DR. ÁDER JÁNOS (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Második alkalommal folytatjuk ennek a törvénycsomagnak a vitáját. Jól láthatóan mind a két alkalommal ugyanazok a kérdések kerülnek elsõsorban terítékre.
(11.00)
Anélkül, hogy megismételném azt, amit a múlt heti felszólalásomban több alkalommal is meglehetõsen részletesen próbáltam ismertetni - miszerint ez a törvényjavaslat-csomag nincsen megfelelõen elõkészítve -, kénytelen vagyok visszatérni néhány kérdésre, miután a vitában elhangzottak reflexiók. Annál is inkább, mert részben a vitában, a vita végén, részben a vitát követõen a kormánypárti képviselõk közül többen is azt mondották nekem, hogy a kérdések felvetésével, a problémafelvetéssel jórészt egyetértenek, de én magam sem tudtam semmilyen használható javaslatot mondani - most megpróbálkozom ezzel, már csak azért is, hogy a vitát egy kicsit továbblendítsük.
A kormányzat és az Igazságügyi Minisztérium elõtt, azt gondolom, három út állt, amikor az igazságszolgáltatás reformjáról gondolkodott. Az egyik út az volt, hogy a jelenlegi igazságszolgáltatási rendszert a jelenlegi törvényi keretek között megpróbálja valamilyen módon mûködõképessé tenni - hogy mik lettek volna ennek az eszközei, az részben a múlt héten hangzott el, részben néhány mondatban kitérek rá. A másik lehetõség, hogy alaposan, megfelelõen elõkészít egy igazságszolgáltatási reformot, annak minden elemét végiggondolja, és a kockázatot - miként ezt legutóbb is említettem - megpróbálja a lehetõ legkisebbre szûkíteni. A harmadik lehetõség pedig, hogy nem orvosolva a jelenlegi igazságszolgáltatási rendszer mûködési bajait, egy olyan új rendszert vezet be, amely csak tetézi a gondokat, és ilyen módon vélhetõen növelni, nem pedig csökkenteni fogja a mûködési zavarokat. Nos, a kormány a három megoldás közül sajnos ez utóbbit választotta.
Mit kellene tenni a jelenlegi helyzet ismeretében? Hiszen a diagnózis tekintetében nincs igazából véleménykülönbség a kormánypártok és az ellenzéki pártok között, ez az elmúlt jó néhány órás vitában kiderült. Én azt gondolom, hogy elengedhetetlen és elsõ számú feltétele a bírói kar, ezen belül is a helyi bíróságok megerõsítése. Ez jelent fizetésemelést - és itt csak megemlíteném azt, hogy a bértábla tekintetében a legkisebb mértékû fizetésemelés pont ezen a szinten történik meg, alig haladja meg a '98-as várható inflációs rátát, ilyen módon erõsen kétséges, hogy ezek a szándékok a helyi bírói kar stabilitását biztosítja-e. De jelenti ezt - tehát a helyi bírák, a helyi bírói kar stabilitását - az, hogy egy korrekt bértábla bevezetésére kerül sor. A jelenlegi nem tekinthetõ ilyennek, hiszen a helyi bírák esetében megszünteti a bírósági pótlékot, és úgy történik mindez, hogy a hatáskörök átrendezése következtében az ügyek egy része, a cégügyek és a közigazgatási ügyek a megyei bíróságra kerülnek át. Mit eredményez ez majd? Ez azt eredményezi, hogy egy hasonló ideje az igazságszolgáltatásban tevékenykedõ, hasonló ítélkezési gyakorlattal, ítélkezési tapasztalattal, hasonló szolgálati idõvel rendelkezõ bíró a megyei bíróságra kerülve, pusztán a hatáskör- átrendezõdés következtében azonnal 20 százalékkal többet keres, mint a helyi bíróságon maradó, de hasonlóan fontos, hasonlóan súlyos ügyeket tárgyaló egykori kollégája. Ha ez valóban a helyi bíróság stabilitását szolgálja, errõl legalábbis meggyõzõ érveket kellene a Ház elé terjeszteniük a kormánypárti képviselõknek és az elõterjesztõknek.
