DÖGEI IMRE (FKGP): Köszönöm szépen a szót. Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mélyen tisztelt Rádióhallgatók! E késõ esti órában, amikor hozzászólásomat most elkezdem itt a parlamentben, szíves türelmüket igénybe veszem, de nem lehet szó nélkül elhallgatni, mély hallgatásba burkolózva az 1920. június 4-én Trianonban megkötött szerzõdésrõl nem szólni.
Ezeréves Magyarországunkat még ilyen bánásmód soha nem érte. A magyar nép itt a Kárpát-medencében úgy viselkedett Nyugat-Európa és Kelet-Európa között évszázadokon keresztül, olyan õrt álló figyelemmel teljesítette azt a népek iránti barátságát, hogy védte Európát azoktól az erõszakos behatoló erõktõl, amely a civilizációt, a kultúrát, az emberiséget jó értelemben szolgáló tényeket és ebbõl következõ hátrányoktól megvédeni. (Sic!)
(23.40)
És amikor az elsõ világháború vérzivataros idejében harcolt az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán az olasz fronton és az orosz harctereken, teljesítve feladatát, akkor is védte Európát, mint egy bástya, itt, Európa közepén.
Amikor a háború befejezéséhez közeledve látta azt a monarchia, hogy vesztesként kerül ki a háborúból, a magyar népet, azaz Magyarországot magára hagyta, szinte minden európai állam elállt mellõle, és hagyta, hogy a nagyhatalmak mint gyõztesek Magyarországot szétdarabolják, felszabdalják a hatalmasságok kénye-kedve szerint. Nem törõdtek azzal, hogy családok lettek kettészakítva, hogy emberek életét, akkor rögtön az emberek tömegének végnapjait jelentette, hogy a magyar nép hõsi hazáját kénytelen volt otthagyni, a megtorlás, a bosszú elõl menekülve otthagyni mindenét: gazdaságát, vagyonát, azt a házat, ahol született, még esetleg a szeretteit is.
Ezt a rettenetes döntést, amit a trianoni szerzõdés Magyarországra hozott a nagyhatalmak vezényletével, a magyar nép tisztessége, becsülete nem érdemelte meg. Ezer év óta ennyire megalázottnak, ennyire kitaszítottnak alig akadt még egy nemzet Európában, mint ezzel a tettel a magyar nép. A történelem kerekét nem lehet megállítani, de sajnos az elmúlt évtizedek tapasztalatai, végigélése igazolta, hogy az ottmaradt, elszakított magyar kisebbség micsoda szenvedéseken, megaláztatáson ment keresztül, sõt egyes elszakított területeken még a mai napig is tart.
A határokon túl élõ magyar testvéreink kitaszítottnak, árvának érzik magukat, de érzik magyarságuk tisztaságát, s nem egyszer, amikor átlépik a trianoni magyar határt, zokogva borulnak le megcsókolni a drága magyar földet. A kitaszítottságot, a megaláztatást csak azok az emberek érzik igazán, akik valami hasonlón már átestek e rövid földi életük alatt, csak azok tudják igazán elmondani azokat a megaláztatásokat, szenvedéseket, akik határainkon kívül élnek, és magyarnak vallják magukat. Ezeket a tényeket én személy szerint, egymagam nem tudom megváltoztatni, meg nem történtté tenni, de kénytelen vagyok erre a szomorú eseményre a ma élõ, a harmadik évezredre készülõ embervilágot figyelmeztetni, arra, hogy ilyen tragédiák a következõ évtizedekben és -századokban ne következzenek be.
A mai civilizált világ elsõ és legfontosabb feladata lenne - és kell hogy legyen, hisz a technika világában a felvilágosodást élõ emberek egyik legfontosabb kötelessége - embernek lenni. Mikor fogja az ember a szó nemes értelmében vallani azt, amit a könyvek könyve, a Biblia leír: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Nem szenvedett még eleget az emberiség? Nem gyötrõdött még eleget? Nem hullott még elég könny, hogy lemossa a gyalázkodást, hogy ezeket a borzalmakat ne ismételje meg újra és újra?
