DR. BERNÁTH VARGA BALÁZS (FKGP): Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! A Független Kisgazdapárt, ugyanúgy mint korábban, már az elõkészítés stádiumában és jelenleg is szakmai kérdésként kezeli a nyugdíjreformot, és a véleményét a következõ alapvetõ szakmai témakörökre koncentrálva fejti ki: több kérdésben egyetért a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat megállapításaival, de támaszkodik a saját kutatási bázisára is.
Abban egyetértünk a javaslatban leírtakkal, hogy a nyugdíjrendszer reformjára szükség van, de több vonatkozásban javításra szorul. Az Országgyûlés elé terjesztett öt törvényjavaslat, két országgyûlési határozattervezet és a tájékoztató rendkívül terjedelmes összeállítás, amit a témakör bonyolultsága is indokol. A csomag megítélését azonban a kérdéskör jellege mellett az is nehezíti, hogy a terjedelmes anyag nagyon fontos szabályozásokat nem tartalmaz; az eligazodásban pedig az indokolások és a tájékoztató sem nyújtanak segítséget. A törvények 22 fontos kérdést utalnak a végrehajtási rendeletekbe, így például: a szolgálati idõ, a nyugdíj alapját képezõ átlagkereset meghatározása, a magánnyugdíjpénztárak gazdálkodási szabályai - sorolhatnám tovább, ez csak néhány volt.
Ebbõl következõen joggal vetõdik fel a kérdés, hogy ily módon érdemben tárgyalható-e a törvénycsomag, illetve az, hogy az ilyen fontos kérdésekben az Országgyûlés átengedheti-e a kormánynak a törvény végleges arculatának meghatározását. A törvényjavaslatok indokolásának az a szerepe, hogy a "miért"- ekre választ adjanak. A szóban forgó csomagban szereplõ indokolások pedig nem azt tartalmazzák, hogy a javasolt megoldásokat, törvényi szabályokat miért választották, hanem azt, hogy mit szabályoznak a törvényben, illetve annak egyes paragrafusaiban.
Akkor, amikor egy nyugdíjrendszer is nehezen finanszírozható, enyhén szólva megkérdõjelezhetõ egy másik nyugdíjrendszer bevezetése, miközben fizetni kell a jelenlegi nyugdíjkiadások fedezetét és gyûjteni kell egy új nyugdíjrendszerre is.
Néhány aggály és kritikai észrevétel a csomaggal kapcsolatosan:
A tájékoztatóban leírt rendezõ elvek többnyire általánosak és szakmailag hosszan boncolhatók. Mit kezdjünk például az egyéni öngondoskodást közvetlenül megtestesítõ elõtakarékossággal, ami nem más, mint kötelezõen elõírt tagdíjfizetés? Ahol pedig konkrétumok szerepelnek, ott a tárgyszerûség kérdõjelezhetõ meg. A nyugdíjak átlagos színvonala összességében ne csökkenjen, a jelenleginek megfelelõen a mindenkori átlagkeresetek 55-60 százaléka körül alakuljon. Ez az érték az elmúlt években 60-63 százalék volt; a jövõbeni pedig ki sem számítható, mert nem ismerjük az akkori személyi jövedelemadót. Ha elfogadjuk a tájékoztatóban szereplõ 55-60 százalékot, akkor az csökkenést jelent - ellentétben az ott szereplõ és idézett kijelentéssel.
Támogatásra érdemes az a cél, hogy a szerzett jogok ne sérüljenek; ugyanakkor nem tudni, hogyan értik, de kérdéses, hogy a követelményeknek megfelel-e az a szabályozás, miszerint a vegyes rendszerbe átlépõ a jogosultságának egy részét elveszti a felosztó-kirovó pillérbõl. Nagyon kérdéses az az ígéret is, hogy egy hiányos társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben mérsékelni lehet a finanszírozási terheket.
