BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Jelentõs törvényjavaslatot, az alkotmányt csomagban módosító törvényjavaslatot tárgyal az Országgyûlés. Két hete, amikor elsõ ízben beszéltünk errõl, akkor idõkeretben a frakciók egy-egy szónoka kaphatott szót. Ez az elsõ alkalom, amikor a vezérszónokok után más is szót kérhet ebben a vitában, amely vita az elõzõ alkalommal kétirányú volt. Egyrészt foglalkoztak a felszólalók az alkotmánymódosítás tartalmi, jogi, szakmai kérdéseivel; másrészt minden felszólaló foglalkozott az alkotmánymódosítás politikai vonatkozásaival.
Magam az elsõ kérdéskörhöz, a jogi, szakmai kérdésekhez nem szólnék most hozzá, hanem azt tenném, amit a kiválóan felkészült jogász kolléga, jogász képviselõtárs, Kónya Imre tett, aki a maga egész felszólalási idejét csak a kérdés politikai vonatkozásaira használta ki. Én is ezt tenném ma.
Ennek az alkotmánymódosításnak ugyanis egy nagyon komoly politikai kérdése az, ami a közvéleményt is és az Országgyûlést is foglalkoztatja: szabad-e az Országgyûlés kormánypárti többségének alkotmányt módosítani? Itt igazából három kérdésrõl folyik a vita, három kérdés kerül újra és újra elõtérbe. Az egyik kérdés az, hogy ellenzéki képviselõtársaink, mindenekelõtt Kónya Imre a két héttel ezelõtti vitában és igen gyakran a fideszes képviselõtársaink azt mondják: azzal, ha a kormánytöbbség ellenzéki támogatás nélkül, ellenzéki egyetértés nélkül alkotmányt módosít, megsért egy 1989 óta létezõ nagyon fontos alapelvet, ami a rendszerváltás egész idõszakát jellemezte. Nevezetesen, hogy sarkalatos törvényeket, alkotmányt módosítani csak kormánypárt és ellenzék konszenzusával lehet. A második kérdés, amit föl szoktak vetni vádként, hogy ezzel a kormányoldal felrúgja - úgymond egyoldalúan felrúgja - az alkotmányozási moratóriumot, aki pontosabban akar fogalmazni, az hozzáteszi, hogy a '95. május 4-ei politikai megállapodást.
Ezzel a két kérdéssel kívánok foglalkozni, hogy mi igaz ezekbõl az állításokból, szabad-e, elkövet-e valami súlyos politikai bûnt a kormányoldal ennek az alkotmánymódosításnak a benyújtásával és várható megszavazásával; illetve hogy milyen dilemma elõtt is van a kétharmados kormánypárti többség, amikor szembekerül ezzel a kérdéssel.
(20.20)
Kezdem ezzel a '89 óta érvényes elvvel. Azt szeretném leszögezni, hogy ilyen elv és ilyen gyakorlat 1989-tõl folyamatosan, hogy csak kormánypárt és ellenzék konszenzusával lehet alkotmányt módosítani, ilyen elv nem volt. Ami volt, az egy kényszer volt, nevezetesen, hogy az elõzõ négy éves ciklusban a kormányoldalnak nem 72 százaléka volt, nem is 67, hanem csak 58, és ezért alkotmányt módosítani egyedül nem tudott. De ilyen elv nem volt! Hogy mennyire nem volt, az abból világos, hogy '90-ben, amikor megalakult az új Országgyûlés, az új Országgyûlés elsõ dolga az volt, hogy módosította az alkotmányt, méghozzá nem hatpárti konszenzussal, hanem négy párt szavazataival tette ezt meg. De itt van a kezemben a szavazási lista 1990 májusából, amelyikbõl kiderül, hogy a hat parlamenti párt közül kettõnek a képviselõi nem szavazták meg - illetve a Fidesz 22 képviselõjébõl hárman szavazták meg, a Magyar Szocialista Párt képviselõi közül pedig senki nem szavazta meg - az alkotmánymódosítást; holott az egy nagyon nagy horderejû alkotmánymódosítás volt, átrendezte az egész közjogi struktúrát ahhoz képest, ami elõtte volt, hiszen korlátozta a kétharmados törvényeket, visszaállította a köztársasági elnök parlament általi választását, bevezette a konstruktív bizalmatlansági indítványt. Sokkal nagyobb horderejû alkotmánymódosítás volt, mint azóta bármelyik! És ezt csak négy párt szavazta meg. Sõt, amikor eldöntötték - mármint a két legnagyobb párt, az MDF és az SZDSZ -, akkor ez a bizonyos két párt, amely nem szavazta meg, a Fidesz, meg az MSZP, nem is tudott errõl a döntésrõl. Még lehetõségük sem volt beleszólni, mielõtt a dolog érdemben eldõlt volna! Tehát semmiféle konszenzuselv az alkotmány módosításával kapcsolatban 1989 óta nem létezik. Egyetlen elv volt: el kell érni a kétharmadot, és ehhez valakit meg kell szerezni.
