KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, nem volt az elmúlt három év parlamenti munkájában olyan téma, amelyikrõl annyi szó esett volna, mint éppen a jelenlegi nyugdíjrendszerrõl, a nyugdíjrendszer átalakításáról, a nyugdíjasok helyzetérõl. Hosszasan és felelõsséggel vitattuk a korhatár emelésének kérdéskörét, vitattuk és ellentmondásaival együtt megpróbáltuk feltárni és megoldani a járulékalap szélesítésének problémáit; megpróbáltuk közelíteni egymáshoz a járulékalapot és az adóalapot. Ezek olyan döntések voltak, amelyek részei a nyugdíjrendszer reformjának; és egy politikai vitanapon összességében is megpróbáltuk áttekinteni, hogy merrefelé mozdul el a politika akkor, amikor a nyugdíjrendszer egészének a megújítását ajánlja.
Ezért nagyon nehezen értem azokat a képviselõtársaimat, akik azt mondják, az elmúlt hónapokban nem volt módjuk arra, hogy a választóikkal eszmét cseréljenek a nyugdíjrendszer változtatásának az irányáról, hiszen mindaz, ami most itt normaszövegben testet öltött, nagyon régóta ismert, itt a parlamentben vita tárgyát képezte. Elmondtuk róla az érveinket, ellenérveinket, kérdéseinket és kétségeinket, és azért mindenki, aki lelkiismerettel végzi a képviselõi munkáját, kérdéseit, kétségeit, ismereteit, javaslatait szembesíthette választóinak a véleményével is.
Azt hiszem, néhány alapvetõ elvi kérdésben a parlament képviselõi mindvégig egyetértettek: nagyon régóta, talán az 1991. évi 60. országgyûlési határozat elfogadása óta konszenzus van a parlamentben abban, hogy egy jövendõ nyugdíjrendszernek erõsítenie kell a biztosítási elvet; erõsítenie kell azért, mert olyan nyugdíjrendszerre van szükségünk, amelyik járulékfizetésre ösztönöz.
(12.50)
Olyan nyugdíjrendszerre van szükségünk, amelyik különbséget tud tenni azok között a nyugdíjasok között, akik hosszú ideig fizetnek járulékot - sõt hozzáteszem: hosszú ideig viszonylag magas járulékot fizetnek -, és azok között, akik rövid ideig járulékfizetõként alacsony járulékfizetéssel lesznek nyugdíjasok. De egyetértettünk abban is, hogy a biztosítási elvet ki kell egészítenie a szolidaritásnak; ki kell egészítenie annak a kockázatvállalási közösségnek, amelyikben a gyengékre is figyel a rendszer. És azt hiszem, a teljes egyetértést soroló kérdések közé most újonnan fel kell vennünk azt a fontos elvet is, hogy olyan nyugdíjrendszerre van szüksége ennek az országnak, amelyik szabad polgárok közössége, amelyben megjelenik az állampolgár vállalási és választási felelõssége is.
Mindannyian, akik felelõsséggel gondolkodunk a jövõ évezred nyugdíjrendszerérõl, tudjuk, hogy vannak ellentmondások, és vannak kockázatok. Amikor ellenzéki képviselõtársaink felróják nekünk, hogy ezekrõl az ellentmondásokról és kockázatokról nem beszélünk, akkor arra kérem õket, mérlegeljék, szûk látókörû lenne az a kormányzó koalíció, amelyik nem venné számba valamennyi kockázatát, különösen akkor, ha igen jó esélye van arra, hogy a végrehajtás felelõsségét is majd neki kell vállalnia. Az ellentmondások feloldása és megoldása tehát nem hárítható át másokra. Ez a kormányzó koalíció vállalni fogja a szükséges korrekciókat is, ami egy mûködõ rendszernél azt hiszem a tapasztalatok alapján elkerülhetetlen szakmai és politikai kötelesség.
Elõször engedjék meg, hogy nagyon röviden az elvekrõl szóljak. Itt most elsõ helyre venném azt, amit a konszenzus kialakítása során harmadikként említettem: az állampolgári felelõsség, a polgári magatartás lehetõsége. Szent- Iványi István képviselõtársam mondta, hogy csak akkor várhatjuk el az egyén felelõsségét, ha a döntés szabadságát is biztosítjuk az állampolgárok számára. Az állampolgároknak jogukban áll mérlegelni, dönteni, folyamatosan kalkulálni - mondta, amikor az új nyugdíjrendszer lehetõségeirõl beszélt. Ezzel magam is messzemenõen egyetértek, és egyetértek azzal, hogy az új rendszer a 47 év alattiak számára a felelõs választás lehetõségét biztosítja.