Szakmailag nem kezelhetõ többek között - mert sok hasonló van - az a kijelentés, miszerint a társadalombiztosításról szóló '75. évi II. törvényt felváltó törvénycsomag a polgári demokráciákban megszokott társadalombiztosítási filozófiát állítja helyre. A javasolt nyugdíjmodell egyáltalán nem jellemzõ a polgári demokráciákra. A nehezen és nagy áldozatokkal már megszületett eredményeket is veszélyeztetheti ez a csomag. Az Brdemi indokolások hiányában legalább a tájékoztatónak kellene lényeges kérdésekre választ adni.
A rendezõ elvek felsorolásainál a kormány elemzésére történik utalás, ez azonban hiányzik az anyagból. Egy alapos helyzetelemzésbõl kitûnne, hogy nyugdíjrendszerünk a folyamatos átalakulás, illetve átalakulás-átalakítás stádiumában van. Hiányzik az államháztartás részletes elemzésekkel, intézkedési javaslatokkal megalapozott mérlege, az annak alakulását bemutató számítássorozat.
A Független Kisgazdapárt a koncepciót megalapozó számításokat nem tartja elfogadhatónak, mert a javasolt nyugdíjrendszer finanszírozhatósága nincs alátámasztva. A közölt számítások várhatóan lényegesen kedvezõbb képet festenek a társadalombiztosítási rendszerben kialakuló hiányról, aminek mértéke - évenként halmozódva - tíz éven belül közel az 1000 milliárd forintot is elérheti.
(9.50)
A javaslatban szereplõ koncepció ellen szól, hogy lényege egy olyan kettõs elvû nyugdíjrendszer, amelynek forrásigénye lényegesen nagyobb, mint a jelenlegié, ellátásai kisebbek, bizonytalanabbak, a különbözõ korosztályokat eltérõen érintik, s az aktívakat következményeiben áttekinthetetlen döntés elé állítják. Az alacsonyabb ellátás melletti nagyobb forrásigény azért jelentkezik, mert egyidejûleg két nyugdíjrendszer forrását kell megteremteni. Fizetni kell a nyugdíjban lévõk ellátásait, és gyûjteni kell az új típusú ellátáshoz.
A javasolt konstrukció bevezetése akkor lehet célszerû, ha valamely olyan országban kell kialakítani, ahol eddig nem volt nyugdíjrendszer, vagy a nyugdíjrendszer ellátási körét szándékoznak növelni. Nálunk pedig nem ez a helyzet. Ilyen körülmények között a javaslat makrogazdasági és nyugdíjszakmai szempontból egyaránt kedvezõtlennek tûnik.
A kormány nyugdíjreform-javaslatával a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat és a független szakértõk széles köre sem ért egyet. Ilyen helyzetben nagyon fontos az a kérdés, hogy a döntést hozók hogyan tudják megítélni a reformot, illetve azt, hogy az milyen hatással lesz az érintettekre. Tapasztalatból tudjuk vagy a vita alapján sejthetjük, hogy bonyolult kérdésrõl van szó. A bonyolult kérdések megértésénél, eldöntésénél pedig szakértõkre lennénk utalva. Ugyanakkor a szakértõk is vitatkoznak egymással.
A várható nyugdíjszint megítélésénél feltételezésekre kell támaszkodnunk, ezt leegyszerûsítve tartalmazza az anyag. Nem szól arról, hogy a hozamok ingadozhatnak a gazdasági ciklusoktól, a személyi jövedelemadózás módjától, a mûködési és befektetési költségektõl függõen. A magasabb hozamú befektetéseknek általában nagyobb is a kockázata. Emellett a javaslatban leírt feltételezéseket félrevezetõnek tartjuk, mert nem bizonyított, hogy a hozamok csak magasabbak lehetnek, mint a keresetnövekedés üteme. Fordított helyzet is elõfordult, ami pedig erõteljesen megváltoztatja az eredményeket.