Tegnap este Kónya Imre a Magyar Televízió egy vitájában azt mondta errõl a kérdésrõl, hogy muszáj volt az alkotmányt módosítani, mert a kétharmados törvények körét korlátozni kellett, és azt mondja - most idézem a tegnap esti szavait -: "az alkotmány módosításához is kétharmadra volt szükség, elképzelhetõ volt, hogy az SZDSZ, akinek a szavazataira a kétharmadhoz szükség volt, anélkül nem megy bele az alkotmány módosításába, hogy valamit ne kapjon cserébe". Ezt mondta Kónya Imre. Tehát teljesen világos, hogy nem volt az elõzõ ciklusban az elv, hogy konszenzus kell; az volt az elv - nem elv, kényszer -, hogy a kétharmadot el kell érni. Tehát ez egy mítosz, tisztelt képviselõtársaim, hogy a rendszerváltás hét évének az lett volna az elve, hogy konszenzus kell az alkotmánymódosításhoz. Az elsõ négy évben kellett hozzá ellenzéki támogatás, hogy meglegyen a kétharmaduk, ebben a három évben nem kell.
Még egy apró megjegyzés. Azt mondhatják erre, hogy igen, de annál az alkotmányozási szavazásnál legalább a legnagyobb kormánypárt támogatása megvolt... (Dr. Avarkeszi Dezsõ: Ellenzéki párt!) legnagyobb ellenzéki párt támogatása megvolt. Ez igaz! De hadd tegyem hozzá, hogy volt olyan szavazás néhány héttel késõbb abban a parlamentben, amikor egyetlen ellenzéki párt támogatása nem volt meg - és nem egy mellékes kérdésben, hanem a köztársaság címerének kérdésében. Igaz ugyan, hogy ebben nem volt egységes az MDF álláspontja sem - Szabad György nyilvánvalóan bólogat, hiszen õ nem értett egyet az MDF többségi álláspontjával -, nem volt egységes az ellenzéki pártok álláspontja sem, de szó sem volt arról, hogy egy ilyen nagyon alapvetõ kérdésben, mint az állam szimbóluma, konszenzusra törekedett volna az akkori kormánytöbbség. Nyilván Szabad György, Salamon László, meg Szájer József, meg Szigethy István biztos jól emlékszik rá, hogy háromszor szavazott a koronás címer kérdésében az akkori Országgyûlés. Az elsõ szavazásnál csak 237 szavazatot sikerült összeszedni, a másodiknál 254-et, tehát négy szavazat hiányzott a kétharmados többséghez. Akkor elõállt Kõszeg Ferenc egy konszenzusos javaslattal, ami arra irányult volt, hogy egy olyan megoldás legyen, amit az egész Ház meg tud szavazni, de az akkori kormánytöbbség ezt elutasította. Jött a harmadik szavazás, és ott éppenhogy - átálló ellenzéki képviselõkkel - meglett a kétharmad. Akkor a kormánytöbbség boldog volt és elégedett, hogy megvan a kétharmad. Világos tehát, hogy a kétharmadról volt szó, hogy megvan-e a kétharmad, és semmiféle konszenzuselv az alapvetõ, sarkalatos kérdések eldöntésében nem létezett az elõzõ országgyûlési ciklusban, hanem csak a kényszer, mert nem volt a kormánykoalíciónak kétharmada.