Én, nem önmagamnak ellentmondva, azt is elfogadom és helyesnek tartom, hogy a rendszer korlátot szab meg ott, ahol a választásnak már túl nagy lenne a kockázata, és ezért elfogadom, hogy a 47 évnél idõsebbek számára ez a választási lehetõség nem nyílik meg. Szeretném, ha nem lennék félreérthetõ, hiszen hiszek az állampolgári választani tudás lehetõségében, de azt is tapasztaltam ezerszer, hogy sok évtized alatt kialakultak bennünk azok a vélelmek, amelyek ma is áthárítják az államra a szabad polgári választás következményeit. Nagyon sokszor találkozom kétségbeesett állampolgárokkal, választókkal, akik tõlem várják a segítséget, mert rossz helyre fektették be a pénzüket, tõlem várják, hogy visszaszerezzem azt a pénzt, amelyet kalandor vállalkozásba fektettek, és tudom, hogy nagyon hosszú ideig tart, amíg a szabad választás felelõsségével egyformán és önmagunk javára is egyformán élni tudunk majd. Ezért ezzel a korláttal messzemenõen egyetértek. Fájlalom viszont, hogy ez a szabad választási lehetõség a pályakezdõ fiatalok számára nem adja azt a szabadságot, hogy belenõjenek egy alternatív rendszerbe, amelyiknek az életképességét magam is hiszem; és hiszem, hogy ez az alternatív rendszer a megélt tapasztalatok alapján az egészen fiatalok számára is kívánatossá és lehetõvé tenné, hogy a befizetett járulékukról maguk döntsenek és válasszák a számukra leginkább megfelelõ formát.
Másodszor: nagyon röviden a biztosítási elvrõl. Mindannyian tudjuk, hogy a felváltásra ítélt nyugdíjrendszerben nagyon erõsen sérült a biztosítási elv. Egymásra csúsztak Magyarországon a nyugdíjak. Aki hosszú ideig fizetett, az gyakorlatilag ugyanazt a nyugdíjat kapja vagy alig különbözõt, mint aki '91 elõtt, 10 évvel, '91 után pedig valamivel hosszabb idõvel szerzett öregségi nyugdíjra jogosultságot. Ennek sok oka van. Oka a degresszív skála, a nyugdíj- megállapítás feltételeinek a romlása; oka az, hogy hosszú évek óta úgy emeljük a nyugdíjakat, hogy alsó-felsõ limitet húzunk, és ezért az alacsony nyugdíjak mindig relatíve nagyobb arányban emelkednek, míg a magasabb nyugdíjak értéke relatíve gyorsabban romlik. Mindebbõl az következett, hogy az állampolgári igazságérzetet sértõ helyzet jött létre, és ez az igazságérzetet sértõ helyzet nem ösztönzi az aktív állampolgárokat arra, hogy mindenáron akarjanak járulékot fizetni, méghozzá valódi keresetük után. Hiszen ha azt látják, hogy a nyugdíjas élet minõsége nem függ a befizetett járulék nagyságától, és nem függ attól az idõtõl - a szolgálati idõtõl -, amely alatt járulékot fizettek, akkor ki-ki a kis magyar egérút keresésének szabályai szerint az önmaga számára pillanatnyilag elõnyösebb megoldást fogja választani.
Képviselõtársaim közül többen - Csehák Judit, Götzinger István, Gaál Gyula - beszéltek arról, hogy az új rendszer oldja, feloldja ezeket az ellentmondásokat. Anélkül, hogy az új rendszernek a biztosítási elvben nyújtott elõnyeit ismételném, most engedjék meg, hogy új ellentmondásra hívjam fel a figyelmet. Ugyanakkor, amikor az új rendszer a biztosítási elvnek, az érdekeltségnek nagyobb helyet és szerepet ad, létrehoz új feszültséget is. Ha most nagyon le akarnám egyszerûsíteni, akkor ez a feszültség a nyugdíjrendszer és a szociális ellátórendszer új elemei között jön létre. A szociális ellátórendszerben ugyanis mindannyiunk egyetértésével megjelenik az idõskorúak járadéka, ebben a pillanatban ez a 62 évnél idõsebb ellátatlan állampolgárok számára járó szociális ellátás.