A javaslat alapvetõ hibái közé tartozik megítélésünk szerint, hogy rossz a vegyes finanszírozású rendszer kalkulációja. A vegyes finanszírozású rendszer lényegében öregségi nyugdíjat biztosít, így részarányát az öregséginyugdíj- kalkuláció alapján kell meghatározni. Ez a kalkulációs hiba az említett irreális hozamfeltételezéssel együtt eredményezi, hogy a magas költségekkel dolgozó és örökölhetõséget is biztosító, tõkefedezeti rendszert magába foglaló vegyes finanszírozású rendszer a nem pályakezdõknek is elõnyt biztosíthat a bemutatott számításokban. Kérdés ugyanakkor, hogy valójában hogyan fog adózni a vegyes rendszer felosztó-kirovó része is. A jelenlegi számításokban erre semmilyen fedezet nincs. A jelenlegi egységes szabályozást a javaslat szerint több törvény fogja felváltani. Félõ, hogy a törvényjavaslatok sürgõsségi tárgyalása kizárja a törvénycsomag összehangolását a parlamenti vita keretében, ezért arra kell számítani, hogy a problémák majd igazából a végrehajtás során kerülnek felszínre, gyakori kiigazításokat, pontosításokat igényelve.
A korkedvezményes nyugdíjrendszer, illetve a rokkantságinyugdíj-rendszer késõbbi kidolgozása eleve magában hordja a benyújtott és várhatóan elfogadásra kerülõ törvényjavaslatok rövid idõn belüli módosítását. Ezért szükségszerûen felvetõdik az a kérdés, hogy a benyújtott törvénycsomag elvi és kodifikációs szempontból megfelelõen kimunkáltnak minõsíthetõ-e.
Súlyos ellentmondást hordoz, hogy az ellátást szabályozó törvények, illetve az úgynevezett ágazati törvények is féloldalasak. Ez a szabályozási rendszer értelemszerûen az igazgatásban és az ügyintézésben is több áttételt, a mûködési költségek jelentõs növekedését okozza; továbbá félõ, hogy az Agyintézés lassulásához is vezethet. Az adott helyzetben és körülmények között a benyújtott törvényjavaslatok helyett még az egységes törvényi szabályozás is jobb megoldás lett volna. Az alkalmazott kodifikációs módszernek tehát racionális indokai nincsenek.
Rá kell mutatni, hogy az ellátások finanszírozását biztosítani hivatott járulékbeszedési és nyilvántartási rendszerben egyik évrõl a másikra új szisztémát bevezetni vagy a feladatokat új szervezetre bízni kellõ szakmai, ügyviteli, informatikai elõkészítés és elõzetes tesztelés nélkül több mint kockázatos lenne, nem is beszélve a növekvõ költségigényrõl.
A vonatkozó törvényjavaslat 1998-tól szinte minden évre nézve eltérõ módon javasolja a nyugdíjak évi rendszeres emelését. Ezek mindegyike azonban alacsonyabb emelést jelent a jelenleg hatályos törvényben elõírtaknál. A nyugdíjasok a reálbércsökkenés idõszakában nagy önmegtartóztatással vették tudomásul, hogy amikor a keresetek reálértéke csökken, a nyugdíjak is osztják ezek sorsát. A javasolt rendszer évenkénti változtatásokkal nem tesz eleget a nyugdíjasok azon követeléseinek sem, hogy a rendszer egyértelmû, átlátható és tényadatokon nyugvó legyen. Súlyosbítja e kérdéskör elfogadtatását az is, hogy az elõterjesztés az ígért emelés mértékébe belekalkulálja az özvegyi nyugdíj kiterjesztésének többletköltségét, amely önmagában is elfogadhatatlan.
Komoly elvi kérdésnek tûnik az is, hogy a kötelezõ magánnyugdíj nem vállalja tagjai megrokkanásának anyagi terheit, hanem azt a felosztó-kirovó elven mûködõ nyugdíjrendszerre hárítja át. Lényegében ez a helyzet a hozzátartozói ellátások tekintetében is.