Többször elmondták az MDF egykori vezetõ politikusai, fõleg Lezsák Sándor, hogy azért nem tudták a programjukat jobban megvalósítani, mert nem volt meg a kétharmaduk. Mit csináltak volna, ha meg lett volna a kétharmaduk? Mitõl lett volna jobb a program teljesítése? Attól, hogy módosították volna a kétharmadukkal az alkotmányt? Tehát azt gondolom, tisztelt képviselõtársaim, hogy mítosz az, hogy itt az alapvetõ sarkalatos törvényekben, az alkotmány módosításában csak konszenzussal lehet dönteni, hogy ez egy '89 óta fennálló elv. Azt kell mondanom, hogy nem így van. Ez egy kikényszerített állapot volt az elõzõ ciklusban, most pedig, '94 óta ez a 72 százalékos kormánytöbbség önkorlátozása. Akkor kényszer volt, most pedig a 72 százalékos többség tudatos törekvése.
Mert bizony, a '94-es választások óta egy új helyzet van, a hatályos alkotmány szerint a kormánytöbbség bármikor módosíthatta volna kénye-kedve szerint az alkotmányt. Ettõl azonban a kormányprogramban meghirdetve tartózkodni kívánt, és meghirdette, hogy új alkotmányt kíván alkotni, de ehhez meg akarja nyerni az ellenzéki pártok legalább egy részének támogatását, és ennek megfelelõen járt is el. Így alakult ki, így jött létre egy kellemetlen, 1994 õszi incidens után, az önkormányzati törvénycsomag kormánypárti megszavazása után az a politikai megállapodás, amit leegyszerûsítve alkotmányozási moratóriumnak szoktak nevezni, és ami sok mindenbõl állt.
Isépy Tamás egyébként a két héttel ezelõtti vitában nagyon szellemesen és kedvesen mondta el, hogy õ úgy látja, a kormányoldalon, a kormánykoalícióban kétféle álláspont létezik. Õ úgy nevezte, hogy vannak a komolyak, akik akarják azt az elvet érvényesíteni, hogy csak ellenzéki támogatással együtt legyen alkotmánymódosítás, és vannak a nyûgösek, akik nem érzik jól magukat ebben az önkorlátozásban. Nem vitatkozom azzal, amit Isépy Tamás mond. Teljesen természetes; mint ahogy az 58 százalékos kormánytöbbségen belül az elõzõ ciklusban is voltak olyanok, akik inkább szerettek volna konszenzust, és voltak, akik nagyon akartak élni a mindenkori többséggel. Teljesen érthetõ ez.
Ez a megállapodás ugyanis két dolgot tartalmazott, és erre mindenki, aki odafigyel, gondolom, emlékszik. Ennek az egyik oldala, mint tudjuk, az volt, hogy új alkotmányt meghozni és addig, amíg az új alkotmány megszületik, alkotmányt módosítani ötpárti támogatással lehet, és nemcsak a két kormánypárt szavazataival. Ez volt ennek a megállapodásnak az egyik oldala, ezt hívják alkotmányozási moratóriumnak, és mindenki csak ezt szokta emlegetni.
Volt azonban ennek a megállapodásnak egy másik, legalább ilyen fontos oldala is. Két pontból áll ez a másik oldal. Az egyik pont úgy szólt, hogy az új alkotmányt mielõbb meg kívánják alkotni az aláíró felek - és ez nagyon fontos dolog -; a másik oldala pedig úgy szólt, hogy az új alkotmány létrehozatalakor minden olyan kérdésben, ahol nem sikerült legalább öt párt támogatását megszerezni egy olyan megoldáshoz, ami eltér a hatályos alkotmánytól, ott a hatályos alkotmány marad érvényben.
Tudniillik ez nagyon fontos két pont, mert csak ez a kettõ adott esélyt arra, hogy egyáltalán megszülethessen az új alkotmány ebben a ciklusban. Mert ha mindent megnyitunk, mindent újra kezdünk, akkor világos volt, hogy nem lehet új alkotmány. Az az elv, hogy a hatályos alkotmányhoz képest megpróbálunk módosítani ott, ahol abban egyetértés van, de ahol nincs legalább ötpárti egyetértés, ott marad a hatályos - ez az elv adott esélyt arra, hogy legyen új alkotmány; és az volt a törekvés, hogy valamikor a '95 végére vagy '96-ra meg is szülessen ez az új alkotmány.
Isépy Tamás után szabadon azt szeretném mondani, hogy az ellenzékben is többféle magatartás volt ezzel az alkotmányozási megállapodással kapcsolatban.
