DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Úgy hiszem, most is nyugodalmasan hömpölyög ez a vita e törvényjavaslatról, az egymás mellett történõ érvelésnek teljes eszköztára szerepel az itt elhangzottak során, békés, fegyelmezett felolvasógyakorlatok is tarkítják. Mély meggyõzõdésem, hogy az egész törvényjavaslattal kapcsolatban nem kap megfelelõ dimenziót - bizonyos laposító kommentárok miatt sem -, hogy tulajdonképpen ez a kérdés nem pusztán a nyugdíjak kérdése. Alapvetõen talán elsõdlegesen nem is az.
Ami a sorsot illeti, természetesen a mostani és a következõ nyugdíjas generációk sorsát érinti, de úgy egyébként az egész országét. Hisz mi történik manapság? Az történik, ami már évek óta, hogy a jelszó elhangzott: a nagy rendszereket reformálni kell. Ebben teljes volt az egyetértés. Bólintott az is, aki tudta, hogy körülbelül mit jelent ez, bólintott az is, aki nem tudta, mert általános követelményként fogalmazódott meg, hogy erre illik igent mondani.
Aztán a "mi az a reform?" kérdése már egy bonyolultabb dolog lett. Volt egészségügyi reform; tudjuk, milyen zûrzavart okozó és mennyire nem úgy lezajló, mint ahogy azt a reformot kezdeményezõk elképzelték, mennyi visszatáncolás, mennyi rossz következmény, amire elõre fel nem mérhetõ, végül valamiféle, inkább pénzügyi természetû célokra egyszerûsödõ, majd azokat sem elérõ. Ez felveti azt a kérdést, hogy lehet-e rövid idõ alatt bizonyos elõkészítési fázisok után ilyen nagy kérdésekkel az ország közvéleménye elé állni, és azt hitelesen képviselni, hogy tényleg jó.
Nem arról van szó, hogy átlátható volna, hisz ez a bonyolult rendszer, a csomag önmagában természetesen nem átlátható. Itt rengeteg részletprobléma merült fel, ebben elmés viták is lezajlottak ki-ki hite szerint, mert ebben kevésbé a személy véleménye jelenik meg, mindinkább bizonyos párt- elkötelezettségé, és annak megfelelõen gyûlnek össze az érvek és hangoznak el itt a parlament plénuma elõtt. De úgy hiszem, van valami alapszabály, valami olyan követelmény, amit a közéletben való járatosság vagy némi járatosság mellett mindenképpen figyelembe kellene venni. A mindenkori kormányzatok - a mostani is, a megelõzõ is beleesik - gyakran beleesnek egyfajta hibába, de beleesik más is, nem csak kormányzati szervek. Ez pedig az arra a kérdésre adandó válasz, hogy mikor szervezzünk át.
Nyilván akkor szervezzünk át, ha valami nagyon rosszul mûködik, de ez nem elég az átszervezési indokhoz, hanem mély meggyõzõdés kell hogy eltöltsön bennünket, hogy egy másik szisztéma, egy másik szervezet, egy másik rendszer garantáltan jobb lesz. Amennyiben ezt bárki, aki erre hivatott, elmulasztja, az hihetetlen nagy tévedések áldozata lehet, és fõleg olyasfajta megszégyenítõ korrekcióra kényszerül, ami nyilván eredetileg, amikor inkább az ideálok, mint a realitások vezették vagy éppen az az akarat és szándék, hogy produkálom magam egy átszervezéssel, általa elõre nem látható volt. Itt hatalmas pénzmozgásról van szó: bizonyos forráselemek kihúzódnak egy rendszerbõl, azok áttétetnek egy magánszférába, és ennek a magánszférának a hozama majd x idõ eltelte után pótolja az egyénnek az éppen meglévõ, létfenntartásához szükséges összeget, hisz tõle gyûjtötte össze. Azt hiszem, alapcredóban ez egyik jellemzõje ennek a modellnek.
Milyen kort élünk most? Alkalmas-e az idõ belevágni egy ilyen természetû modellváltásba, és kellõ garanciák láthatók-e amögött, hogy tényleg nyugodt szívvel mondja az, aki 30 éves, hogy 30 év múlva, vagy nem tudom, hány esztendõ múlva a most befizetett összeg hozamából õ megfelelõ életsztenderdet tud magának biztosítani?