A javasolt nyugdíjrendszer alapvetõen változtatja meg a nyugdíjarányokat, amelyek szorosabban kapcsolódnak a befizetett járulékokhoz. Ugyanakkor nincs egyértelmûen igazságos nyugdíjformula, azt a társadalmi konszenzussal kell kialakítani, amihez pedig elengedhetetlen a nyugdíjarányok bemutatása. Ez a társadalombiztosítási nyugdíjra vonatkozóan lényegében nem szerepel a benyújtott csomagban.
Sajátos problémája a javasolt nyugdíjrendszernek - a felosztó-kirovó részén túl - a tõkefedezeti nyugdíjjáradék, amirõl biztonsággal csak az állítható, hogy elõre nem határozható meg. Ebbõl következõen rendkívül körültekintõen kell eljárni, különös tekintettel arra, hogy a két nyugdíjrendszer között választók rendkívül nagy kockázatot is vállalnak.
Mi lehet a megoldás? Az ideális megoldás az lenne, ha a reformjavaslathoz egy olyan dokumentum kapcsolódna, amelyben a témakör szakértõi minõsítenék a javaslatot. E javaslatban bemutatnák, hogy milyen kijelentéseket, állításokat lehet készpénznek venni, melyeket lehet elfogadni, melyekben nincs egyetértés és miért. A Független Kisgazdapárt álláspontja, hogy egy ilyen dokumentum nélkül felelõs döntés nem hozható, e dokumentumot nem helyettesítheti a vitákra való hivatkozás, mert azokon szakértõi megállapodás nem született.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az idõskorúak szociális járadékáról néhány gondolatot hadd fogalmazzak meg. Valószínûleg az érdeklõdõk találkoztak már azzal a gondolattal, hogy szükség lenne egy általános jellegû jövedelempótló szisztéma kialakítására az arra rászorulók körében. Ennek elvi, gyakorlati kérdéseirõl évek óta szakmai viták folynak, egyeztetésekkel független szakértõk és helyi szociálpolitikát mûvelõk között.
(10.00)
Sajnálatos, hogy ezek a viták évek óta tartanak, pedig éppen a szociális biztonság megkövetelte volna ennek korábbi szabályozását. Különösen indokolja ezt a rászorultak abszolút és relatív számának növekedése, a jövedelmek igen erõteljes differenciálódása, a szociális biztonságnak valamifajta átláthatóbb és garantáltabb érvényesítése; másfelõl - ez is lényeges szempont - a jelenlegi szociális rendszerek rendkívüli szétaprózottsága, ebbõl fakadó áttekinthetetlensége, ami további egyszerûsítést kíván. A munkára való ösztönzés, ellenösztönzés finom összehangolását pedig sehol nem sikerült igazán megoldani. Ez is indokolná mint a szociális biztonság egyik tényezõjének megvalósítását. A nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy ilyesfajta ellátás szükséges.
Hogy a jogosultság mértéke, a garancia határa hol húzódik, nagymértékben függ az adott ország teherbíró képességétõl, eddigi gyakorlatától, tradíciójától, fõként pedig természetesen a szociális problémák milyenségétõl. Az adott ország helyi viszonyaihoz kell tehát leginkább illeszkednie, de nemcsak a fentiektõl függ az ellátás milyensége. A politikai gondolkodástól is függ, amely viszont nem mindig tükrözi a valós helyzetet, igyekszik azt a maga javára manipulálni, ezért esetenként nem megfelelõ minõségû bázisadatok alapján kell dönteni az ellátásról, annak pénzügyi, anyagi és nem utolsósorban jogi vetületérõl.
Jelen körülményeink között nem az egyént, hanem a családot kell tekintetbe venni, s hogy az ellátás jövedelemkiegészítõ jelleggel mûködjék. A jövedelempótlás, az ellátás mértékét elsõsorban a családhoz, annak szociális, jövedelmi helyzetéhez mérve kellene meghatározni, csökkenteni vagy feloldani azt a feszültséget, amely jelenleg a magyar családokban tapasztalható. Ez a feszültség nem más, mint fénysebességgel utazás az elszegényedés felé, ez nem más, mint a kiszolgáltatottsághoz való célba érés, a bûnözés melegágyának megteremtése, a betegségek általi tizedelés. Ezt kellene megállítani vagy csökkenteni.