(20.30)
"Nyûgösekrõl" és "komolyakról" beszélt - az ellenzékben is megvolt ez a kettõ; de volt egy harmadik álláspont, amit én összeférhetetlen, toporzékoló álláspontnak mondhatnék: azok álláspontja, akik alá sem írták ezt a megállapodást, mert eszük ágában sem volt együttmûködni a kormánypártokkal. Talán nem szükséges megneveznem, hogy melyik pártra gondolok, mindenki tudja, aki jelen van, vagy majd a jegyzõkönyvet olvassa.
De voltak "komolyak" az ellenzéki pártok között is. Ha végigkövetjük az alkotmányozási folyamatot, akkor látjuk, hogy voltak olyan pártok, amelyek komolyan vették azt, hogy megteszik a maguk módosító indítványait, de ha azt nem tudják elfogadtatni, akkor tudomásul veszik azt, hogy itt hét frakció alkotmányoz, és akkor is megszavazzák az eredményt, ha sok kérdésben a maguk álláspontját nem tudták érvényesíteni; mert komolyan veszik azt, hogy csak abban térjünk el a hatályos alkotmánytól, amiben egyetértés van.
És voltak a "nyûgösek" az ellenzékben is, azok, akik ugyan aláírták a megállapodást, de ragaszkodtak mindenáron ahhoz, hogy a közös új alkotmányba kerüljön bele az õ álláspontjuk is. Ha valaki elõveszi a tavaly december 17-i jegyzõkönyvet, ahol a nemmel szavazók indokolták, miért nem szavazták meg, akkor azt az érdekes dolgot találjuk, hogy az MDF képviselõje, Balsai István a koncepcióból hiányzó részekkel, elsõsorban a választási rendszerrel kapcsolatos üres foltokkal, a közigazgatási rendszer továbbfejlesztésével kapcsolatos elgondolások hiányával - és folytathatnám - indokolta a nem szavazatot. Tehát arra hivatkozva nem szavazta meg az MDF-frakció, hogy mások nem fogadták el az õ javaslatait. A hatályos alkotmányban sincs benne a választási rendszer vagy a közigazgatási reform, tehát amikor az MDF-frakció erre hivatkozva nem szavazta meg az új alkotmányt, akkor durván felrúgta a megállapodást. Nem egyszerûen azzal - szeretném hangsúlyozni -, hogy nem szavazta meg, hanem azzal, amiért nem szavazta meg.
Ha megnézzük Gáspár Miklóst, aki a KDNP nem szavazatát indokolta, akkor azt olvassuk: nincs egyetértés a piacgazdaságot meghatározó fontos szociális kérdésekben, az államfõ megválasztásának módjában, az Országgyûlés egy- vagy kétkamarás jellegében - és folytathatnám. Nem is, hiszen ezekben a kérdésekben a hatályos alkotmány valahogy rendelkezett, a KDNP-nek volt egy ettõl eltérõ álláspontja, és miután az õ ettõl eltérõ álláspontját, amihez nem sikerült ötpárti konszenzust teremteni, a többi párt nem fogadta el, ezek után a KDNP nem szavazta meg az alkotmánykoncepciót.
Szeretném hangsúlyozni: nem egyszerûen arról beszélek, hogyan szavazott az MDF, a KDNP és természetesen a Kisgazdapárt december 17- én, hanem arról, hogy az alkotmányozás közösen jóváhagyott alapelvét - azt, hogy abban lehet eltérni a hatályostól, amiben ötpárti konszenzus van - elutasították. Emellett elutasították azt az elvet is, hogy mielõbbi alkotmányozás legyen. Nem kell idéznem, mert mindenki emlékszik, hogy hány tucatszor mondták el a KDNP-bõl meg az MDF-bõl meg a Kisgazdapártból, hogy nem kell elsietni, hogy nem idõszerû, hogy nincs itt az ideje - ami szöges ellentétben áll a közös állásponttal.
Tehát az alkotmányozási folyamatban az MDF, a KDNP és természetesen a megállapodást alá sem író Kisgazdapárt - Isépy Tamás kifejezésével a "nyûgös" meg a "toporzékoló" résztvevõk - eltérõen a "komoly" résztvevõktõl nem tartották be ezt a megállapodást. Nem december 17- én, hanem már sokkal korábban sem, de a december 17-i szavazással ezt egyértelmûvé és világossá tették.