Pedig nagy szükség lenne erre, hiszen a büntetõeljárási törvény - általunk egyébként még nem ismert - módosítása következtében biztosan elõáll az a helyzet, hogy a folyamatban lévõ ügyekre a ma hatályos büntetõeljárási törvényt kell alkalmazniuk a bíróságoknak, míg az új ügyekre, a hatálybalépést követõen keletkezõ ügyekre pedig nyilvánvalóan az új büntetõeljárási szabályokat kell alkalmazniuk; feltételezem, hogy ez lesz az új büntetõeljárási törvény zárórendelkezései között. Ebben az esetben, nyilvánvalóan még nagyobb lesz a helyi bíróságok munkaterhe, méginkább bonyolult lesz a bírák munkája, még nehezebb lesz felkészülni ezekre az ügyekre, hiszen párhuzamosan két eljárási rendszer szabályait kell majd alkalmazniuk, ez nyilvánvalóan nem segíti a pályán maradást, és - mondom még egyszer - ezt igazából csak a megfelelõ fizetésekkel lehetne rendezni.
Ugyanígy nem oldja meg a törvényjavaslat azt, hogy helyi szinten, a helyi bíróságokon megfelelõ segéd-, kisegítõ személyzet legyen, amely a bíró munkáját segíti. A javaslat nem oldja meg azt, hogy legalább érettségizett jegyzõi legyenek egy bírónak, a javaslat nem oldja meg azt, hogy a fogalmazók és a titkárok a jelenleginél - és a tervezettnél is - jobban meg legyenek fizetve, hiszen elnyúlik az idõ, amit fogalmazóként és titkárként kell majd eltölteniük a pályán; és ilyen értelemben azt a szándékot, amivel egyébként nyilván mindannyian egyetértünk, miszerint a bírói munka segítésére alkalmas, ugyanakkor a bíró segítése mellett a szakmát megtanuló fogalmazói és titkári kar alakuljon ki, amely egyúttal - azon túl, hogy miközben fogalmazóként és titkárként tevékenykedik és ilyen módon segíti a bíró érdemi ítélkezõ tevékenységét, akár ítélettervezetek megalkotására, megírására is alkalmas, ezen túl - természetesen megfelelõ utánpótlást is jelent a bírói kar tekintetében.
Nem oldja meg ez a javaslat az üres státuszok betöltésének problémáját és ily módon az ügyhátralék rendezését sem. Ma - a különbözõ bíróságokról érkezõ számítások szerint - körülbelül száz üres státusz van a bíróságokon, és körülbelül erre a száz bíróra lenne szükség ahhoz, hogy a meglévõ ügyhátralékot feldolgozzák. Én azt gondolom, megoldást jelentene az, ha a jelenlegi tervezettel szemben nemcsak egy 13. havi, hanem egy 14. havi fizetésük is lenne a bíráknak, de emellett megszüntetnénk azt a lehetõséget, hogy az üres státuszok miatt felszabaduló bérrel a bírósági vezetõk gazdálkodhassanak. Tehát arra kell ösztönözni a bírósági vezetõket, hogy ezeket az üres státuszokat betöltsék, és ne arra ösztönözzük õket - miként az a jelenlegi rendszerben van -, hogy az üres státuszok miatt felszabaduló bér egy részével szabadon gazdálkodjanak. Ezt csak úgy tudjuk megoldani, ha egy világos, elõre kiszámítható rendszerben azt mondjuk: igen, egy 13. és egy 14. havi fizetése is van a bírónak, ami megfelelõ egzisztenciális feltételeket biztosít a számára, ugyanakkor pedig ösztönözzük a bírósági vezetõket arra, hogy az üres státuszokat betöltsék, és akadályozzuk meg azt, hogy ezeket a forrásokat, ha nem töltik be a státuszokat, felhasználják.
A harmadik ilyen, amirõl már volt szó, a megfelelõ infrastrukturális feltételek biztosítása. Nyilvánvalóan itt, ha nincsen megfelelõ mennyiségû pénz - mint ahogy a kormányzati elõterjesztésbõl és a kormánydöntésbõl kiderült, a kormány elsõsorban Phare-pénzekbõl szeretné megoldani az infrastrukturális fejlesztéseket -, akkor nyilván a szûk keresztmetszetekre kell koncentrálni, például a cégbíróságokra, és ott kell megoldani az égetõ problémákat; ha van pénz, akkor az infrastrukturális, informatikai beruházásokat természetesen minden bíróság tekintetében végre kell hajtani.