Mindezeket mérlegelve megállapítható, hogy - igen lassan és sok bizonytalan tényezõt tartalmazva - lépett ugyan a rendszer, megoldási javaslataira az óvatosság, a hatás-kölcsönhatás tanulmányozása, a tapasztalatszerzésre való törekvés, azaz idõhúzás a jellemzõ. A rendszer nem mer belevágni átfogó jövedelempótló, kiegészítõ ellátásba. Nem mérték fel kellõképpen sem a jogosultság, sem a garancia értelmezését, ennek mértékét, sem a családi, vagyoni háttért és annak kezelését. Az idõskorúakról való gondoskodást úgy közelíti meg e csomag, hogy már passzívak, a munkára való ösztönzésük gyakorlatilag fel sem merül. Ez a központi gondolkodás hiánya. Nincs átfogó gondolkodás, koncepció az idõskorúakról, csak szeletekben végzik el ezt a munkát, ami nyilván nem vezethet sikerre.
Magyarországon a jövedelmek többcsatornássá váltak, esetenként még az idõskorúak körében is. Az egyéni nyugdíj összegének ismerete ezért nem elegendõ, a család együttes összes jövedelmét kell lehetõség szerint figyelembe venni. Természetesen nincsenek másutt sem tökéletes mérési módszerek. Mérlegelve az érveket és ellenérveket - mint ahogyan általában a szociális ellátások esetében - itt is az érintett maga vall jövedelmérõl.
A legtöbb vita az egyéni jogosultság és a családi megközelítés kapcsolatát, összehangolását érinthette. A kérdés úgy merül föl, hogy ez az ellátási forma mennyiben képes magába fogadni azt a már deklarált elgondolást, hogy minden idõskorú állampolgárnak biztosítva legyen valamekkora jövedelem. Többek véleménye, hogy egyénre vonatkozóan még hosszabb távon sem lenne, lett volna szabad ilyen ígéreteket tenni, mert anyagilag nem vállalható, morálisan is vitatható. Az államilag garantált szociális ellátás kapcsolódjon a rászorultsághoz, amely egyébként magába tud fogadni bizonyos tágításokat is, ha a helyzet ezt megengedi.
Maga a törvénytervezet anakronizmus abban a vonatkozásban, mikor lényegében azonos jövedelmi helyzetû házaspároknak eltérõ ellátást nyújt vagy nyújthat. Eltérõ jövedelmûeknél pedig annak kedvez, akinek nincs jövedelme. Ugyanis a jogosultság megállapítása az egy fõre jutó családi jövedelemhez kötõdik, de a kiegészítést a családtagok közül az kapja, aki jogosult rá.
Mérlegelve minden szempontot: a törvénytervezetben vázolt, az egyén családi jövedelmi helyzete között ilyen módon létrehozott kapcsolat ellentmondásos, és csak kompromisszummal érthetõ vagy mûködtethetõ. További gond, hogy mint minden jövedelemhatárhoz kötött megállapodásnál, éppen az e határ fölött lévõk eleve kiesnek. Létezik technikai megoldás, a sávosan történõ kiegészítés, de az össz-anyagi hatás korlátja - legalábbis egyelõre - értelmetlenné teszi a finomabb megoldásokat. Magát a jövedelemszintet alacsonynak tartjuk úgy a megélhetés oldaláról, mint az anyagi lehetõség oldaláról. A megélhetési költségek igen eltérõek, a városi életmód általában drágább, a községi viszont olcsóbb, de az adott településeken belül is nagyobbak a különbségek költségek tekintetében.