A feszültséget ott érzem, hogy ez az idõskori szociális ellátás, amelyik egyáltalán nincs természetesen szolgálati idõhöz kötve, összecsúszik azoknak a helyzetével, akik húsz évnél kevesebb szolgálati idõt szereztek. Tehát ismét vállalva a leegyszerûsítés kockázatát, az idõskorúak járadékának bevezetésével a nulla ugyanannyit fog érni, mint a 15 vagy 19 év, annál is inkább, mert az idõskorúak járadéka nagyon közel van a viszonylag rövid szolgálati idõvel megszerezhetõ nyugdíjhoz akkor, ha a nyugdíjkiszámítás alapjául szolgáló kereset nem túl magas. Ezért támogatok minden olyan javalatot és észrevételt, amelyik ezt a feszültséget oldani kívánja. Szabó Sándorné képviselõtársam egy sajátos végkielégítési rendszer bevezetését javasolta, de átmenetileg természetesen elképzelhetõnek tartom a résznyugdíj intézményének életben tartását is.
A másik feszültség, amelyrõl én egy picit más megközelítésben beszélnék, az alacsony jövedelmûek nyugdíjhoz jutásának lehetõségeibõl származik. Éppen azért, mert az idõskorúak járadéka nem lényegesen, nem sokkal kevesebb, mint a minimális öregségi nyugdíj, felmerül a kérdés, hogy vajon az alacsony keresetûek elég népes táborában ösztönzõ lesz-e az új rendszer a nyugdíjjogosultság megszerzésére, vagy egy olyan sajátos ellenérdekeltség jöhet létre, hogy a viszonylag alacsony keresetûek - eleve számítván az idõskorúak támogatására - nem is törekednek járulékfizetésre, és nem törekednek saját jogú öregségi nyugdíj megszerzésére.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyûlés alelnöke foglalja
el.)
Némiképpen vitatkozva azzal, amit Béki Gabriella képviselõtársam elmondott, szeretném, hogyha az alacsony járulékot fizetõk, az alacsony járulékfizetõ aktívak nagy táborát megpróbálnánk két részre bontani. Mindannyian tudjuk, hogy ma minimális bér után fizetnek járulékot olyanok is, akiknek a keresetük ennél lényegesen magasabb.
(13.00)
Azt hiszem, nem vagyok távol az igazságtól, ha azt mondom, hogy ez leginkább a magángazdaság területén fordul elõ, ahol a minimális járulékfizetés kötelezettsége mellett a munkáltató kézbõl zsebbe adhat jövedelmet a munkavállalónak. Meggyõzõdésem, hogy az új rendszer ebben az esetben ösztönözni fog arra, hogy a tényleges kereset után fizessen a munkavállaló és a munkaadó járulékot, hiszen ezzel a saját jobb idõskori megélhetését alapozza meg az, aki ma még távol van a nyugdíjaskortól.
De ne áltassuk magunkat: vannak nagyon sokan olyanok, akik valóban a minimális bért kapják, ennyi a jövedelmük és nem több. Az õ várható nyugdíjuk bizony nagyon alacsony az idõskori járadékhoz képest is. Nem a törvénytervezet ellenében, hanem azt hiszem, kiegészítéseként javasolhatom, hogy az öregkori nyugdíj minimumának megszüntetése folyamatában legyünk erre a sajátos ellentmondásra is figyelemmel. A kormánynak joga van egészen 2009-ig meghatározni az öregkori nyugdíj minimumát, és ennek a minimumnak olyannak kell lenni, hogy az alacsony keresetûeket is járulékfizetésre ösztönözze. Véleményemet azzal is alátámasztanám, hogy éppen most, ezekben a napokban kezdtük el annak a törvényjavaslatnak a tárgyalását, amely a legális alkalmi munka végzésére ösztönöz, méghozzá olyan alkalmi munkavégzésre, amely a nyugdíj szempontjából szolgálati idõ megszerzésére is lehetõséget ad. Ha a 19 év nullát ér, és ha az alacsony kereset ugyanannyit ér, mint a szociális járadék, akkor ez az ösztönzõ alkalmi munkavállalás nem lesz igazán ösztönzõ, ezért gondolom, hogy kiegészítõ szabályokkal meg kell õrizni annak a lehetõségét, hogy minél szélesebb körben legális munkavállalásra ösztönözzük aktív korú polgártársainkat.