Az is megoldást jelenthetne - amire egyébként nem vállalkozik a jelenlegi törvénycsomag -, hogy penzumrendszert vezetünk be a bírák tekintetében, és emellett - amire egy halovány kísérletet viszont tesz ez a törvényjavaslat - az automatikus ügyelosztás is megtörténik. Ma erre vonatkozóan csak egy utalást találunk a törvényben, késõbb majd kitérek arra, ez milyen problémákat jelent.
Én azt gondolom, hogy ha ezt a két kérdést megoldaná a törvénycsomag, akkor ez egyúttal megoldana egy harmadik problémát is: mérhetõbbé, világosabbá, egyértelmûbbé tenné a bírói alkalmatlanság és munkavégzés megítélésnek körülményeit, és ilyen módon lehetõséget biztosítana arra - egyébként ellentétben a törvényjavaslattal -, hogy a felmentés kezdeményezése alkalmatlanság miatt a vezetõnél legyen ugyan, de testületek döntsenek ebben a kérdésben.
És végül, de nem utolsósorban egy világos elõmeneteli rendszerre lenne szükség, amely nem a hierarchiában való felfelé mozgásban tenné érdekeltté a bírókat, hanem lényegében a helyi bíróságon maradó bírák számára is kielégítõ megoldást jelentene, 8-10-15 vagy 20 éves szolgálati idõ után is megfelelõ javadalmazást biztosítana. Ennyit arról, hogy mit lehetne a jelenlegi körülmények között, a jelenlegi bajok ismeretében és a jelenlegi költségvetési forrásokat másként elosztva tenni azért, hogy viszonylag rövid idõn belül javuljanak a bírósági munka feltételei, és az ítélkezési munka is gyorsuljon.
A beszéd hátralévõ részében egy másik kérdésrõl szeretnék szólni, ez pedig a bírák jogállásáról szóló törvény, ezen belül is a bírói függetlenség néhány kérdése. A bírák jogállásáról szóló törvény legfontosabb kérdése, hogy megteremti-e a bírói függetlenség egzisztenciális és a szervezeten belüli személyi függetlenség jogi garanciáit. A javaslat a két kérdés együttes rendezésére törekszik, amikor a bíróvá válás feltételeinek szigorításával - titkári mûködés elõírása, határozott idejû kinevezés, pszichikai alkalmasság - és a bírói fizetések emelésével, a szolgálati idõhöz kötött bértáblázat bevezetésével a törvényjavaslat valóban az igazságszolgáltatás két súlyos gondjára: az alacsony szakmai színvonalra és a bérek megtartó erejének hiányára keresi a választ.
(11.10)
A javaslat igazán gyenge pontja az, hogy a bíró jogait és kötelességeit, a szervezeten belüli helyzetét, miután alapvetõen nem tett mást, mint a hatályos szabályokat átvette, vagy alacsonyabb szintrõl a törvénybe emelte, nem sikerült garanciális szempontból megnyugtatóan rendezni. Miért nem? Azért, mert az elõkészítõ az alábbi szempontoknak nem szentelt kellõ figyelmet.
A szabályozáskor abból kellett volna kiindulni - egyetértve az Alkotmánybíróság 38/1993-as határozatában foglaltakkal -, hogy a bírói függetlenség garantálása nem azonosítható a bírói hatalom elválasztásával a másik két hatalmi ágtól, hanem általánosabb, a bírói szervezeten belül is megoldandó probléma. Arról van szó, hogy az igazgatási jogköröket igen körültekintõen, a szubjektív megítélés lehetõségének a lehetõ legteljesebb kizárásával kell törvényben szabályozni. Ellenkezõ esetben bizonyos igazgatási intézkedések a szervezeten belül is nemkívánatos személyi függést eredményezhetnek, az igazgatási döntések a büntetés, jutalmazás eszközévé válhatnak, és a túl kezes bíró befolyásolásának csatornái e rendszerben is kialakulhatnak.