Nem szeretnék elsiklani afölött, hogy a júliusi szavazás, ahol nem az MSZP frakciója, hanem az MSZP számos jelentõs vezetõje nemmel szavazott... (Dr. Szabad György: Bizony!), szintén eltért a megállapodástól, mert õk is olyasminek a meg nem valósulása, bele nem kerülése miatt szavaztak nemmel, amiben nem volt ötpárti konszenzus. Ha betartják a megállapodást, ezt nekik is tudomásul kellett volna venni.
Egyetértek, a felelõsség két oldalon van, de szeretném hangsúlyozni, hogy az SZDSZ az a párt, amelyik mindkét, a megállapodástól eltérõ oldal felelõsségét nyomatékosan hangsúlyozta: júliusban az MSZP vezetõinek felelõsségét hangsúlyoztuk itt a parlamentben és a parlamenten kívül nagyon határozottan; decemberben pedig az MDF és a KDNP felelõsségét hangsúlyoztuk. Mások csak az MSZP felelõsségérõl szoktak beszélni, és nem szoktak beszélni reménybeli szövetségeseik, az MDF és a KDNP felelõsségérõl.
Ezek után, amikor világossá vált - hangsúlyozom, nem csak ellenzéki hibák miatt -, hogy ebben a ciklusban már nem lesz hatályos új alkotmány, akkor mit tehetett a kormány és a kormányzati oldal? Az egyik dolog, amit tehet, hogy tudomásul veszi, hogy a kormányprogramnak azokban a kérdéseiben, amelyek érintik az alkotmányt, a négyéves ciklusban nem történik semmi. Ez volt az egyik lehetõség, amivel megszegte volna a választási ígéreteit. A másik lehetõség az volt, hogy ha már nem lesz új alkotmány, akkor marad az alkotmánymódosítás.
A kormány és az õt támogató két párt úgy ítélte meg, hogy igen, akkor legyen alkotmánymódosítás. Nincs mit tenni; elsõsorban az igazságszolgáltatással összefüggõ kérdések miatt, valamint sok apróság miatt, amelyek ebben az alkotmánymódosítási csomagban szerepelnek - menekültügytõl népszavazási törvényig -, ahol alkotmánybírósági határozat kötelez minket a változtatásra, módosítani kell az alkotmányt. Azt is megtette a kormány, hogy nem azt mondta, ezentúl az egyes törvények módosításakor fogjuk hozzámódosítani az alkotmányt, mint ahogy ez az elõzõ ciklusban történt, hanem amit még a ciklusban módosítandónak tartunk, azt egy csomagban hozzuk be a parlamentbe. Szerintem ez nagyon korrekt eljárás.
Természetesen ellenzéki képviselõtársaim is azt fogják mondani, hogy persze, a megállapodás szerint lehet ilyet csinálni, csak meg kell hozzá szerezni az ellenzéki támogatást, legalább az ellenzéki pártok egy részének a támogatását, hogy az öt párt meglegyen. Egyetértek, ez volt a kívánatos kimenetele a dolognak. Egy probléma van ezzel, hogy világossá vált, erre nem nagyon lehet számítani. Nem elsõsorban azért, ami benne van az alkotmánymódosítási javaslatban, hanem önmagában azért, mert ez a kormány terjesztette elõ ezt a javaslatot.