Tisztelt Képviselõtársaim! Most engedjék meg, hogy nagyon röviden visszatérjek azokra a kérdésekre, amelyekrõl itt ma és a korábbi vitákban is sok szó esett: azokra, akiket esetleg hátrányosan érinthet az új rendszer. Ezekrõl a hátrányokról, vélt vagy valós hátrányokról szeretnék beszélni.
Elõször az özvegyi nyugdíjról. Az állandó özvegyi nyugdíj jogintézménye újdonság a nyugdíjszabályokban, és nagyon régi társadalmi kívánságot elégít ki. Mindannyian tudjuk, ha egy nyugdíjas-háztartásból, kétszemélyes nyugdíjas- háztartásból eltávozik az egyik nyugdíjas, akkor a megmaradó szinte megoldhatatlan nehézségekkel néz szembe akkor, amikor az egyéves ideiglenes özvegyi nyugdíjra való jogosultsága lejár. Ezért ezt a társadalmi kívánságot ismeri el az új rendszer, hogy megadja az elhalt házastárs nyugdíjának 20 százalékát mint állandó özvegyi nyugdíjat, és ebbõl elsõsorban azok profitálnak, ez az új rendelkezés azok számára kedvezõ, akik az átlagos, ma 17 ezer forintos nyugdíjnál valamivel többet kapnak, hiszen az együttfolyósítási határ - a nyugdíjasok pontosan tudják, hogy ez egy kiegészítés lehetõsége a mai nyugdíjrendszerben - ma 20 400 forint. Ez éppen a 17 ezer forintos átlagos nyugdíj 20 százalékával megemelt összeg. Következésképp, aki ma 20 ezer forintot kap saját jogán, az már az új szabállyal jobban jár, mint a korábbi együttfolyósítási szabállyal.
De itt meg kell álljak. Hiszen Pusztai Erzsébet képviselõtársam felszólalása óta, azt hiszem, sok érdeklõdõ nyugdíjas nem igazán tudja, hogy mire számíthat az elkövetkezendõ idõszakban. Szögezzük le nyomatékosan, hogy a nyugdíjak kiegészítése két címen, két módon történhet. Az egyik a 20 százalékos többlet, amely az elhalt házastárs nyugdíjának 20 százaléka, a másik pedig a kiegészítés az együttfolyósítási határig. És nagyon szeretnék megnyugtatni minden aggódó nyugdíjast, akárkinek írt is levelet, hogy az együttfolyósítási határ továbbra is érvényben marad; és akinek ez a kedvezõbb, ezt az együttfolyósítási határig kiegészített nyugdíjat fogja kapni. A 20 százalékot pedig mindenki választhatja tekintet nélkül arra, hogy mikor maradt özvegyen. Az a 80 éves nyugdíjas, aki Pusztai Erzsébetnek írt levelet, legyen nyugodt: ha az õ számára a 20 százalék kedvezõbb, mint az együttfolyósítási határon történõ nyugdíjfolyósítás, õ is választhatja a 20 százalékot; persze kérdezzen meg egy szakértõt, aki ki fogja számára számolni, hogy melyik a számára jobbik megoldás.
Az özvegyi nyugdíjakkal kapcsolatban valóban fölmerülnek kérdések és kétségek. Azt gondolom, hogy ebben a vitában ezekrõl szólni kell. Hiszen azok az özvegyek, akik két árva gyermeket nevelnek, azok az özvegyek, akik rokkantságuk címén jogosultak özvegyi nyugdíjra, valóban elõfordulhat, hogy rosszabbul járnak. Ezért képviselõtársaimmal átmeneti szabályok bevezetését fogjuk javasolni, mert tekintettel kívánunk lenni minden olyan csoportra, amely átmenetileg az új nyugdíjtörvény bevezetése miatt hátrányosabb helyzetbe kerülhetne.
Ugyancsak a hátrányos helyzetû nyugdíjascsoportok között - ma már szó volt róluk - külön tekintettel kell lennünk azokra az idõsekre, akik saját nyugdíjjal nem rendelkeznek, és számukra az állandó özvegyi nyugdíj elhalt házastársuk nyugdíjának 20 százalékát jelentené. Megint megismétlem, hogy a nyugdíjminimum megszüntetése folyamat, a törvény szelleme ezt sugallja. Ezért kérjük, javasoljuk, hogy akár kormányrendeletben - erre a törvény a kormányt felhatalmazza -, akár a törvénybe beemelve az özvegyinyugdíj-minimum is maradjon fenn az átmeneti idõszakban, és ezzel a megõrzött özvegyinyugdíj- minimummal oldjuk meg azoknak a nyugdíjasoknak a problémáját, akik az eddigi szabályok alapján magasabb özvegyi ellátásra számítottak, mint az elhalt - ma még élõ, de Isten tudja, hogy meddig élõ - házastársuk nyugdíjának a 20 százaléka.