A bírósági igazgatás egyfelõl a bírói jogalkalmazás személyi és tárgyi feltételeinek biztosítását, másfelõl a szervezet hatékony mûködtetését jelenti. Ebbõl többek között az is következik, hogy a bíró igazgatási döntések alanya lehet. Ugyanakkor az igazgatási döntéseknek a bíró számára kiszámíthatónak, az igazgatási vezetõ esetleges önkényétõl mentesnek kell lennie, a bírák számára nyilvános, azaz megismerhetõ szabályokon kell alapulnia, illetve az igazgatási döntés ellen - fõleg, ha azt nem bírói testület hozza - jogorvoslatot kell biztosítania.
A bíró nem tekinthetõ igazgatási szempontból sem közalkalmazottnak, sem munkavállalónak. A bírói munka egy sajátos hivatás. A jogállami mûködés egyik alapvetõ követelménye, hogy a jog a jogalkalmazás során érvényesüljön. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a bíró a jogot pártatlanul és befolyásmentesen alkalmazhassa. Az a tény, hogy a bíró egy munkaszervezeten belül tevékenykedik, és így rá is vonatkoznak bizonyos szervezeti szabályok, nem jelentheti azt, hogy a bíró olyan igazgatási döntések alanyává váljon, amelyek szubjektív jellegûek. A bíróval szemben egyetlen elvárás fogalmazható meg, hogy a jogot jól alkalmazza és lelkiismerete szerint a legjobb döntést hozza meg.
E szempontok alapján milyen kifogások fogalmazhatók meg a javaslattal szemben? A javaslat továbbra is õrzi azt a helytelen szemléletet, amely a bíró szervezeten belüli státuszát munkavállalói státusznak tekinti. E vonatkozásban a javaslatban a bíró jogait és kötelezettségeit szabályozó rész a legárulkodóbb - mintha a rosszul dolgozó munkavállaló ideája lebegett volna az elõkészítõ szeme elõtt. Tanulságos, hogy a második fejezet nem azzal kezdõdik, hogy a bíró független, pártatlan és csak a törvényeknek alárendelt - ezeket a szabályokat a szervezeti törvényben találhatjuk meg -, hanem azzal, hogy a bíró feladatainak teljesítését nem tagadhatja meg, az ügyekben folyamatosan köteles eljárni. Tanulságos, hogy a javaslat kemény parancsként elõírja a bíró számára az igazgatási intézkedések teljesítésének kötelességét, csakhogy a törvényben az igazgatási intézkedések kvázi munkaadói döntésként jelennek meg.
A törvényben nevesített igazgatási jogosítványok - beosztás, pályáztatás, minõsítés - éppen e szemléletbõl fakadóan gyakran nélkülözik a szükséges garanciákat. Jó példa erre az alkalmatlanság megállapítására vonatkozó szabályozás, ami elnöki jogkörben dõl el, és ezután munkaügyi bírósághoz lehet jogorvoslatért fordulni. E szemléletbõl fakadó gondokra a legvilágosabban a 62. § hívja fel a figyelmet. Eszerint a törvényben nem nevesített munkáltatói jogok fõszabályként átruházhatók. A megyei bíróság elnöke - az értékelés elrendelésének kivételével - munkáltatói jogait a helyi bíróság elnökére testálhatja.
Hogy is van ez? Vannak a törvényben meg nem határozott munkáltatói jogosítványok is? Milyen jogosítványok ruházhatók át a helyi elnökre, amikor a kivételként megfogalmazott jogkör is törvényben nevesített? Milyen jogköre lehet így egy helyi bírósági elnöknek, különösen, ha figyelemmel vagyunk a szervezeti törvény 65. §-ára is, mely szerint a helyi elnök általános munkáltatói jogköre az igazságszolgáltatási alkalmazottakra terjed ki.