Én nem hiszem, hogy az ember azért született a földre, hogy az egyik ember a másik embert megalázza, kigúnyolja, kihasználja, lealacsonyítsa, szinte a megsemmisülés határáig terrorizálja, az emberi méltóságot ne vegye figyelembe, hanem mint egy középkori rabszolgát kezelje. Ezt el kell mondanunk a ma élõ nemzedéknek, amely nem emlékezik a trianoni diktátum megkötése elõtti Magyarországra, és amely nem akarja tudomásul venni, hogy Ausztria-Magyarország szinte soha nem fejlõdött annyit, mint az 1867-es kiegyezés és az elsõ világháború megkezdése között.
Hisz ez a Ház, amelyben most vagyunk, az ország Háza - amely az építészet remekei közé tartozik - is ebben az idõben épült. Talán úgy is lehet mondani, hogy az ország legszebb épülete ez a Ház. Minden egyes idelátogató ember, aki ide belép, ámulattal csodálja azokat a nagy tehetségû építészeket, tervezõket, akik ezt a csodálatos, minden igényt kielégítõ épületet megalkották és átadták a magyar népnek, hogy ebben olyan törvényeket, határozatokat hozzunk, amelyek a magyar nép környezõ országokkal való együttmûködését, az emberiség javát szolgálják.
Ez a hatalmas elképzelés, ami a magyar nép szívét-lelkét, teljes energiáját mozgatta, a trianoni békediktátum rögzítéseképpen 77 esztendõvel ezelõtt megakadt, megállt, lesújtotta a magyar nép széles rétegeit, szinte minden magyar embert, bárhol élt a földön. Kénytelenek vagyunk erre a gyászos napra évenként mindig vissza- és visszatérni, nem szabad elfeledkeznünk errõl a dátumról, 1920. június 4-érõl, hisz Magyarország leggyászosabb napjáról van szó. Gróf Apponyi Albert, a nagy politikus azt mondta, amikor ezt a szerzõdést rákényszerítették Magyarországra, hogy a trianoni szerzõdést megkötötték, de a második világháború magját meg elhintették - és ennek a nagyszerû politikusnak a bölcselete, politikai egyénisége igaznak bizonyult.
Valahogy a mai hatalom, amely most, 1997. június 4-én Magyarországot irányítja, nem emlékezett meg errõl a gyászos napról, csak úgy futólag, szinte majdnem elfeledve. Voltak azonban olyan megyék, olyan települések ezen a megcsonkított Magyarországon, amelyek mégis megemlékeztek errõl a gyászos napról, és elhelyezték a kegyelet virágait, koszorúit a hõsi halottak emlékmûveinek talapzatán. Idetartozik az én szeretett megyém, Jász-Nagykun-Szolnok megye is, ahol június 4-én, a múlt héten a Független Kisgazdapárt megyei és városi szervezete, a Magyar Demokrata Fórum városi szervezete, a MIÉP szervezete és a Trianoni Szövetség Egysége elhelyezte a kegyelet virágát, és az összegyûlt kis, maroknyi embertömeg - körülbelül 130- 140 fõ - egyenként is szinte, egy-egy szál virággal adózott a trianoni diktátum gyászos emlékének. Ezzel a gesztussal rótta le kegyeletét Jász-Nagykun-Szolnok megye kis, maroknyi egysége, és az ünnepség végén elénekelte a magyar Himnuszt, amelynek elsõ sora méltón kifejezi a nemzet felemelkedését: "Isten, áldd meg a magyart"; majd a kis, maroknyi csapat elénekelte a székely himnuszt, és az emberek szeme az emlékezés és a fájdalom könnyeivel telt meg, hogy "Vezesd még egyszer gyõzelemre néped, Csaba királyfi, csillagösvényen".
Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Mélyen tisztelt Rádióhallgatók! E késõ esti órában köszönöm türelmüket, hogy én mint a Független Kisgazdapárt országgyûlési képviselõje el tudtam mondani ezt a pár gondolatot a nemzeti gyász alkalmából, és köszönöm még egyszer türelmüket, hogy meghallgatták. Utolsó mondatként azzal tudom csak befejezni, hogy "Hazádnak rendületlenûl/Légy híve, ó magyar".
Köszönöm.