Tisztelt Ház! Európában vagyunk, és az, hogy mi különbözõ, be nem látható gazdasági folyamatok elõtt vagyunk, még hagyján, de egész Európa ez elõtt van. Ezekben a napokban az egységes valutaunió tekintetében megjelent új politikai irányzatok kezdenek nagyon jelentõs kérdõjeleket elhelyezni, ami az Európai Uniónál nagyon sokféle új gondolatot szülhet, nem tudjuk pontosan, milyen irányba dõl; azt tudjuk, hogy potenciálisan Európa nem a kedvezõ szférába tartozik, ha a nagytérségek gazdasági viszonyait figyeljük. Ennek vagyunk részesei mi, egy olyan, még mindig átmenetinek minõsíthetõ gazdasággal, amelyiknek inflációproblémái vannak, amelyiknek ha a gazdasági növekedése valóban beindul, még mindig nincs garancia arra, hogy a fizetésimérleg-hiány miatt nem lesznek újabb gondjaink, mert nincs garancia rá. Itt állunk olyan viszonyok között, amikor gazdasági prognózist 20 évre készíteni, olyan gazdasági prognózist, amely gazdasági növekedést jósol, abból forrásnövekedést jósol, és ehhez keresi egyébként az inspiráló tényezõt - többek között megjelöli a magánpénztárakat -, ez enyhén szólva is nélkülözi a szükséges komolyságot.
Aki ebben teljes meggyõzõdéssel érvel, meggyõzõdésem, hogy valamirõl alapvetõen tájékozatlan. Tájékozatlan azokról az egyébként elég lehangoló prognózisokról, amelyek Európát, Európának ezt a felét különbözõ jövõbe látó kalkulációkkal hol ilyennek, hol amolyannak minõsítik. Hangsúlyozom még egyszer: hol ilyennek, hol amolyannak. Az egyik szocialista párt képviselõ úr itt említette, hogy 25 tanulmány vagy tudományos munka képezte alapját ennek a nyugdíjrendszernek. Én talán nem is tartom ezt olyan soknak ahhoz képest, amennyi tanulmány ez ügyben megjelenhetett, talán másféle elõjellel - gondolom, ez az érvelés azt hivatott alátámasztani, hogy lám, milyen alapos munka folyt, hogy csökkentse kétségeinket.
Így én azt hiszem, egy ilyen reformhoz egyszerûen nem teremtõdtek meg azok a feltételek, hogy ezt a hatalmas, nagy jelentõségû, az embereket egyébként is érzékenyen érintõ, ígéreteket és feltételezéseket prognosztizáló rendszer ily módon most bevezetésre kerüljön. Ami ebben rendkívül zavaró, hogy az az érlelési idõ sem adatott meg, hogy megszületik egy törvényi konstrukció vagy elképzelés, és legalább két esztendeig az a fajta morzsolgatása történjen, amit természetesen nem pótolhat egy ilyen elõterjesztésnél, ha a szocialista párti szakszervezeti vezetõk vagy szocialista párti nyugdíjas csapatvezetõk azt mondják róla, hogy jó. Az természetes, hogy azt fogják mondani; végsõ fokon, amint tudjuk, mindig azt mondják. Nyilván ez nem lehet elég érvelés - és ezt most elsõsorban azoknak mondom, akik felelõsséggel felvállalják a döntéseket, de ezek a hivatalos credók semmit nem érnek, tudjuk.
(12.30)
Azt is tudjuk, hogy megbukott gazdasági prognózisokkal tele a padlás csak ezt az évszázadot vagy az évszázad második felét tekintve. Aki tehát itt bátran felvállal, valami olyan világ képét rajzolja, ahol a dolog természete szerint mindenki boldogan kölcsönözhet 25-30 évre és azt majd bõségesen visszakapja, hát én úgy hiszem, hogy ez egy meglehetõsen könnyelmû attitûd.
A magánpénztárak hová fordítják a pénzt? Elhangzott már itt, nem akarok ezzel különösebben sokat foglalkozni. De tételezzük fel, hogy addigra Európa uniós beltag leszünk. És akkor a magyar gazdaság serkentésére fordítják-e átmenetileg az így felhalmozott tõkét vagy éppen nem a magyar gazdaság, hanem valahol máshol mûködõ gazdaság serkentésére, ugyan már, mi erre a biztosíték? Egy viszont biztos: a mostani meg az akkori öregeket többé-kevésbé belátható idõn belül Magyarországon belül kell honorálni és dotálni, hogy életfeltételeik biztosítva legyenek.
