülbelül úgy néz ki, hogy mára eljutottunk oda, hogy egy évben nagyjából azonos a befejezés és az érkezés száma.
Még egy nagyon fontos kérdéscsoportot említenék meg. Talán kevesen említették a mostani vitában az ítélkezési gyakorlat, eljárási idõk és a többik mellett a bíróságok segédszemélyzetét, az alkalmazotti létszámokat, illetõleg az ehhez kapcsolódó munkákat illetõen, hogy bizony, nemegyszer az is hátráltatja a gyors ítélkezést, az is elhúzza az eljárásokat, hogy nincs elegendõ segédszemélyzet - mondom így -, alkalmazotti állomány a bíróságoknál, nem tudják idõben és gyorsan leírni a már meghozott ítéleteket, és itt sok hónapos idõkrõl, elhúzódásokról is lehet beszélni. Ez nem jó, mert mindaddig bizonytalan helyzetben van mindenki. Nincs, aki leírja, aztán idõnként az is gondot okoz, hogy még kiérkezzen a levél az ügyfélhez.
Manapság nagyon nehéz az állampolgárokkal való kapcsolattartás is, és ez bizony tetemes költségeket is felemészt a bíróságoknál. A dologi feltételekrõl - számítógépesítésrõl és egybekrõl - nem szólok; azt hiszem, errõl már itt többen szóltak. Azt mindenesetre meg kell említeni, hogy amennyiben végig akarjuk vinni ezt az igazságszolgáltatási reformot, és jól akarjuk végigvinni, akkor ennek egyik nagyon fontos feltétele a bírósági dologi feltételek - ezen belül a számítástechnikai fölszereltség - megfelelõ szintre hozása.
A harmadik kérdés ezen a nagy csoporton belül, hogy miért most próbálja ez a kormány beindítani az igazságügyi reformot. Én is azt mondom, hogy most beindítjuk a reformot, és ezt a következõ egy-két évben követi még több, a reformhoz kapcsolódó új törvény elfogadása, kezdve a büntetõeljárás-jog újraszabályozásától, a cégeljáráson keresztül, adott esetben egy új polgári eljárásjogi kódexig.
Többen is elmondták, de meg kell erõsíteni: nincs arról szó, hogy valami egészen új dolgok jöttek ide a Ház elé. A '80-as évek óta, tulajdonképpen már a rendszerváltást megelõzõen vita alatt állt a három- vagy négyszintû bíráskodási szervezet ügye. Ebben akkor, a '80- as évek végén nem született konszenzus. Többször felmerült az eljárásjogok újrakodifikálása. Ebben sem született végül is egyezség, '91. évet követõen ez tulajdonképpen le is állt, noha 1994 elején az akkori kormány hozott egy határozatot, amelyben a büntetõeljárás reformjával foglalkozott, tehát ez, ami most a parlament elõtt szerepel - sem teljesen új ügy.
Több bírói fórum is foglalkozott az igazságszolgáltatás reformjával, gondolok itt a Magyar Bírói Egyesületre, amely 1993-tól több ízben is foglalkozott a kérdéskörrel, és '94-ben összeállított egy úgynevezett reformcsomagot, amely reformcsomag szinte teljesen - legalábbis több pontjában - azonos a most elõttünk lévõ igazságszolgáltatási törvénycsomaggal. Emellett meg kell említeni a magyar jogászgyûlés tavaly májusi ülését is, ahol lényegében ezekrõl folyt a szó, és a jogászgyûlés egyértelmûen leszögezte, hogy bizony, szükség van a szervezeti reformra, szükség van az eljárási reformra, szükség van a bíróságok külsõ igazgatásának reformjára is.
Azt hiszem tehát, nincs itt szó kapkodásról vagy átgondolatlan elõterjesztésrõl, mert ezek a kérdések évek óta bizony, nemcsak a szakma, de a politika homlokterében is álltak.
Ellenzéki képviselõtársaink mondják azt, hogy a kormány ezt a csomagot most kampánycélok érdekében használja. Erre azt mondom: vajon kampánycél-e az, ha egy kormány meg akarja valósítani a programját - jelesül az igazságszolgáltatás területén -, és ennek érdekében úgy látja, hogy az idõ most érkezett el ahhoz, hogy ezt a reformcsomagot benyújtsa a Ház elé. Ha kampánycél az, hogy egy kormány meg kívánja valósítani a programját, akkor szerintem természetesen vállalható: igen, kampánycél, meg akarja csinálni, és azt nyilvánvalóan vállalni is fogja, hogy õ ezt a reformot elindította.