Ha visszatekintünk 1994 õszére, akkor azt kell látnunk, hogy arra a helyzetre, hogy ennek a kormánynak, kormánykoalíciónak 72 százaléka van, az ellenzéknek meg csak 28, másképp reagált a kormányoldal és az ellenzék. Ezt már elmondtam a '94 õszi vitában, amikor az önkormányzati törvénycsomagról volt szó, de hadd ismételjem meg röviden. A kormányoldal úgy reagált erre, hogy azt mondta, önmegtartóztatást fog tanúsítani, igyekszik csak úgy nyúlni kétharmados törvényekhez - és pláne az alkotmányhoz -, hogy ahhoz legalább részbeni ellenzéki támogatást is szerez. Az ellenzék azonban másképp reagált erre. Fölismerte azt, hogy a 28 százalékával nem tudja Így befolyásolni azt, hogy mi történik a törvényhozásban, mint ahogy az elõzõ ellenzék a maga 40 százalékával tudta. Ugyanakkor az új ellenzék, a jelenlegi ellenzék az egész választási eredményt azzal fogadta annak idején - talán még emlékeznek rá -, hogy Budapest elesett, hogy visszatért a kommunizmus vagy legalábbis a kommunisták, hogy itt alkotmányos diktatúra fenyeget; és bizony azt a célt tûzte ki maga elé, hogy ezt az egyébként teljesen megalapozatlan állítását megpróbálja bebizonyítani, és olyan helyzetet teremt az alkotmány, a kétharmados törvények ügyében, hogy bármilyen ajánlatot tegyen is a kormánykoalíció, õ nem fog kompromisszumra jutni lényeges kérdésekben. Ha pedig ezek után a kormánykoalíció mégis megszavazza, akkor elkezd alkotmányos diktatúráról kiabálni. Ez történt '94 õszén, és szemmel láthatóan ez történik most is.
Azt mondhatják erre tisztelt ellenzéki képviselõtársaim, hogy ugyan dehogy, nekünk csak azzal van bajunk, ami benne van ebben a csomagban. Mi csak azzal nem értünk egyet; ha olyan terjesztettek volna elénk, amivel egyet tudunk érteni, akkor boldogan megszavaznánk. Nos, tisztelt képviselõtársaim, ez két megfontolásból sem hihetõ számomra. Az egyik az, hogy emlékeznek még a jelenlevõk az elõzõ ciklus kétharmados törvényeire. Tudjuk azt, hogy minden kétharmados törvénynél, az önkormányzati törvénytõl a legelején a rendõrségi törvényig a legvégén, mindig nagyon súlyos kompromisszumokra kényszerültünk mi is és önök is. Mindenkinek nagyon sok mindent kellett feladnia az álláspontjából ahhoz, hogy a kétharmados törvény megszülessen, de kényszerítve voltunk ezekre a kompromisszumokra.
Most elmondták itt ellenzéki képviselõk, hogy nagyon sok mindennel egyet tudnak érteni ebben az alkotmányozási csomagban, csak azzal nem, ami az igazságszolgáltatási reformmal kapcsolatban van benne. Igaz, hogy ez a legsúlyosabb, én ezt nem vitatom. De vegyük észre a következõt: az öt ellenzéki frakció egyformán utasítja el azt, ami az igazságszolgáltatással kapcsolatban van az alkotmánymódosítási csomagban. Azt, hogy a Magyar Demokrata Fórum meg a Kereszténydemokrata Néppárt elutasítja azt, ami az országos igazságszolgáltatási tanács kapcsán ebben van, ezt én megértem, hiszen õk ezt mindig is ellenezték; az elõzõ ciklusban is elleneztek minden ilyen javaslatot.
(20.40)
De az, hogy a Fidesz, akinek a dolog lényegében benne van a programjában? Itt van - szokásom szerint - a Fidesz '93-as kongresszusának anyaga, benne a közjogi szekció tézisei, ahol azt olvasom, hogy "a bírói függetlenség biztosítására tényleges anyagi és szervezeti garanciákkal kell ellátni az ítélkezésre hivatott szerveket". A következõ bekezdésben: "az igazságszolgáltatási szervezetrendszer korszerûsítését, a négyszintû bírósági rendszer és a kétszintû jogorvoslati rendszer bevezetését". Itt van ebben a Fidesz- kiadványban - '93-ból - a D/1. oldalon. Ha igaz az, hogy ez a kormány most már nemcsak a gazdaságpolitika számos kérdésében, hanem még a közjogi kérdésekben is azt hozza be a parlamentbe, amit a Fidesz évek óta mondott, akkor az, hogy a Fidesz ugyanúgy elutasítja ezt az alkotmánymódosítási csomagot, mint az az MDF meg KDNP, akik tényleg nem ezt az álláspontot képviselték, akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy a politikai cél valójában az, hogy rákényszeríteni a két kormánypártot, hogy vagy egyedül szavazzák meg, és akkor el lehet õket mondani a demokrácia sárbatipróinak, vagy lemondanak a saját programjaik megvalósításáról.
