DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt - még jelen lévõ hat - Képviselõtársam! Tisztelt Államtitkár Úr! Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról és felelõsségérõl elõterjesztett törvényjavaslat sem váltja be a hozzá fûzött reményeket, nem szabályozza kellõ komplexséggel a tárgyát, és a logikája sem hibátlan. Pedig a jogállam alapvetõ fontosságú intézményeirõl és kérdéseirõl lévén szó, továbbá hogy jövõre lesz százötven éve, hogy az 1848. évi III. törvény független és felelõs minisztérium néven rendelkezett a mai értelemben vett kormány létrehozásáról, joggal hihettük, hogy az évfordulóra is tekintettel, fenomenális tervezettel rukkol ki a kormány.
Fájdalom - nem így történt. Véleményem szerint ugyanis elsõsorban is az lett volna a feladat, hogy az ország politikai és szakmai vezetõinek szerepét, mûködési körét, teendõit szabályozza a törvénytervezet, kifejtve a kormány jogi és politikai felelõsségét. Ehelyett egy lecsupaszított, nagyon is ösztövér és szikár váz áll az érintettek összeférhetetlenségérõl, mentelmi, munkáltatói, munkavállalói jogáról, juttatásairól, ami a maga nemében éppen olyan, legalábbis olyasforma, mint amit az öreg halász fogott ki a tengerbõl. Eleve szemet szúr például, hogy a törvénytervezet nem mondja ki expressis verbis, hogy kik is a kormány tagjai.
A másik furcsaság, hogy miközben az 1. § leszögezi: "a törvény hatálya kiterjed a miniszterelnökre, miniszterekre, a politikai és a közigazgatási államtitkárokra, valamint a helyettes államtitkárokra...", a továbbiakban a kormánybiztosi funkció leírását is tartalmazza, azaz olyan beosztásról is rendelkezik, amelyre, illetve akire nem állapította meg hatályát; amiképpen a zárórendelkezések az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevõszék, a KSH elnökére vonatkozóan is tartalmaznak rendelkezéseket, holott ezekre nézve nem rendelkezhetnének, amennyiben komolyan vesszük az 1. § megfogalmazását.
Elgondolkodtató az "állami vezetõ" fogalmának bevezetése is. Ez a szóhasználat ugyanis alkalmas lehet rá, hogy összemossa a tisztséget betöltõ politikus és az államigazgatási szakember fogalmát. Bár a 2. § tesz némi különbséget , amennyiben kimondja: "Miniszterelnökké megválasztható, illetve egyéb állami vezetõvé kinevezhetõ minden büntetlen elõéletû, választójoggal rendelkezõ magyar állampolgár. A közigazgatási államtitkári, valamint a helyettes államtitkári kinevezés feltétele még a felsõfokú iskolai végzettség, valamint - ha e törvény eltérõen nem rendelkezik - a közigazgatási szakvizsga vagy az azzal egyenértékû képesítés."
Jóllehet elõbbi észrevételünkhöz képest paradoxonnak látszik, mégis a miniszterrõl és a politikai államtitkárról szóló fejezetben azok körét is fontos lett volna szabályozni, akik munkája politikai jellegû, és akik megbízása így automatikusan kapcsolódik az adott vezetõk megbízásának idõtartamához. Jogaikat, kötelességeiket, juttatásaikat ehhez a speciális viszonyhoz kellene igazítani. Mindezek rendezése segítene leküzdeni, hogy az államigazgatásban mûködõk a választás elõtt és után ne saját jövõjükkel, hanem a munkával törõdjenek. Így mindenki tudhatná ugyanis, hogy ki az, akinek politikai okból kell mennie, s ki az, aki azután is marad.
Nálunk sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nincs helytõl, idõtõl, körülményektõl független törvényalkotás. Márpedig az eddigiek szerint az a helyzet, hogy a kormányváltás korántsem csak a miniszter, politikai államtitkár és a közvetlen munkatársak értelemszerû távozásával jár, hanem lényegében osztályvezetõi szintig váltják, mozgatják a korábbi garnitúrát. Az általunk javasoltak figyelembevételével gondos és alapos szabályozásával el lehetne kerülni azokat a kisebb-nagyobb földrengéseket, amivel a jelen gyakorlat szerint a kormánycserék járnak.