(10.30)
Az egy más kérdés, ha abból a szempontból nézzük - amire talán többen gondolnak is -, hogy mennyiben lehet kampánycél az, hogy az a több milliárd forint, amibe a reform elindítása kerül, az adott esetben mondjuk felhasználásra kerülhetett volna másra is, ami sokkal közvetlenebbül lehetett volna kampánycélú; de ezt a kormány nem tette. Azt hiszem, ezek a vádak megalapozatlanok.
A szervezeti reformról, a négyszintû bírósági szervezet kialakításáról beszélnék. Szóltam az elõbb arról, hogy egyfelõl a helyi bíróságokon az ügyfélforgalom rendkívül megnövekedett, szinte ellehetetlenül a helyi bíróságok ítélkezése; nagyon jól tudjuk állampolgárok és jogászok egyaránt. Más oldalról a Legfelsõbb Bíróságnál a már vázolt nagy ügyforgalom olyan szempontból sem tûrhetõ tovább, hogy gyakorlatilag egy fellebbezési bíróságként mûködjön. Valamit tenni kell mindkét póluson. Emellett természetesen felmerül a jogalkalmazás egységének biztosítása is - errõl most külön nem akarok szólni -, a jogegységi döntés. Ennek az igénye több év óta feszíti a szakmát, sõt, hovatovább az állampolgárokat. Azaz az a kérdés, hogy eltûrhetõ-e, hogy mondjuk ugyanolyan vagy hasonló ügyekben kétfajta ítélet is szülessen, mert mondjuk az egyik ítélkezõ tanács másképp értelmez egy elvi jelentõségû kérdés, mint a másik. Ebben bizony változtatni kell. Ha ezeket végiggondoljuk, akkor azt hiszem, indokolt az, hogy a jelenlegi három szint helyett négy szintet állítsunk fel, a megyei bíróság és a Legfelsõbb Bíróság között az ítélõtáblát.
Felhívnám a tisztelt Ház figyelmét arra is, hogy bizony a következõ idõszakban sürgetõ szükség a szabálysértési eljárás, a szabálysértési kódex újrakodifikálása is. Itt eleget kell tennünk annak az európai igénynek, hogy bizonyos szabálysértési eljárásokban biztosítani kell a bírósági felülvizsgálatot. Ebben az esetben is úgymond helyet kell biztosítani ennek a jó néhány ezer eljárásnak, ami itt bekövetkezik.
Természetesen az is igaz, amit itt többen felvetettek, az eljárásjogok reformja. A büntetõeljárás-jog reformja soron van, amennyiben a négyszintû bíráskodást megvalósítjuk, úgy gondolom, az egyfajta mozgásteret biztosít az eljárásjogi kódexek esetében a hatáskörök további szabályozásának, további célszerû elosztásának.
Többen említették a hagyományokat, persze más kérdés kapcsán. A négyszintû bíráskodásnak, az ítélõtábláknak vannak hagyományai, ez természetes, ezt mindenki tudja. Azt már csak érdekességként jegyzem meg, a hagyományokhoz tartozott az is, hogy volt olyan, hogy törvényszék. Többen felvetették azt is, hogy vajon ha a hagyományokhoz visszanyúlunk, akkor esetleg a megyei bíróságok elnevezését mondjuk törvényszékre kellene változtatni.
A harmadik kérdéskör, amelyrõl szeretnék szólni, az a bírói függetlenség, azon belül is leginkább a külsõ igazgatás, az országos igazságszolgáltatási tanács ügye, amelyrõl itt többen szóltak elõttem, igen tisztelt Isépy képviselõ úr is. Azt hiszem, a bírói függetlenség egy nagyon fontos kérdés, nemcsak Montesquieu óta, hanem azért is, hogy a jogállamiságnak és a tisztességes bírósági rendszernek meglegyen az a garanciája, amelyre minden állampolgár egyébként igényt tart.
A bíráknak, a bíróságoknak biztosítani kell a függetlenségükhöz szükséges hatalmat - mondjuk így - és a megfelelõ jogállást. Ez a bírói függetlenség tehát nemcsak a bírák egyéni belsõ függetlenségét jelenti - ezt is természetesen -, hanem jelenti a bírósági rendszer függetlenségét is, azaz hogy a bírói hatalmat lehetõség szerint, amennyire lehet, ne korlátozza a végrehajtó hatalom, a bírói hatalom ne függjön a végrehajtó hatalom ilyen-olyan intézkedéseitõl.