A kifogásolt szemléletet bizonyítják a jogorvoslati szabályok is - itt a 99. §-ra gondolok. A mérlegelési jogkörben hozott döntések elleni jogorvoslat korlátozása közvetve két dologra hívja fel a figyelmet. Egyrészt vannak ilyen típusú jogkörök, másrészt a didaktikus jelleget deklarálja is, hogy itt a jogorvoslatra nincs sok esély. A kirendelés, a készenlét, az otthon dolgozás, az idegennyelvi pótlék megítélése, mind elnöki jogkörben, mérlegelés nyomán dõl el. Miért ezt az utat választja a törvény elõkészítõje? Vélhetõen többek között azért, mert a bírói munkavégzéssel kapcsolatban nem merte letenni a voksot a penzumrendszer mellett, ezért kénytelen volt a munkavégzési követelményeket általános szinten elõírni. Ez a megoldás a bíró számára nem sok garanciát biztosít.
Koncepcionális hibának minõsíthetõ tehát, hogy a javaslat a bírót munkavállalónak tekinti és nem egy közjogi hatalom által bíráskodásra feljogosított személynek. A bíró ugyan munkaszervezetben dolgozik, de nem utasítható, és ilyen mértékû függelmi helyzete az ítélkezõ munkáján kívül esõ területen is megengedhetetlen. Az ítélkezõ munkán kívül vele szemben támasztott követelményeket objektív kritériumrendszer alapján kell meghatározni. A bíró függetlensége csak akkor garantált, ha a munkaszervezetben a vezetõ igazgatási jogkörében csak a bíróra vonatkozó, egyértelmûen meghatározott szabályok betartását ellenõrzi. Ezek megsértése esetén két lehetõsége van: vagy a bíró elmozdítása, vagy a fegyelmi felelõsségre vonás kezdeményezése; a végsõ döntést pedig a bírák erre a célra létrehozott szakmai testülete, illetõleg fegyelmi bírósága mondja ki.
Nem fogadható el a törvény által kidolgozott minõsítési rendszer sem. A tervezet a minõsítés két formáját ismeri: a "rendes"-t és a "soron kívüli"-t. A rendes minõsítésnek két esete van: minõsíteni kell a bírót három év után, amikor szolgálati viszonya határozatlan idejûvé válik, majd ezt követõen hatévenként két alkalommal. A soron kívüli minõsítésre a bíró külön kérésére vagy az idõközben vele szemben felmerült szakmai kifogások miatt kerülhet sor.
Mi a gond ezzel a minõsítési rendszerrel? Elsõsorban az, hogy mind a minõsítés elrendelését, mind annak lefolytatását a bíróság elnöke vagy az általa megbízott bíró kezébe teszi le, ahelyett, hogy a szakmai minõsítést szakmai testületre bízná. A hatályos szabályozás szerint a bíró szakmai munkáját egyébként a kollégium ítélheti meg.
Az új megoldás szerint a bíró szakmai tevékenysége felett indokolatlanul nagy hatalommal rendelkezik a bíróság elnöke. Az elfogadható természetesen, hogy a hatékony mûködésért felelõs elnök rendelkezhessék a kezdeményezés jogával, de számára a döntést biztosítani nem szabad. A vezetõi hatalom szubjektív, önkényre lehetõséget adó elemét leplezetlenül tartalmazza az 53. § (4) bekezdése, amely módot ad az elnöknek arra, hogy az alkalmatlanságot közlõ ismertetés után, amelyen részt vesz jómaga, helyettese, a vizsgálóbíró, a kollégium vezetõje és a szolgálati hely elnöke, 15 napon belül döntését megváltoztathatja. Ha az elnök nem gondolja meg eredeti döntését, akkor fordulhat a bíró jogorvoslatért. Ez a megoldás jogilag elfogadhatatlan, erkölcsileg pedig ördöginek mondható.
További gond, hogy nem találunk átmeneti szabályokat arra, hogy a jelenlegi bírák minõsítését meddig és hogyan kell lebonyolítani. Nem tisztázza a tervezet a minõsítés funkcióját sem. Ha a minõsítést elsõsorban nem fegyelmezõ, hanem a bírák ösztönzésére szolgáló eszköznek tekintjük, akkor a kiváló minõsítéssel rendelkezõket kiszámítható elõnyökhöz kell juttatni. Persze ennek alapvetõ feltétele, hogy törvényben szabályozott eljárás mellett szakmai testületekre tartozzon a döntés és ne az igazgatási vezetõre. A kiváló minõsítés elõnyt jelenthetne a pályázatok elbírálásánál is, kötelezõ elõresorolást biztosítana a fizetési skálán, lehetõvé tehetné a címzetes rangok automatikus elnyerését is.