Csak gumiszabályként értékelhetõ a 2. § (2) bekezdése: "Az állami vezetõ nem folytathat olyan tevékenységet, amely hivatalához méltatlan, továbbá a közigazgatási és helyettes államtitkár olyan tevékenységet sem, amely pártatlan, befolyástól mentes mûködését veszélyeztetné." A legkevésbé sem vagyok híve a tetszés szerint értelmezhetõ és magyarázható, csûrhetõ és csavarható jogszabályoknak, sõt kifejezetten ellenzem az ilyeneket, mivel csak arra jók, hogy lehetõséget adjanak a politikailag megbízhatatlannak ítélt, ilyen- olyan okból nem tetszõ szakmai vezetõk eltávolítására, politikailag vagy egyébként semlegesnek tûnõ okokból. Mindezt mint ügyes fogást sikeresen alkalmazták már a Kádár-érában; és ebben a paragrafusban a Kádár-kor szelleméhez való visszatérést vélem felfedezni.
Meggondolandó az összeférhetetlenséggel összefüggésben az a rendelkezés is, amely kimondja, hogy azzal az állami vezetõvel szemben, aki menet közben sért meg összeférhetetlenségi rendszabályt, de az ellene indult eljárás alatt az okot megszünteti, mellõzni lehet az összeférhetetlenség megállapítását. Kérdés, hogy aki tudva a szabályokról, szándékosan idézi fel az összeférhetetlenség állapotát, vajon enyhébb elbírálást érdemel-e. Véleményünk szerint nem.
(22.10)
Rendkívül lakonikus a tervezet miniszterrel vagy annak szerepével foglalkozó része a miniszteri felelõsséget illetõen; ugyanígy a miniszterelnöknél is. Bár a 11. § (1) bekezdés b) pontja leszögezi, hogy "a miniszter a jogszabályban elõírt feladat- és hatáskörében önállóan jár el, és ezért felelõsséggel tartozik", egyetlen szó sem esik a felelõsség pontos meghatározásáról. Az imént hallhattuk Szabad professzor úr, illetve képviselõtársunk ezzel kapcsolatos elõterjesztését, amit a magam részérõl csak helyeselni tudok.
Az pedig már valóságos paródia, amit a 16. §-ban a miniszter szándékos jogsértésének esetére találunk. A hosszan taglalt eljárás végül is oda lyukad ki, hogy miniszterrel kapcsolatosan a miniszterelnök dönt, éspedig úgy, ahogy akar. Pedig a bíróságilag megállapított szándékos szabálysértés esetére csak egy elõírás lehetne: a miniszter kötelezõ felmentése. Törvényt, jogot sértõ ember nem lehet miniszter - ez minden jogállamban alapszabály; figyelmen kívül hagyása a választók lenézése, az állampolgári jogok és méltóság semmibe vevése.
Újdonság a törvénytervezetben a politikai államtitkárral kapcsolatosan a következõ kitétel: "Politikai államtitkár meghatározott feladat elvégzésére is kinevezhetõ." Mondom tehát, újdonság, de a legkevésbé sem szerencsés, mivel további lehetõséget teremt a hatalom mindenkori urainak, hogy konchoz, jó állásokhoz juttassák a klientúrát; ugyanakkor, míg ez egyértelmû és világos, ezek után sem tudni, miben különbözik a meghatározott feladatra kinevezett politikai államtitkár a kormánybiztostól.