Hadd hívjam fel ezzel kapcsolatban a figyelmet arra, hogy ez nagyon fontos pontja a politikai fejlõdésnek, mert hiszen mi évek óta azt gondoltuk, meg mondtuk is, hogy a Fidesz nagyon sok kérdésben eltávolodott az eredeti elveitõl - mindenekelõtt a gazdaságpolitikában, egyházpolitikában, emberi jogi kérdésekben -, de a közjogi kérdésekben ma is tartja azt a liberális álláspontot, amit évekkel ezelõtt képviselt, és az alkotmányozás folyamatában ez nagyon világosan látszott. Ez az a pont, ahol - úgy tûnik - a Fidesz az új koalíciós megfontolásainak most már a közjogi kérdésekben való álláspontját is alárendeli.
Végighallgattam Áder János - nemcsak az alkotmánymódosításban, hanem az igazságügyi csomag kérdésében is - felszólalását, és abban a fölszólalásban ennek a bírósági reformnak, az igazságszolgáltatási reformnak minden részletkérdésérõl szó esett, de véletlenül sem említette meg ezt a két kérdést a vezérszónoki beszédében! Azt a kérdést, hogy itt célul van kitûzve az igazságszolgáltatás elválasztása a kormánytól, ami egyértelmû fideszes, liberális álláspont volt korábban - ugyanúgy, mint az SZDSZ-ben -, és egyértelmû célként volt kitûzve a négyszintû bíráskodás megteremtése, ami szintén benne van a Fidesz programjában, megkerülte. Tehát eljutottunk oda, hogy a Fidesz közjogi kérdésekben is átállt egy másik oldalra, amit én személy szerint nagyon sajnálok.
A dolog lényege, hogy ezek után mit tegyen az a kétpárti kormánykoalíció, amelyik a programját meg akarja valósítani, amelyik úgy ítéli meg - és ennek részleteibe nem megyek bele -, hogy ennek megvalósításához ezeken a pontokon nélkülözhetetlen az alkotmánymódosítás, és ugyanakkor nincs más lehetõsége, mint hogy egyedül csinálja, mert az ellenzék - ha úgy tetszik: dafke - nem hajlandó ezt támogatni. Ez egy nagyon nehéz dilemma, mert komolyan azt gondolom, hogy ilyen súlyú kérdéseket nem szerencsés két pártnak csinálni. (Dr. Szabad György: Úgy van!) Ebben egyetértek önökkel, ebben nincs köztünk vita. És ha végigkísérik azt a három évet, amit itt eltöltöttünk, azt kell látniuk, hogy bizony mi, szabaddemokraták mindig is ezt az álláspontot képviseltük, és nagyon elszomorodtunk azon, amikor '94 õszén, hogy úgy mondjam, bele lettünk kényszerítve, bele lettünk csalva abba, hogy végül is nem volt más választásunk, mint megszavazni azt a bizonyos önkormányzati és választási csomagot.
Ugyanakkor azt gondolom, ha komolyan akarjuk venni magunkat, nem engedhetünk annak, hogy amikor láthatóan nem tartalmi kérdések miatt egyáltalán nem hajlandók támogatni ezt az alkotmányozási csomagot, akkor hagyjuk magunkat a ciklus végéig ennek az elvnek a fogságában maradni.
Azt gondolom, tisztelt képviselõtársaim, hogy számunkra, a kétpárti kormánytöbbség számára, ennek a dilemmának az a megoldása, hogy olyan kérdésekben, ahol a társadalom aktuális, a kormány és ellenzék viszonyától független kérdései kívánnak alkotmánymódosítást - és azt gondolom, hogy azok az alkotmánymódosítások, amelyek ebben a csomagban vannak -, ott meg kell tennünk magunkon azt az erõszakot, hogy a kormánytöbbség adott esetben alkotmányt módosít (Dr. Szabad György: Gondolatszabadság van!); olyan kérdésekben, ahol kifejezetten kormánypárt és ellenzék viszonyáról van szó - és itt a magam személyes véleményét mondom -, mint például az alkotmánybírák választása, és mondhatnék több ilyen példát, mint a Házszabály. Szerintem ott a kétpárti kormánytöbbségnek kerülnie kell azt, hogy ellenzéki támogatás nélkül módosítson.
Köszönöm szépen a figyelmet, és elnézést kérek azért, hogy egy kicsit hosszúra nyúlt a felszólalásom. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)