A törvényjavaslat nem él ezzel a lehetõséggel, helyette a bizonytalanabb elnöki mérlegelésre bízza a fizetési elõresorolást, ha kiváló munkavégzés - és nem kiváló minõsítés - esetén a kollégium erre elõterjesztést tesz. Hasonlóképpen a pótlékkal járó címzetes rangok odaítélési lehetõségét az országos igazságszolgáltatási tanácsra bízza.
A mi hierarchizált rendszerünkben a rangnak anyagi és erkölcsi szempontból jelentõsége van. Megfontolandó lenne tehát, hogy a kiváló minõsítés elnyerésének "garantált" következményei legyenek. Így elismerhetõ lenne az a bíró is, aki egy életen át egy szolgálati helyen mûködik, gyógyír lehetne azoknak is, akik a hierarchiában helyszûke miatt nem tudnak elmozdulni. Az indokolt megoldás tehát az lehetne, ha az elsõ kiváló minõsítéskor eggyel magasabb, majd a második minõsítéskor az ezt követõ bírói rangra automatikusan törvény adta joga lenne a bírónak.
A következõ kérdés, amivel foglalkozni kívánok, az a pályázati rendszer. Önmagában örvendetes ténynek látszik, hogy a pályáztatás nemcsak a vezetõi, hanem valamennyi bírói állásra kiterjed.
(11.20)
A pályáztatásnak azonban csak akkor van igazán értelme, ha nyilvános, a feltételek tisztázottak és a döntések kontrollálhatók. Ez a javaslat a pályázat feltételeirõl csak annyi elõírást tartalmaz, hogy valamennyi feltételt nyilvánosságra kell hozni, a döntés az elnöké, a bírói tanács véleménye õt azonban nem köti.
A törvényjavaslatban egy erõs igazgatási szempontokat érvényesítõ szemlélet húzódik meg. Koncepcionálisan nincs végiggondolva, hogy a jelenlegi fizetési rendszer és a szakmai ambíciók a bírót a hierarchiában való felfelé törekvésre ösztönzik. A magyar igazságszolgáltatás jelenlegi állapotában azonban arra lenne igény, hogy a helyi bíróságokon is kvalifikált és stabilizálódott bírói kar alakulhasson ki. A pályázók ugyanis döntõen szakmai gyakorlattal rendelkezõ bírák, akiknek a munkáját értékeli, és azok számára a pályázat nyújt esélyt a szervezeten belüli mozgásra. A pályázatot elbíráló elnököt semmi nem köti, indokolási kötelezettsége nincs. Nem kellett volna-e kísérletet tenni arra, hogy a hierarchiában való mozgást objektív kritériumokhoz - szolgálati idõ, minõsítés, képzettség - kössük? Nem lenne-e indokolt a pályázatok elbírálását legalább a bírói testületek egyetértéséhez kötni? Nem lenne-e indokolt az elutasított pályázat elleni kifogás lehetõségét biztosítani az országos igazságszolgáltatási tanácsnál?
De vannak egyéb problémák is. Sajnálatos, hogy a törvény az igazgatási vezetõ vezetõi jogait egyéb vonatkozásban is kifogásolható módon szabályozza. Az minden jelenlévõ számára ismert és elfogadott, hogy alapvetõ emberi jog a bíró megválasztása, megvalósulása, hogy a polgár tudhassa, ügyében melyik bíróság és bíró járhat el. Ennek biztosítéka az ügyek automatikus szignálása. Ez védi a jogkeresõ polgárt, de védi a bírót is. A javaslat e kérdést sem rendezi megnyugtatóan.
A szervezeti törvény 11. §-a szól ugyan az elõre megállapított ügyelosztási terv szerint kijelölt bíróról, de az ügyelosztási terv tartalmáról, az ügyelosztás módjáról csak az indoklásban esik szó. Ez kevés. Különösen kevés, ha figyelemmel vagyunk arra is, hogy a fõszabálytól mindenféle garancia nélkül, igazgatási úton is el lehet térni. Ha ehhez hozzátesszük a szervezeti törvény 42. §-ában az országos igazságszolgáltatási tanácsnak biztosított azon jogkört, mely szerint a közérdeket és a társadalom széles körét érintõ ügyben soronkívüliséget rendelhet el, a helyzet garanciális szempontból igen siralmas.