Anélkül tehát, hogy ezekbe a belsõ vitákba magam részérõl szükségét érezném belebonyolódni, sõt anélkül, hogy csak pusztán magának a törvényjavasalatnak a negatívumait emelném ki - mert meg kell jegyeznem azt a gondolatot, hogy az özvegyeknek járjon egyfajta pótlékot, azt hiszem, mindenki örömmel köszönti. Itt a vita majd arról lesz, hogy kinek a rovására vagy kinek a terhére. De gondolatként és elképzelésként, úgy hiszem, mindenképpen üdvözölni kell. De maga a feltételrendszer, amely közepette megszületik egy ilyen, generációk sorsát befolyásoló döntés, az abszurd, az kiszámíthatatlan; és aki mûvi módon prognosztizál azért, hogy valamiféle matematikai képlethez jusson, az könnyelmû, felületes - és ennél erõsebb jelzõt is lehetne használni erre a fajta magatartásra.
Azok az életszerû garanciák, amelyekrõl itt már egyébként szó esett, még törvénybe való iktatás nélkül is, életszerû garanciák, hiszen a magyar parlament nem azért emeli egészen addig - vagy megközelítõen addig vagy valameddig - a nyugdíjakat évente, mert erre törvény kötelezi, hanem nagyon jól tudja, hogy egyszerûen nem teheti az ellenkezõjét. Tehát bizonyos mértékig egy olyan gazdasági tehervállalás mindig kötelezettség lesz, hogy a nyugdíjak érjenek el egyfajta szintet. Remélhetõleg a '95-96-os szisztéma és arányzavar nem ismétlõdik meg, ahol egy 20 százalékos reálnyugdíj-csökkenés bizony nagyon belemarkolt emberi sorsokba. De valamilyen, ennél remélhetõleg - még egyszer mondom - kedvezõbb arányú emelésre sor kerül minden esztendõben, mert különben, azt hiszem, a parlament azt az elemi kötelezettségét, sõt saját mûködési feltételeit jelentõ kötelezettségét sem teljesíti, mint amit egyébként természetes módon ebben az esetben teljesít.
Én tehát azt az aggályomat szeretném nagymértékben kifejezni itt, hogy bölcs megfontolás tárgya volt-e azoknak a külsõ körülményeknek a mérlegelése, amelyek fikcióként valami prognózis formájában szerepelnek ebben az elõterjesztésben, és aki ebben némi kétséget támaszt, nem riadt-e vissza attól, hogy ezt a rendszert így, most bevezesse, miután a nyugdíjkorhatár- emelés bizonyos értelemben forrásokat szabadított fel, és többletforrást vont be úgyis a rendszerbe; hogy érett-e az idõ és komoly-e a mérlegelés, hogy egy ilyen nagy jelentõségû reform bevezetésre kerüljön, s forrásokat a hivatalos társadalombiztosítási intézmények helyett külsõ, magánszférába tereljen.
Nagy nyomatékkal hangsúlyozom: nem hiszem, hogy aki tényleg komolyan mérlegel, az eljuthatna ilyen következtetésre. Márpedig itt az érvelésben azt a bátorságot lehet hallani, hogy többé-kevésbé minden a legnagyobb rendben van, hiszen tudjuk mi, hogy 2008-ban milyen lesz Magyarország gazdasági feltételrendszere. Azt nem tudjuk, hogy Európában milyen lesz, illetve azt is kell tudnunk, mert attól függ Magyarország helyzete is, és erre rá lehet építeni egy ilyen nagy jelentõségû törvényt.
Szólhatnék még persze némi kodifikációs zavarokról is, de arról csak azért nem, mert majdnem megszoktuk már, hogy egészen addig, amíg erre hivatott professzionista jogszabály-szerkesztõ csapatok nem állnak fel a tárcáknál, egészen addig elemi zavarok adódnak sokszor normaszövegezésben, két párhuzamos törvény egymást átfedõ szövegeiben és egyebekben. Ezt lehet kifogásolni egy vámtörvénynél, de ebben az esetben azt hiszem, ez egy másodlagos probléma. De probléma, és súlyos gond.
