AKAR LÁSZLÓ pénzügyminisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Szokásomtól eltérõen szót kértem a vita menetében is, már csak azért is, hiszen itt valóban egy nagyon nagy jelentõségû törvénycsomag megvitatásáról van szó, ahol valószínûleg nem elégséges az, ha a kormány képviselõje csak az általános vita legvégén reagál, hiszen vélelmezhetõen bizonyos reakciók magát a vita menetét is befolyásolhatják.
(12.20)
Ezért tehát semmiképpen nem arra vállalkozom most, hogy teljeskörûen reagáljak mindarra, ami elhangzott - ennek majd nyilván funkciója lesz az általános vita lezárásakor -, hanem tulajdonképpen négy konkrét kérdéssel kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot elmondani.
Az elsõ ilyen kérdés az az ellenvetés, ami nagyon gyakran megfogalmazódik a mai vitában is, hogy ennek az egész javaslatnak súlyos hiányossága, hogy a költségvetés hiányát lényegesen növeli. Õszintén szólva kezdetben nagyon örültem ennek a típusú érvelésnek, mert úgy tûnt számomra, hogy az eltelt most már közel három év - amit együttesen a parlamentben költségvetési kihatású intézkedések vitájával töltöttünk - talán nem volt hiábavaló, hiszen úgy tûnik, talán sikerült meggyõzni az ellenzéki oldalon ülõ pártok képviselõit is arról, hogy milyen fontos a költségvetés egyensúlyi helyzete. Azonban ma is egy szemléletes példa volt arra, hogy ez a megközelítés meglehetõsen szelektív több hozzászóló esetében, hiszen ugyanabban a hozzászólásban hallhattuk, hogy milyen fontos a költségvetés egyensúlya, és nem szabad rongálnunk, mondjuk, az elsõ évben becslések szerint 20 milliárd forint kihatású változtatással - és azt a javaslatot, hogy az özvegyi nyugdíjak esetében még 30 milliárd forintot ki kellene adnunk, mert tulajdonképpen az milyen jó lenne.
Tehát nagyon örülök természetesen minden olyan véleménynek, amely felhívja a figyelmet a költségvetési összefüggések fontosságára, de ezek a vélemények igazából akkor megalapozottak, ha következetesek, tehát ha nem permanensen fogalmaznak meg más alkalmakkor nagyon sok javaslatot, amelyeknek jelentõs költségvetési bevételt csökkentõ hatása van. Csak példaképpen hadd említsem a tb-járulékokkal kapcsolatosan a 300 milliárdos csökkentési javaslatot, ami állandóan itt forog a Házban, vagy akár a kiadások tekintetében nem jönnek azok az önálló képviselõi indítványok, amelyek szintén több tízmilliárdokat jelentenek. De természetesen tudom, hogy ezzel ezt a dolgot nem lehet elintézni, tehát szakmailag is szeretnék visszatérni arra, hogy valóban mekkora az a veszély, ami a költségvetésre leselkedik.
Elõször is azzal kezdem, hogy '98-ban a GDP 0,2 százalékáról van szó. Lehet, hogy nem jó ez a becslés, ez kétségkívül nagyon bizonytalan, de az biztos és világosan látszik minden számításunk szerint, hogy az egyes években ez legfeljebb a GDP 1 százalékát érheti el. Tehát azt kell mondanom, a dolog nagyságrendje meglehetõsen visszafogott, mérsékelt.
Szeretném arra is fölhívni a figyelmet - és ezt a mellékelt kötetekben lévõ számítások világosan mutatják -, hogy úgy látjuk, egy ilyen típusú központi költségvetési többlet eladósodással is a maastrichti kritériumokat teljesíteni lehet mindenféle extra költségvetési sanyargatás nélkül, sõt az elsõdleges egyenleg tekintetében olyan 2 százalék körüli többlet már elégséges lesz számításunk szerint jövõre, és az ezt követõ években elképzelhetõ, hogy még egy egész picit lejjebb megyünk. Tehát minden ilyen számítás szerint, amikorra azt el kell érnünk - de ez igazából olyan 2005 körül merülhet föl elõször -, addigra is úgy látszik, hogy semmiféle zavart ez a dolog nem fog okozni.