A három, úgymond fõhatalom elválasztása - tehát a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalom elválasztása - óta nagyon sokféleképpen kísérleteztek olyan vonatkozásban, hogy a bírói hatalmat megerõsítsék vagy éppen korlátozzák. Képviselõtársaim is említették, hogy többféle lehetõség van arra, hogy a bírósági szervezetnek a függetlenségét biztosítsuk, például az is egy lehetõség, ahogy most itt ma Magyarországon van. Mert meggyõzõdésem az, hogy nem azért kell változtatni, mert valami rettenetesen alkotmányellenes helyzet volna Magyarországon - egyébként nincs az -, vagy a bírák szinte minden nap ki volnának téve a végrehajtó hatalom intézkedéseinek, hanem azért kell változtatni, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a legutóbbi években nemcsak a világban, Európában, hanem Magyarországon bekövetkezett változásokat is.
Én támogatni tudom azt az irányt, amely mellett most a kormányzat letette a voksát, azaz az országos igazságszolgáltatási tanács létrejöttét. Mert ahogy Isépy képviselõtársam is említette, természetesen fölvethetõ, hogy egy ilyesfajta külsõ igazgatás szokatlan megoldás a magyar jogrendszerben, ha úgy tetszik, nincsenek hagyományai. Valóban nincsenek hagyományai. Nem voltak hagyományai egyébként Európában sem az effajta megoldásoknak. Európában lényegében a húszas évek kezdete óta következett be két olyan nagy változás a bírói hatalommal, a bírói függetlenséggel összefüggésben, amelyet meg kell említeni: az egyik a már említett alkotmánybíráskodás behozatala az 1920-as években, a másik egyébként pontosan az országos igazságszolgáltatáshoz hasonló tanácsoknak a létrehozatala.
Fõképpen a második világháború után - és ennyit talán a történelembõl idézni kell - kerültek megalakításra Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban az úgynevezett igazságszolgáltatási fõtanácsok - magyar fordításban fõtanácsok -, amelyeknek valahol az volt a funkciójuk, amirõl itt most is szó van, tehát a bíróságok külsõ igazgatásának a megoldása, lehetõség szerint a végrehajtó hatalomtól való minél nagyobb függetlenséggel.
Ezek a fõtanácsok - egyébként azt hiszem, Európában most kilenc országban van ilyen intézmény - minden országban mások és mások. Nem lehet azt sem mondani, hogy most itt Magyarország megpróbál valahonnan egy másik gyakorlatot úgymond lekoppintani, lemásolni, mert teljesen más Franciaországban, ahogy elhangzott, teljesen más Olaszországban vagy éppen Spanyolországban. Van, ahol - mondjuk Olaszországban - az elnöke a köztársasági elnök, van, ahol pedig a legfelsõbb bíróság elnöke. És az is változó, hogy kik alkotják ezt az igazságszolgáltatási tanácsot: vagy - mint mondjuk Olaszországban - bírák és ügyészek magisztrátusai delegálnak ebbe a fõtanácsba, vagy pediglen csak a bírákból hozzák össze; illetõleg hogy milyen képviseletet biztosítanak adott esetben a parlamentnek. Ezzel azt akarom mondani, hogy a gyakorlat, a megoldás teljesen eltérõ az egyes országokban, de egy biztos, nem szabadna pejoratívan azt említeni, hogy úgymond a diktatúrák utáni országokban jöttek létre ezek a megoldások. Természetesen adott esetben errõl is szó lehet, de azt hiszem, Európában ma egyre jobban figyelik ezt a megoldást és ennek a megoldásnak a gyakorlati érvényesülését.
Mirõl is van szó? Az európai gazdasági, társadalmi fejlõdésnek a kilencvenes években tapasztalt vonásai nem egyszer új jelenségeket mutatnak a korábbi évtizedekhez képest. Bizony nem egyszer újra kell gondolni a végrehajtó hatalom önállóságát, lehetõségeit a törvényhozó hatalommal szemben is, illetõleg a bírói hatalom érvényesülését.
(10.40)
Nyugaton úgy mondják, létezik egy olyan jelenség is, hogy eurokorrupció. Gondolok itt arra, hogy egyre fontosabbá válik a legdemokratikusabb országokban is a maffiaszerû bûnözés, a terrorizmus mellett bizony a politikai bûnözés egyfajta figyelemmel kísérése és megfékezése is. Ezért azt hiszem, hogy az ennek megfelelés új kérdéseket is felvet a bíráskodás számára. Nem arról van szó tehát, hogy most bekövetkezik a politikai bûnözés - mondjuk - Kelet- Európában, Magyarországon is, és ennek érdekében fel kell állítani egy nagyon független hatalmat, hanem arról van szó, hogy a társadalmi- gazdasági jelenségek új tényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, és bizony ma a bíráskodás befolyásolására nemcsak olyan lehetõségek vannak, mint korábban voltak a végrehajtó hatalom részérõl, hanem ennél sokkal körmönfontabb, a gazdasági élet, politikai élet sötét mezõjében tevékenykedõk részérõl sokkal rafináltabb eszközök is elõfordulhatnak.