Most a társadalmi reagálás mindenre rendkívül bizonytalan. Az embereknél azonban köztudott, hogy akkor érzik elõször a bajt, amikor a modell már rájuk zuhant. Be lehet jelenteni a valaminek az emelését, mondjuk a lakbéremelést, de akkor érzi át valaki, amikor megjön az elsõ számla, hogy magasabb összeget kell fizetni, és ez a társadalom nagy többségére jellemzõ. Itt is valami hasonló történik. Ezzel elvetettük az elkövetkezendõ idõszak politikai harcainak a magját. Éppen azért, mert úgy polarizálódnak a vélemények, ahogy nem szabadna. Valamit, többet kellene mondani annak érdekében, hogy bízz a jövõben, egyenes út, olvasd el a mellékleteket, biztosan úgy lesznek majd a feltételrendszerek, és biztosan úgy fognak eme magánpénztárak majd fizetni, és helyettük egyébként is jótáll a költségvetés. Nem akarom folytatni, hogy az emberben hány és miféle olyan probléma merül fel joggal, ami pusztán a külsõ körülmények mérlegelésén alapul.
A dolog belsõ logikáján természetesen lehet vitatkozni, esetleg el lehetne fogadni a belsõ logikáját, korrekciókkal el lehetne fogadni, ahogy elhangzik, de nem lehet elfogadni az idõt, amikor ez a döntés történik. Nagyon jól tudjuk, hogy nemes szándékok és nagyon jó konstrukciók is csúsztak el azért, mert a történelmi idõ kiválasztása nem volt jó. Legalább II. József óta tudjuk, hogy ez nem olyan egyszerû kérdés. Ha valami rossz, az az idõ. Hogy az ország közhangulatát is figyelembe véve most a társalombiztosításból magánvállalkozások felé áramlanak források, aki ezt nem érzi, hogy ez az idõ most nem éppen kedvezõ hatást fog kiváltani, az - nekem meggyõzõdésem - sok minden egyebet, mást sem érez.
Végül, befejezésül, ami ennek alapvetõ hibája. Van prognózis a népesség alakulására is! Tisztelt Ház! Nem létezik olyan magyar parlament, nem létezhetne és kormány sem, amely ebben a kérdésben elfogadja a kialakult helyzetet, arra épít, még számításokban is figyelembe veszi, hogy mi lesz az ország népessége húsz év múlva. Ez felháborító! Meg kell hogy mondjam, teljes érzéketlenségre utal. S ebbõl a modellbõl ez is látszik. Ebben a modellben semmi helyet nem kap a gyereknevelés támogatása a kedvezmények beépítése útján. Ez bûn! Ez bûn, azt kell mondanom, hogy itt a kormány lelkiismeretére kell apellálni. Hogy ennyire nem nemzeti és távlati dimenziókban gondolkodni, és ennyire valamiféle szorgalmi feladat egyik problémájának tekinteni, hogy miként néz ki az ország 20-25 év múlva, ez egyébként más, egyéb adómentességi és egyéb kötelezettséget is róna, mint elsõdleges probléma, úgy hiszem, nem lehetne ilyen módon felfogni és ilyen módon érvényesíteni.
Idõs emberek sorsáról van szó, akiket megvert a történelem, és a bizalmatlanság bizony egyre nagyobb. Ismerem a korosztályomat, tudom, hogy milyen erõs a bizalmatlanság úgyszólván minden egyes mozdulattal szemben.
(12.40)
Ha ezzel nem számol a törvényalkotó, továbbá nem számol azzal, hogy az ország jövõjérõl, a következõ generációk számáról nem a passzív tudomásulvétel a feladata egy kormányzatnak, hanem minden eszközzel, gazdasági, pénzügyi, sõt propagandaeszközzel azt elõsegíteni, hogy ne így legyen, hogy sokkal nagyobb számú gyerek szülessen. A 105 ezres gyerekszületési szám egy szégyen, mert nem véletlen, hogy '96-ban, ha jól emlékszem, 105 ezer volt, ez minden idõk legalacsonyabb mutatószáma. Lehet-e így egy konstrukcióban gondolkodni? Én erre hívom fel a tisztelt Ház figyelmét.
Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)