Arra is szeretném fölhívni a figyelmet, hogy ugyan látszólag itt egy tb-hiány betömésérõl van szó a központi költségvetés részérõl, végsõ soron azonban - errõl majd késõbb beszélek - itt tulajdonképpen a gazdaságba történõ pénzpumpálásról van szó, ha szabad így fogalmaznom. Tehát ez kifejezetten abba az irányba mutat, amit minden hosszú távú államháztartási reform megfogalmaz, hogy az államháztartás kiadási szerkezetén belül is lehetõleg a fejlesztésekre a gazdaság részére rendelkezésre álló kiadási arányt kell növelni.
Végezetül vagy utolsó elõttiként említenék egy nagyon fontos dolgot. Talán a vitáinkban itt sokszor leegyszerûsítjük az érveket. Nekünk igazából nem önmagában a költségvetési hiány szokott nagy gondot okozni, hanem az, hogy ezt csak külsõ megtakarítással lehet finanszírozni, vagyis a fizetési mérleg hiányát váltja ki. Ebben az esetben a konstrukció olyan: igaz, hogy egyfelõl megjelenik a központi költségvetésben egy növekvõ hiány, az államháztartásban egy növekvõ hiány, de a másik oldalon, a nyugdíjpénztáraknál megjelenik egy többletmegtakarítás, amely megfinanszírozza ezt a hiányt. Tehát itt olyan jellegû hiánynövekedésrõl van szó, ami nem jár a fizetési mérleg romlásával. Éppen ezért azt kell mondanunk: errõl az oldalról is úgy látjuk, hogy nem kell különösebben aggódnunk.
S még egy összefüggést említek. Persze tudjuk, hogy itt az átmenet okozza a hiányt, tehát ahogy beáll a rendszer és ahogy egyre többen már a második pillérbõl is kapják a nyugdíjakat, akkor ez az állandó hiánytermelõdés már nem jelentkezik. A vitában fölmerült, hogy ma is az úgynevezett implicit államadósság, tehát a meglévõ nyugdíj- kötelezettségekbõl következõ államadósság a GDP több mint kétszeresét bõven meghaladja. Tulajdonképpen ez a hiány az ott meglevõ hiány felszínre hozását jelenti. Tehát itt ugyan meg fog jelenni egy hiány és egy államadósság, de ott az a típusú adósságunk csökkenni fog. Összességében tehát azt kell mondanom, hogy ezt a kialakuló költségvetési hiányt elviselhetõnek, vállalhatónak, finanszírozhatónak látjuk.
A második kérdéskör a gazdasági növekedés ügye. Úgy gondolom, hogy itt teljes félreértés van a vita során. A nyugdíj-elõterjesztés nem arról szól, hogy milyen lesz a gazdasági növekedés. Itt vettünk bizonyos gazdasági növekedési pályákat, és ezeken a pályákon mutattuk be, hogy mi az intézkedések hatása. Ezt lehet viszonylag magasabb, alacsonyabb vagy még dinamikusabb növekedési pályán bemutatni. Igazság szerint ez alapvetõen nem befolyásolja az összefüggéseket, hiszen ha kisebb a növekedés, kisebb a reálbér, kisebb a nyugdíj is. Tehát nem ez a perdöntõ az egész összefüggésrendszerben.