Végül ebben a kérdéskörben megjegyzem, hogy javíthat a helyzeten, ha az idõskori járadékra a jogosultság nemcsak 62 éves korban, hanem a nõk számára a számukra irányadó korhatár pillanatában nyílik meg. Ezt most hosszasabban kellene magyaráznom, de képviselõtársaim és az érintettek pontosan tudják, hogy mirõl van szó. Jövõre 58 éves korban, azután 59, 60, 61, 62 éves korban lesznek a nõk nyugdíjra jogosultak, és az számomra teljesen természetes, hogy az idõskori járadékra a jogosultság az irányadó korhatáron nyíljon meg.
Összefoglalva: javaslataink azt célozzák majd, hogy amikor az özvegyek sorsát könnyítõ új elemet, az új állandó özvegyi nyugdíjat a rendszerbe bevezetjük, a leginkább hátrányos helyzetû özvegyek érdeke se sérüljön; õk az árvát nevelõk, a rokkantak, a saját nyugdíjjal nem rendelkezõk vagy a nagyon alacsony nyugdíjjal rendelkezõk.
Befejezésképpen még két megjegyzést engedjenek meg. A törvény nem szól a rokkantnyugdíjas-rendszer átalakításáról, pontosabban csak egy ponton, a baleseti rokkantság esetén változnak az érvényes szabályok. Megkérdezem hangosan gondolkozva: nem lenne-e értelme annak, hogy nagyon régi adósságunkat próbáljuk meg törleszteni, és törvényben, talán egységes törvényben rendelkezzünk a fogyatékosok és a rokkantak sorsáról. Egy kicsit nagyobb lélegzetvételt igényel, de tudjuk azt, hogy fogyatékos és rokkant polgártársaink, embertársaink sorsát nagyon sok törvény érinti. Beszéltünk errõl a munka törvénykönyve kapcsán, a foglalkoztatási törvény kapcsán, az egészségügyi ellátásról szóló jogi szabályozás kapcsán. Szeretnék arra emlékeztetni, hogy 1993-ban két képviselõtársunk a fogyatékosokra vonatkozóan már benyújtott egy törvényjavaslatot; egyikük, Solt Ottília ma már nem él. De az õ emlékére is idézem ezt a törvényi kezdeményezést, és kérdezem magunktól, hogy nem lenne-e érdemes nekifutni egy olyan törvényalkotásnak, amely a fogyatékosok és rokkantak sorsáról komplex módon rendelkezik.
(13.10)
Az utolsó megjegyzésem nem egészen e törvény terjedelméhez és tartalmához tartozik, mégis elmondom. Ugyanis nyugdíjas társaink minden alkalommal megkérdezik, hogyan alakul a nyugdíjemelés rendszere a jövõben. Nem a nagyságrendjérõl beszélek, hanem a belsõ szerkezetérõl. És azt gondolom, hogy amit egyszer tudtunk, azt nem célszerû elfelejteni. 1991-ben ugyanis differenciált nyugdíjemelési módszert javasolt ez a parlament, aszerint differenciáltat, hogy a nyugdíjasnak mennyi a szolgálati ideje, és mikor lett nyugdíjassá; hiszen az 1973 elõtt és az 1991 után nyugdíjba vonulók különösen hátrányos helyzetûek, mert igen rossz feltételek mellett jutottak nyugdíjhoz. Mivel biztosan tudjuk már, hogy a jövõ évben az inflációt igen jelentõs mértékben meghaladó nyugdíjemelésre kerülhet sor, megkérdezem magunktól, hogy akkor, amikor ennek itt lesz az ideje, a társadalombiztosítási költségvetés elfogadásának az idõszakában, vajon nem lenne-e érdemes újra végiggondolni, hogyan tudunk az igazságtalan nyugdíjarányokon egy kicsit korrigálni, hogyan tudjuk a nyugdíjba vonulás idõpontjából adódó igazságtalan különbségeket egy kicsit enyhíteni, és a nagyon sok tisztességes és jó törekvés mellé, amely ebben a törvényben megfogalmazódik, egy másik törvényben a társadalom igazságérzetét szolgáló javaslatot is beemelni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)