Ezért azt hiszem, egyet kell érteni azzal az Európa tanácsi ajánlással - amelyrõl szólt Isépy úr is - olyan vonatkozásban, hogy ugyan nem mond semmiféle kötelezõ kaptafaszerû megoldást, de azt mondja, hogy a kormányzattól, közigazgatástól független, bírók által - vagy bírók által is - választott hatóságokat kell létrehozni, amely alkalmas az igazságszolgáltatás, a külsõ igazgatás megoldására - még egyszer mondom - a végrehajtó hatalomtól függetlenül. Ezeknek a bevezetésére ajánlja más országok figyelmébe az igazságszolgáltatási fõtanács megoldást. Még egyszer hangsúlyozom: természetesen két egyforma ebbõl nincsen Európában.
Végezetül: ami a magyar megoldást illeti. Szerintem ez a megoldás nagyon sajátosan magyar megoldás. Erre nem lehet azt mondani, hogy lefordították az idevágó spanyol vagy francia rendelkezéseket és ideültettük. Szerintem vigyáz arra, hogy ez a függetlenség a lehetõ legteljesebb legyen, de nem korlátlan és nem fék vagy ellensúly nélküli. Mert az igazságszolgáltatási tanács 15 tagjából 9 bíró, ezeket a tagokat maguk a bírók választják; ebben a tanácsban részt vesz az igazságügy-miniszter; részt vesz a legfõbb ügyész; ahogy elhangzott: az ügyvédi kamara elnöke; és részt vesznek a parlament által kijelölt két bizottság tagjai is. Ezzel azt akarom mondani, nincs arról szó, hogy valami teljesen független, az élettõl elrugaszkodott szervezet lenne ez a tanács. Emellett természetesen az is egy sajátosság, hogy a tanács hatásköre úgymond magát a Legfelsõbb Bíróság igazgatási tevékenységét nem érinti, hanem csak az ítélõtáblák és a megyei bíróságok, illetõleg az egyéb bíróságok igazgatásával foglalkozik, illetve kinevezési jogköre az ítélõtábla és a megyei bíróságok vezetõi tekintetében van. Tehát a Legfelsõbb Bíróság elnökét az Országgyûlés választja továbbra is, és úgy, ahogy eddig is szólt, természetesen a Legfelsõbb Bíróság az Országgyûléshez tartozik ilyen formán. Mindamellett viszont maguknak a bíráknak a kinevezését pedig továbbra is a köztársasági elnök jogkörében tartja a törvény.
A megoldások széles skálája természetesen elképzelhetõ, de azt hiszem, az a veszély nem fenyeget, amirõl itt többen szóltak, hogy egy teljesen kontroll nélküli, ellenõrzés nélküli, úgymond önálló hatóság jön létre, és sem a törvényhozó hatalomnak, sem a végrehajtó hatalomnak beleszólása az õ tevékenységükbe nincs. Természetesen beleszólása olyképpen van, ahogy az elõbb is vázoltam: azt nyilván nem teheti meg, hogy közvetlenül belenyúl az igazságszolgáltatási tanács tevékenységébe.
Összességében azt szeretném mondani: arról persze nehéz szólni most itt, hogy ez a tanács valóban olyan jól fog-e mûködni, mint ahogy ahhoz most itt az elõterjesztõ reménye fûzõdik, valóban beválik-e és a magyar jogrendszer szerves részét fogja néhány éven belül képezni. De azt hiszem, hogy az az út, amelyen a kormányzat elindult ilyen vonatkozásban, az nagyon helyes és támogatandó. Nem kell attól sem megijedni, ha a következõ években bizonyos szempontból korrekció válik szükségessé mondjuk a bíróság külsõ igazgatását illetõen, akkor ezt meg kell tenni. De emiatt most eleve elutasítani akár az errõl szóló törvényjavaslatot, akár az egész igazságszolgáltatási csomagot, meggondolatlanság lenne.
Ezért jó szívvel ajánlom a tisztelt képviselõtársak figyelmébe a törvénycsomagot, és ajánlom az elfogadását.
Köszönöm szépen. (Taps.)