De ha már errõl beszélünk, akkor azért azt gondolom, hogy kemény érvek szólnak az itt fölvázolt fõ változat realitása mellett. Egyrészt hiszen - a vitában errõl is szó volt - a magyar gazdaság '89 után még mindig 14 százalékkal alacsonyabban tart, mint akkor, tehát egyfajta helyreállítási periódus lehetõsége van az ország elõtt, mint ami Lengyelországban és egy darabig elõször Csehszlovákiában, majd Csehországban is látszódott. Tehát van egy ilyenfajta esélyünk is. Biztos, hogy az európai uniós csatlakozás jelent egyfajta növekedési impulzust, ez a legtöbb csatlakozó országnál így volt. Természetesen, ha hallgatom azokat az észrevételeket, amelyeket mondjuk, a másik oldalon ülõ pártok meg szoktak fogalmazni, hogyha õk kormányra kerülnek, akkor milyen dinamikus növekedés lesz '98 és 2002 között, akkor úgy gondolom, errõl az oldalról is nagyon nehéz megkérdõjelezni, hogy azok a növekedési számok, amelyek itt vannak, nem reálisak. Illetve, ha úgy gondolják, hogy nem reálisak, akkor becsületesen meg kell mondani, hogy ha a másik oldalon ülõk fognak kormányozni '98-tól, akkor õk nem tudnak ilyen növekedést vállalni, hanem csak kevesebbet. De azt hiszem, ezt nagyon világossá kellene tenni.
Nagyon nehéz egyszerre kritizálni minket azért, hogy ez magas növekedés - ha úgy tetszik, ez nekünk egy prognózisunk, a pénzügy szakmai apparátusának prognózisa, hogy akármilyen kormány lesz '98 és 2002 között, vajon milyen növekedés fog kijönni. Õk így prognosztizálták. De szeretném aláhúzni, hogy nem ez a dolog lényege. Tehát nem az a nyugdíjreform megítélésének lényege, ez más összefüggéseken is múlik. Arra is szeretném fölhívni a figyelmet, hogy nem csatoltunk vissza erre a modellre bármiféle hatást a nyugdíjreform növekedést generáló hatásából. Mi úgy gondoljuk, hogy ilyen hatás van, de nem vettük figyelembe óvatosságképpen ebben a számításban.
Néhány mondatot arról beszélnék, hogy hogyan is mûködik ez a pozitív növekedésgeneráló hatás. Azt hiszem, ez sem egészen világos az eddigi vita alapján. A lényeg azon van, hogy hosszú távú megtakarítások jelentkeznek a magyar gazdaságban. Aki egy kicsit vállalkozások táján már tanyázott, az tudja, ez az egyik alapvetõ problémája a magyar gazdaságnak, hogy itt csak rövid távú pénzek vannak. Nem is nagyon lehetnek mások, hiszen a betétek általában egyévesek vagy még annál is rövidebbek. Nyilván a bankok rövid távú betétekbõl nem tudnak hosszú távú kihelyezéseket csinálni. A dolog lényege abban van, hogy ugrásszerûen megnõ a hosszú távú megtakarítás a gazdaságban. Csak példaszerûen mondom, hogy mi mindent lehet ebbõl csinálni. Mondjuk, jelzálog-hitelintézetek által kibocsátott jelzálog- hitelleveleket lehet venni 10-15-20 évre, amibõl például lakásépítkezéseket lehet finanszírozni vagy mezõgazdasági fejlesztéseket; mondjuk, autópálya-projekteket lehet ebbõl megfinanszírozni, és nem 10-12 éves külföldi hiteleket kell fölvenni, hanem 20 éves kötvényeket lehet lejegyezni; mondjuk, kockázatitõke- társaságokat lehet csinálni, befektetési alapokat lehet csinálni, ingatlanokkal lehet nagyon jó üzleteket csinálni; a tõzsdén megjelenõ új részvényeket, a tõkeemelés formájában megjelenõ részvényeket meg lehet vásárolni - és folytathatnám. Nagyon világos, hogy ezeket a hosszú távú befektetési lehetõségeket pénzzel finanszírozni tudja.