Pedig e tekintetben a külföldi megoldások változatos választási lehetõséget kínálnak. Követhetõ lett volna mondjuk a német példa, ahol az ügyelosztási tervet az alperesek és a vádlottak kezdõbetûi alapján határozzák meg. E rendszerben érvényesülhet a szakosodás is, ha meghatározott perfajtájú ügyeket tárgyaló bírák szerint is érvényesítjük az automatizmust. A rendszer a jogkeresõ polgár számára biztosítja az eljáró bíró pártatlanságát és az ügyfélegyenlõség elvét. Másfelõl, miután a nagy számok törvénye alapján mindenki hasonló nehézségû ügyet kap, a teljesítmények megítélhetõk, és az alkalmatlanság is hamarabb kiderül.
Érdemes szólni azokról az igazgatási vezetõt megilletõ jogosítványokról is, amelyeknek a szükségességét ugyan nem lehet megkérdõjelezni, de amelyekkel bizony lehet büntetni vagy jutalmazni, holott eredeti rendeltetésük egészen más. Ilyen a kirendelés, a készenlét és az ügyelet elrendelése. Úgy gondolom, célszerû lenne elõre meghatározott tervet készíteni e tekintetben is. Gondolkodni lehetett volna azon is, hogy az ilyen terveket az adott bíróság bíráiból álló testület dolgozza ki, ezt a bíró kifogásolhatja, ez alapján a terv módosulhatna, és ha a bírónak ezek után is aggályai vannak, akkor a felsõbíróságon hasonló céllal létrehozott testületekhez kifogással fordulhatna. Ez a rendszer biztosítaná, hogy minden bíró meggyõzõdhessen a terhek arányos elosztásáról, és minden bíró számára kiszámítható módon jelentkezzenek az ezekbõl fakadó kötelezettségek. Erre is van példa: csak a szomszédos Ausztriában kell információkat szerezni errõl.
A bíró-igazgatási vezetõ viszonyának tárgykörében nem hagyható szó nélkül az otthon dolgozás engedélyezésének kérdése sem. Sajnálatos, hogy a huszadik század végén a bírák tekintetében ilyen szabályok létérõl kell egyáltalán elmélkednünk. Tény, hogy e probléma a bíróságok áldatlan tárgyi feltételeire vezethetõ vissza. De tény az is, hogy akadnak bírák, akik ezzel a lehetõséggel visszaélnek. Nehéz megítélni az ebben az intézményben rejlõ fegyelmezõ erõt, ha tudjuk, milyen körülmények közé parancsoljuk vissza a bírót. A javaslat szövege pedig teljesen elfogadhatatlan, hiszen a nem megfelelõ munkavégzés, a többszöri vagy súlyos ügyintézési késedelem megítélése a vezetõ számára többféle mércére ad lehetõséget. Ha szigorodnak a bíróvá válás feltételei, ha rendszeresen értékeljük a bíró munkáját, ha javítanak a tárgyi feltételeken, akkor vélhetõen a bíró döntésére célszerû bízni, hol készül fel a tárgyalásra.
Összegzésképpen a következõket mondhatjuk: az a tény, hogy a javaslat a bírót munkavállalónak tekinti, az a tény, hogy a bírósági vezetõk igazgatási jogosítványai oly módon kerültek meghatározásra, amely alkalmas a bíró hierarchikus függõségének megteremtésére, azt bizonyítja, hogy a kormányzat a bírói hatalom teljes függetlenségének hangzatos közjogi adománya mellett felkínál egy, a bírák jogállását, függetlenségét sértõ, de az igazgatási testületek és a bírósági vezetõk számára a rendteremtésre alkalmas eszközökben bõvelkedõ törvényt. Sajnálatos, hogy a bírák jogállásának szabályozását továbbra sem a bírói függetlenség védelmét szolgáló kiszámíthatóság és a garanciák keresése jellemzi.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)