DR. VASTAGH PÁL igazságügy-miniszter: Köszönöm szépen. Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Elnök Asszony! A vitának ahhoz a részéhez tudok elsõsorban kapcsolódni, amin személyesen is jelen voltam, és az ott felmerülõ kérdések közül néhányra vállalkozom most választ adni, hiszen az egész vita összefoglalása még elõttünk áll.
(15.00)
Mindenesetre köszönöm mindazokat az észrevételeket, amelyek a törvényjavaslatok szövegének pontatlanságára utalnak. Ezek megadják a lehetõségét annak, hogy ezeket a pontatlanságokat vagy értelemzavaró megállapításokat korrigáljuk, és ez mindenképpen komoly hozzájárulás a törvényjavaslatok színvonalának biztosításához.
Ami az átfogóbb, nagyobb problémákat illeti, errõl régóta folyik a vita. Természetesen az a meggyõzõdésünk - és ebben a bírói közvélemény korántsem olyan egységes, mint ahogy ezt Áder képviselõ úr elmondta, legalábbis a kodifikáció menetében nem ezt tapasztaltuk -, hogy a regionális bíróságok megszervezése igenis jelenthet abban számottevõ segítséget, már csak annál az egyszerû ténynél fogva is, hogy a bonyolultabb ügyek és az egyszerûbb ügyek hatásköri elválasztásával a terhelés - hangsúlyozom, a helyi bíróságokra zúduló terhek - csökkentésével annak az esélye mindenképpen megnõ logikailag is, hogy az egyszerûbb ügyekben nyilvánvalóan az idõszerûség követelményét jobban lehet biztosítani a helyi bíróságokon.
Közismert az a tény, hogy 1993-at követõen 60 százalékkal nõtt a helyi bíróságok munkaterhe. Az elmúlt napokban tettük közzé azt az elemzést a sajtóban is, amely 1995-ben, 1996-ban a gazdasági és vagyon elleni ügyek alakulását vizsgálta a bíróságokon. 242 ügy elemzésébõl kiderült, hogy ezek közül az ügyek közül mindössze öt került elsõfokon megyei bírósági hatáskörbe. Ezen nyilvánvalóan változtatni kell, és ez a javaslat egyik sarkalatos pontja. Önmagában tehát a kétfokú jogorvoslati rendszer kialakítása mellett, amely a büntetõeljárás koncepciójában 1994 januárjában megfogalmazásra került, nagyon nehezen képzelhetõ el - elképzelhetõ, csak meglehetõsen nehezen - a helyi bíróságok jelenlegi állapotát figyelembe véve más szervezeti megoldás.
Ez a variáns egyébként, hogy Magyarországon négyfokú bírósági szervezet jöjjön létre, korántsem az elmúlt hónapok szüleménye, 1988- tól szerepel a szakmai gondolkodásban. 1990 októberében - elolvashatjuk a Nemzeti megújhodás programjában, az elõzõ kormány programjában, hogy egy teljes értékû megoldási variánsként szerepeltette, tehát korántsem új és korántsem páratlan megoldás az, amit javasol.
Az országos igazságszolgáltatási tanács kapcsán valóban így van, ahogy képviselõ úr említette. Ilyen széles jogosítvánnyal a jelenlegi európai közjogi anyagban nem találkozhatunk az országos igazságszolgáltatási tanács hatáskörét illetõen. Valóban az a tíz alkotmány, amely az európai alkotmányok között ilyen jellegû testületet alkotmányos szinten rögzít, nem tartalmaz ilyent, mármint az alkotmány maga. A részletes szabályok tekintetében azonban nem teljesen ez a helyzet, mert meglehetõsen széles például a spanyol kompetencia, és éppen a mûködés tapasztalatai alapján további növelési lehetõséget kívánnak a szabályozás útján létrehozni Spanyolországban is.
Azt hiszem, nem ezek a példák a döntõek, hogy melyik országban milyen megoldást alakítottak ki, hanem az, hogy ez vajon mûködõképes modell lehet vagy sem. Meggyõzõdésem, hogy mûködõképes modell. Össze kell vetni a jelenlegi helyzetet a pénzügyi ellenõrzés tekintetében, és itt elsõsorban azért az átfogó nagy pénzügyi ellenõrzések, amelyek a gazdálkodás egészére vonatkoztathatók - miután költségvetési pénzekrõl van szó - eddig is az ügyészség esetében is, a bíróságok esetében is tételesen az Állami Számvevõszék keretében lezajlottak, nagy átfogó vizsgálatokat végeztek éppen az elmúlt esztendõkben a bíróságokon és az Igazságügyi Minisztériumban. A gazdálkodásért vállalt felelõsség jelenleg, a konkrét jogosítványok és a konkrét döntési lehetõségek ma már nem az Igazságügyi Minisztérium kompetenciájába tartoznak, hanem az Országos Bírói Tanács kompetenciájába. Az ellenõrzés pedig megoldható belsõ ellenõrzéssel, amelyet nyilvánvalóan létre kell hozni a hivatalon belül - belsõ ellenõrzési egységeket -, ez egy természetes dolog, és nyilvánvalóan megoldható parlamenten kívül, ahogy eddig is történt az Állami Számvevõszék rendszeresen és idõszakonként visszatérõ ellenõrzõ munkájában.
Ebben tehát nem látok olyan feloldhatatlan ellentmondást, amely az országos igazságszolgáltatási tanács mûködése szempontjából veszélyeket rejtegetne magában és megoldhatatlan konfliktust jelentene önmagában.
Meggyõzõdésem, hogy az országos igazságszolgáltatási tanács léte nem jelenti azt, hogy a bíróságok kasztszerûen elkülönülnek a társadalomtól, sõt inkább esélyt és lehetõséget teremt arra, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjanak mindazok a problémák, amelyek a bíróságok mûködésével kapcsolatosak. Erre éppen az a forma, hogy az országos igazságszolgáltatási tanácsnak külsõ tagjai is vannak, megfelelõ keretet és lehetõséget biztosít, és ugyancsak a parlament intenzív jelenléte a tanács munkájában, illetõleg az a lehetõség, amelyen keresztül a Legfelsõbb Bíróság elnöke mint az országos igazságszolgáltatási tanács elnöke tájékoztatja évi rendszerességgel a parlamentet ezekrõl az ügyekrõl.
Nem hiszem, hogy a Legfelsõbb Bíróság elnökét ilyen motívumok vezérelnék, hogy állást vagy funkciót kívánna halmozni. Nyilvánvalóan egy megoldás mellett, egy számára hasznosnak tûnõ megoldás mellett kötelezte el magát. Még egyszer mondom, hogy ezekkel a hasznos korrekciókkal - amelyeket a vita eddigi szakaszában is hallottam - ezek a szabályok pontosabbá és egyértelmûbbé tehetõk, és alkalmasak lesznek arra, hogy mûködõ rendszert hozzanak létre.