Sõt arra is szeretném fölhívni a figyelmet, hogy még az államháztartás finanszírozásában is lényeges elõnyökkel jár. Példaszerûen: ha mi, mondjuk, ki tudnánk menni 12 éves állampapírokkal, mert van rá kereslet, vannak ilyen 12 éves pénzek, annak nyilván a fix kamata ma lenne, mondjuk, 6 százalék, és nem 20 százalékkal kellene éves papírokkal finanszírozni a költségvetést.
(12.30)
Ha valaki ezt végigszámolja, akkor világosan látja, hogy még ilyen értelemben is pozitív hatással van a dolgokra, sõt minden ilyen hosszú távú papír a várakozásokra is nagyon lényeges hatást gyakorol. Nem arról van szó tehát, hogy közvetlenül össze kell láncolni ezt az alapoknál jelentkezõ megtakarítást a hiánnyal - eszünk ágában nincs -, hiszen ez majd a nagy tõkepiaci mozgásrendszerben valahogyan találkozik. De ennek egy része nyilván közvetlenül is a hosszú távú állampapírpiacra be tud kerülni.
Teljesen világos, hogy a magyar gazdaság tõkehiánnyal küszködik, teljesen világos, hogy jelenleg a külföldi befektetõk óriási extraprofitokat tudnak zsebre tenni, ha másként nem, a magyar tõzsde alakulásán lehet látni. Most pontosan arról van szó, hogy '98-tól ezt a lehetõséget kinyitjuk a létrejövõ magyar nyugdíjpénztárak elõtt is. Tehát én azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos összefüggés, amit talán nem kellene figyelmen kívül hagyni.
Azt meg õszintén szólva egyszerûen nem értem, ma a rádióban hallottam egyik képviselõ úr nyilatkozatát, miszerint ez a pénz külföldre fog kimenni. Benne van a törvényben, hogy maximum 2002-tõl 30 százalék mehet külföldre, tehát 70 százaléknak itt kell maradnia, és az elsõ két évben pedig egyáltalán nem mehet ki semmi. Tehát ebbõl következõen ezek a megállapítások, azt gondolom, nem állják meg a helyüket. (Dr. Kis Gyula József: A Közös Piac mit szól ehhez?)
Nagyon röviden két másik összefüggésrõl: a vitában többen említették, hogy ezek a pénztárak rendkívül magas költségekkel fognak dolgozni. Azt gondolom, erre a gyakorlat világosan rácáfol, hogy nem egészen így van; mármint abból a szempontból mondom, hogy nem egészen így van, hogy ez hátrányos, elviselhetetlenül magas lenne a leendõ pénztártagok számára. Világosan látszik, hogy az önkéntes nyugdíjpénztáraknál - mondjuk, tavaly - legalább 3 százalékos nettó reálhozam jelentkezett. Tehát ennyivel magasabb volt, amit ráírtak az egyes emberek számlájára az inflációhoz képest. A nemzetközi összehasonlítások is világosan mutatják, mondjuk, tíz évet nézve, hogy ez a nettó reálhozam 4,4 volt például Svájcnál és több mint 10 százalék Írországnál. Tehát világosan lehet látni, hogy igenis nagy eséllyel olyan hozamok fognak itt is keletkezni, amelyek kedvezõek. Azt is hozzá kell tenni, hogy persze, viszonylag nagy a költség az induláskor, de ahogy ez a dolog egyre inkább felfejlõdik, relatíve a költségek mérséklõdnek; a piacon - már errõl is szó esett - azt is lehet látni, hogy sok helyen fix díjakat is alkalmaznak, ami még inkább a relatív arányokat tudja mérsékelni.