Szóba kell hoznunk, hogy a javaslat 31. §-a szerint "a közigazgatási államtitkárt a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök menti fel". Egy minisztériumi apparátus munkájáért felelõs, magas beosztású, nem politikus köztisztviselõt egy politikus miniszter javaslatára indok nélkül felmenteni nemcsak fura, de azon túl is több mint elképesztõ! Ilyen eljárás törvénybe foglalása mellett sohasem valósulhat meg a pártsemleges közigazgatás, kiépítése lehetetlen, és ezzel együtt az állam szakszerû mûködésének megvalósítása is csak jámbor szándék, vágyálom marad.
Ugyanígy vágyálom az olcsó állam is, ha életbe lép a 31. § (6) bekezdése, amely így szól: "Végkielégítés címén a Ktv. 19. §-a szerinti összegre, továbbá ezen túlmenõen, ha a közigazgatási vagy helyettes államtitkárként eltöltött ideje együttesen a) a három évet nem haladja meg, hathavi, b) a három évet meghaladja, tizenkét havi illetményének megfelelõ összegre jogosult." Világos tehát, hogy ha a közigazgatási, illetve a helyettes államtitkár mûködése nem tetszik a kormányon lévõ pártnak, akkor indoklás nélkül is kitehetõ, de fájdalomdíjként busás kártérítést kap. Mindezek következményeként a mindenkori kormány káderpolitikája súlyos milliókba fog kerülni az adózó állampolgárnak.
A 41. § (1) bekezdése, amely szerint a Miniszterelnöki Hivatalt miniszter vagy közigazgatási államtitkár vezeti, kissé zavaros, legalábbis homályos, illetve nehezen érthetõ számomra. Kifejti ugyanis, hogy "a Miniszterelnöki Hivatalban abban az esetben is, ha a hivatalt miniszter vezeti, közigazgatási államtitkár, politikai és helyettes államtitkárok mûködnek". Nehéz megérteni, hogy valójában mire is gondol az elõterjesztõ. Mert ha miniszter vezeti a hivatalt, akkor közigazgatási államtitkárnak számít-e vagy sem? Ha pedig annak, akkor miért kell rajta kívül még egy közigazgatási államtitkár is?
Feltûnõ hiánya a javaslatnak, hogy nem tartalmazza a vezetõk fizetését, csak utal a Ktv. vonatkozó szabályaira. Ez pedig jelentõsen nehezíti az állampolgár tájékozódási lehetõségét, viszont igen alkalmas rá, hogy elkendõzzék, sõt eltitkolják a vezetõi kiváltságokat, és itt is és ebben is a pártállami gyakorlat, illetve a múlt feltámadását vélem felismerni. Ugyancsak a titkolózás motiválja az 54. §-t is, mely szerint az állami vezetõ hivatali lakásra, személyes biztosításra, napidíjra, személygépkocsi-használatra, egészségügyi ellátásra, K-vonalra, a kormány központi üdülõjének használatára jogosult - a kormány által meghatározottak szerint. Csakhogy éppen arról nem esik szó, hogy miben állnak a kormány idevonatkozó határozatai! Errõl hallgat a fáma, pedig a közpolgárnak ahhoz is joga volna, hogy minderrõl pontos ismeretei legyenek.
Szokásba jött újabban, hogy a zárórendelkezések közé zsúfolják, amit az elõterjesztõk a törvény kapcsán szeretnének rendezni. Ezt a megoldást a magunk részérõl cseppet sem tartjuk szerencsésnek, ezért aligha mondható indokoltnak, hogy a jelen tervezet itt intézkedik az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevõszék, a KSH elnökének bérérõl, juttatásairól. Mindez csak növeli a kuszaságot, amely már most is hátráltatja, sõt sok esetben megbénítja a jogalkalmazói tevékenységet.
Végül csak mint jogi humort értékelhetjük az 56. § közigazgatási szakvizsgával kapcsolatos rendelkezéseit. Tudomásom szerint, jóllehet a Ktv. hatálybalépésének már ötödik évét írjuk, ma sem létezik az elõírt vizsgáztatás, és aligha remélhetjük, hogy a sûrûn cserélõdõ állami vezetõk végtére be is fogják vezetni a véleményünk szerint is fontos és nagyon indokolt vizsgát.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)