Bár a rendszer nem keresi a jövedelemhiány okát, felmerült, hogy különbséget kellene tenni aszerint, szerzett-e valamekkora nyugdíjat, tehát életében az érintett dolgozott-e vagy nem, és miért nem dolgozott életvitele során. Más szóval: érvényesüljön egyfajta pozitív diszkrimináció azoknál, akik dolgoztak ugyan, de valamilyen oknál fogva túl alacsony nyugdíjban részesülnek. Jogosultságát aláhúzza, hogy a nyugdíjrendszerben a minimumgarancia eltörlése vagy szûkítése, a minimálisan szükséges szolgálati idõ felemelése növelni fogja a nyugdíjrendszerbõl kiszorulók számát, jó részük ezen új szociális ellátás alanyává válhat. A pozitív diszkrimináció plusz anyagi kihatással is jár. Több szempontból is mérlegelni kell, hogy a minimumgarancia teljes mértékben megszûnjön-e, vagy a hosszú szolgálati idõvel rendelkezõk esetében fennmaradjon. Demonstrálni kellene azt, hogy a nyugdíj- rendszer szolidáris azokkal, akik hosszú idõn keresztül rendszeres járulékfizetõk, hiszen a tb maga is ebben érdekelt.
Vita kíséri a költségek viselését, azoknak a központi és helyi költségvetés közötti megosztását is. Álláspontunk szerint a törvényjavaslat szerinti 70-30 százalékos megosztás jónak ítélhetõ. Kifejezi azt, hogy a rendszer mûködtetésében a helyi önkormányzatnak nem egyszerûen a postás szerepe jut, hiszen bizonyos fokig a jogosultság elbírálása, majd annak felülvizsgálata eleve aktív szerepet kíván. Az ellátás alanyainak segítése, alkalmasint felderítése, a helyzetükhöz leginkább illeszkedõ formák megtalálása pedig a helyi szociálpolitika feladatköre. A finanszírozásban való részvétel a felelõsségüket is kifejezésre juttatja; más oldalról a központ nagyobb aránya érzékelteti, hogy itt egy általánosabb, állami garanciát vállaló ellátási formáról van szó.
Több kérdés, aggály, kifogás is felmerülhet a javaslat konkrét megoldási módjaival kapcsolatban. Hangsúlyozni kell azonban, hogy éppen az ilyen átfogó jövedelemkiegészítõ segélyezési rendszerek alkalmazása mindenütt, ahol létezik, nagyjából ugyanazokkal a problémákkal küszködik, nincsen tökéletes megoldás. Nem hagyható figyelmen kívül az ország anyagi és gazdasági teherbíró képessége vagy korlátja.
Befejezésül még egy gondolatot vetnék fel a nyugdíjrendszer és a szociálpolitika kapcsolatáról.
(10.10)
Noha az idõskorúak ellátásában mind a nyugdíjrendszernek, mind a szelektívebb szociális ellátásnak megvan a maga külön feladata, nem mûködtethetõk egymástól függetlenül, pláne nem egymás rovására. Azt az optimális kapcsolódást kellene megtalálni, ami a mai és jövõbeni reálisan körvonalazható körülményeinkhez a leginkább illeszthetõ. Ehhez végig kell gondolni, hogy a nyugdíjrendszer milyen szolidaritási elemeket tartalmazzon, tartson meg hosszabb távon is, és melyeket ne; ami egyúttal növeli a szociális szféra alanyainak számát. A szociális ellátás ugyanakkor nem a nyugdíjrendszer meghosszabbított, zsugorított keze, hanem szükségszerûen már elveken nyugszik. E két ellátástípus kapcsolata valamilyen módon, formában mindig létrejön - akár tudatosan, akár spontán. Mostani kiemelt jelentõségét a gazdaságban, a társadalomban zajló változások adják, amelyek önmagukban is elmozdították e kapcsolatot, a nyugdíjrendszer körvonalazódó átalakulásai pedig élesebben vetik fel a kérdést. Az idõskori járadék mint szociális ellátási forma, önmagában is megítélhetõ, idõszerûsége nem vitatható, megoldási módja - tekintetbe véve az újszerûségét, az ebbõl fakadó bizonytalanságot - természetesen nem pótolja, nem pótolhatja az átfogó gondolkodást, következésképpen az átfogó stratégiát.
Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps az FKGP padsoraiban.)