Itt nagyon kemény verseny lesz nyilvánvalóan, van egy nettó minimális hozamkövetelmény, amit az egész rendszer ki fog kényszeríteni. Emögött indirekten benne van, hogy ezeket a mindenféle vagyonkezelési és egyéb költségeket nem lehet az égbe felvinni. Én õszintén szólva úgy gondolom, hogy ezen még persze vitatkozhatunk tovább, tehát ha most valaki azt mondja, hogy tegyünk be még további biztosítékokat, valamiféle szabályozást - mondjuk, arra, hogy ha úgy tetszik, hatósági árformába sorolni bizonyos díjakat -, én nem mondom, hogy ez feltétlenül jó, de azt sem mondom, hogy feltétlenül rossz. Lehet ezzel foglalkozni. A dolog lényege, hogy önmagában a piaci mechanizmus úgy mûködik, hogy ez erõsen korlátot szab annak, hogy itt miféle költségelszámolás lehetséges az alapok, a pénztárak mûködtetésével összefüggésben.
Végezetül nagyon röviden a pénztárak kötelezõségérõl: azt gondolom, hogy nekünk elsõsorban a dolgot mégiscsak úgy kellene közelíteni, ahogy ennek az országnak a lakói közelítik, és õk nem ideológiai alapokon szokták közelíteni, hanem úgy, hogy bizony az a nyugdíjjárulék kötelezõ, mert kötelezõ befizetni. A kötelezõség igazán ezen a ponton jelentkezik. Természetesen felvethetõ a kérdés, hogy miért van így. Mondhatnánk azt is, hogy mindenki gondoskodjon magáról. Természetesen egy európai állam ezt nem akarja mondani, de vannak olyan távol-keleti országok, ahol ezt mondják. Mi nem akarjuk mondani, de azt gondolom, hogy igazából ez a Rubicon, hogy kötelezõ-e vagy nem. Ha már egyszer kötelezõ, utána már egy alkérdés, hogy most milyen típusú bizonytalanságokkal keletkezik ebbõl a rendszerbõl valamiféle nyugdíjjogosultság; azzal a bizonytalansággal, hogy bekerül egy feljavított felosztó-kirovó rendszerbe, vagy azzal a bizonytalansággal, hogy bekerül egy tõkefedezeti rendszerbe. Teljesen világos, hogy számos ország úgy döntött, ezt a kötelezettséget rója a polgáraira - nem olyan nagyon régen talán Svédország, 90 százalékos parlamenti jóváhagyással, de számos más ország is. Tehát ebben semmilyen rendkívüli nincs nemzetközi hasonlításban sem, hogy egy ilyen kötelezettséget javasoljunk.
Ha most belegondolunk az egyes emberek sajátos problémájába, én azt gondolom, az õ számukra sem rossz ez a választás. Õszintén szólva, ha valaki elolvassa azokat a számokat, hogy, mondjuk, '95 elején minden ötödik magyar állampolgár volt 60 éven felüli, és 2050-ben minden harmadik magyar állampolgár lesz 60 éven felüli, akkor azért az ember kezd egy kicsit aggódni, hogy a felosztó-kirovó rendszerbe beadott pénze után következõ jogosultságát valóban akkor majd sokkal kevesebb járulékfizetõ mellett az állam ki tudja-e fizetni, vagy nem tudja kifizetni. Ez a típusú kockázata nincs akkor, ha tõkefedezeti rendszerben van. Ott megnyílnak más kockázatok, ezt nem vitatom, de más típusú kockázatok, eme kockázat ellen õt a dolog védi. De összességében persze ezt a kötelezõ-önkéntes dolgot sem kellene talán túlhajtani, hiszen az indulásnál egyértelmûen arról van szó, hogy az emberek óriási többsége számára választási lehetõség van, milliós nagyságrendben emberek választhatnak, hogy melyik rendszert akarják. Akikre nézve kötelezõ, azok csak a pályakezdõk, akiknek viszont minden számítás szerint egyértelmûen elõnyösebb ezt a kombinált rendszert végigkövetni, mintsem a másik rendszerben maradni.
Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Ezeket a gondolatokat szerettem volna a vitában felvetni, természetesen azzal az igénnyel, hogy további információkat, véleményeket adjak a vita folytatásához. Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)