DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Az elmúlt héten már tettem néhány észrevételt a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény módosításával kapcsolatosan. Az idõjelzõ csengõ megakadályozott a törvényjavaslat részletesebb kifejtésében; sõt néhány kétperces vitát is indukált.
Most a szociális ellátások szabályozó részleteit kívánom vizsgálni, ahol a legszembetûnõbb az idõskorúak járadékának kidolgozatlansága, véggigondolatlansága. Amennyiben valóban komolyan gondolják az idõskorú, alacsony nyugdíjú vagy késõbb az alacsony járulékfizetés miatt nyugdíjjogosultságot sem szerzõk ellátását, a legegyszerûbb megoldás az lenne, ha a járadéknak megfelelõ minimális összeget vagy a nyugdíj ennek megfelelõ kiegészítését a nyugdíjbiztosítás fizetné, illetve bonyolítaná, hiszen így az ellátás minimális költséggel megoldható.
Az önkormányzatokhoz való telepítés viszont merõben új helyzetet teremt, mivel a törvényjavaslat egészen más feltételeket fogalmaz meg, mint a rendszeres szociális segély esetében. A törvény szövegezése elég ellentmondásos. Míg a rendszeres szociális segélynél a törvény egyértelmûen rendelkezik a 37/D. §-ában a rendszeres pénzellátásban részesülõkrõl, az új szabályozás csak a jövedelemrõl beszél, és például szót sem ejt a vagyonról. Hogy ezek alapján hogyan lehet megállapítani az igényjogosultak körét, azért fõjön az önkormányzatok feje, illetve mindez az általuk megalkotandó rendelet függvénye lesz. Hogy az önkormányzati rendeletekben meghatározott feltételek az anyagi források különbözõsége következtében rendkívül eltérõek lesznek, azt elõre meg lehet jósolni.
A szokásos eljárást tartalmazza a törvényjavaslatnak a járadékfizetés finanszírozását szabályozó 13. §-a is. Ennek megfelelõen a járadék összegének 70 százalékát a központi költségvetés megtéríti. Az már csak a javaslat indokolásából derül ki, hogy a maradék 30 százalék fedezete a szociálpolitikai feladatokhoz biztosított normatív hozzájárulás összegébe épül. Ezt az eljárást azért lehet szokásosnak tekinteni, mivel a különbözõ törvényjavaslatok rendszeresen erre a forrásra hivatkoznak. Tekintve, hogy ebbõl a hozzájárulásból az önkormányzatoknak a feladatok tömegét kell biztosítania, sokszor tapasztalhattuk, hogy egyes helyeken a minimális feladatellátásokra sem volt ez elég, így szinte biztosra vehetõ, hogy az idõskorúak húzzák majd a rövidebbet.
A jogszabály-tervezetet alkotók is érezhették, hogy az önkormányzatok számára ez az új feladat nem túl vonzó. Ezért a javaslat 5. §-ában elõírták, hogy az idõskorúak járadékában részesülõk esetében az önkormányzatok kötelesek bejelenteni a hagyatéki terhet.
(14.40)
Mellesleg a fogalmazás felületességét mutatja, hogy elfelejtették belefogalmazni, ami az eredeti törvényszövegben még megvolt, hogy a bejelentés természetesen még az érintett halálakor esedékes. Nem esik szó arról sem, hogy az így nyert kielégítésnek mi lesz a sorsa. Hiszen végül is a költség zömét az államkassza finanszírozza. Ez a kötelezettség viszont könnyen oda vezethet, hogy az önkormányzatok elõnyben részesíthetik rendeleteikben azokat az idõskorúakat, akiktõl érdemi hagyatékra lehet számítani.
Természetesen a jogszabály alkotói itt is bonyolítottak a helyzeten, ugyanis a hagyatéki teher érvényesítéséhez a javaslat 2. §-ában újra a szabályozott vagyon fogalmát teszik követelménnyé. Egy olyan esetben például, amikor az egyedülálló, örökösök nélküli idõs ember elhalálozik, hagyatékának értéke bõven fedezheti az általa kapott járadékot, de az önkormányzat mégsem kap egy fillért sem, mivel a vagyonfogalom alapján a hagyaték összege nem éri el a vagyonnak számító értéket.
A vagyonfogalom újraszabályozása egyébként a rendszeres szociális segély megállapításánál is gondot jelentett. A korábbi szabályozás ugyanis csak azt tekintette vagyonnak, "amelynek hasznosítása nem veszélyezteti a vagyonnal rendelkezõ megélhetési feltételeit". Az új szabályozás viszont kategorizál. Az öregségi nyugdíj hússzorosa felett, tehát mintegy 250 ezer forint értékben a jármû, a gépi meghajtású termelõ- és munkaeszköz már vagyonnak számít, függetlenül attól, hogy ezek esetleg éppen az érintett alapvetõ megélhetését biztosítják. Ugyanakkor tragikomikus megfogalmazás, hogy az illetõ mintegy 250 ezer forintnyi készpénze, takarékbetéte vagy értékpapírja nem számít vagyonnak. Így lehet egy törvényt komolytalanná tenni.
Az elmondottak - nagyon tömören összefoglalva - nem szolgálják sem a nyugdíjrendszer, sem a társadalom érdekeit, elfogadását ezért nem ajánljuk, és ezzel kapcsolatban módosító javaslatokat teszünk.
A továbbiakban a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló T/4290. számú törvényjavaslathoz fûznék néhány rövid megjegyzést. Az Országgyûlés eddigi vitái kapcsán az új nyugdíjrendszer tárgyában két alapvetõ nézet csapott össze. Egyrészrõl hangoztatták, hogy a nyugdíjreform gondolata immár 15 éves ügy, ezért egyáltalán nem elhamarkodottak a most benyújtott javaslatok, az új nyugdíjrendszer tárgyalása; míg másrészrõl elkapkodottnak, elsietettnek tartják ezeket a javaslatokat, rakétasebességûre gyorsított eljárásról beszéltek.
Azon a tényen, hogy új nyugdíjrendszerre elõbb vagy utóbb szükség van, gyakorlatilag senki sem vitatkozik. Mindezek alapján a külsõ szemlélõnek úgy tûnhet, hogy az ellenzék gáncsoskodik akkor, amikor a kormánykoalíció nehezen megszülte a megváltó megoldást. A valóság azonban más. Az úgynevezett rendszerváltásig a nyugdíjrendszerrõl folytatott eszmecserék legfeljebb csak általánosságban érintették a kérdést, konkrét elemzések és megoldáskeresés nélkül.
Az elsõ igazán átfogó vizsgálatra csak 1991-ben került sor. Ez volt az úgynevezett Fraternite-jelentés a társadalombiztosításról. Kétség kívül az ebben megfogalmazott gondolatokat és szempontokat akkor a kormány, de az Országgyûlés is átvette. A jelentés - hivatkozva az ENSZ munkaügyi szervezetének vizsgálataira - elsõ sorba helyezte a feladatok közül a társadalombiztosítás autonómiájának megteremtését. Ma, amikor éppen az önkormányzat autonómiájának csorbítására törekszik a kormány, rendkívül érdekesek az ENSZ-vizsgálat megállapításai, amelyek összefoglalják azt a nemzetközi gyakorlatot, amely szerint külföldön a kormány és a társadalombiztosítási önkormányzat kapcsolatrendszerben mûködik. Az 1993-ban létrejött önkormányzatok lényegében meg is feleltek az európai követelményeknek. 1991-ben már elég pontosan megfogalmazódtak azok a lehetõségek, amelyek nyomán a nyugdíjreform kidolgozása és megvalósítása lehetséges, illetve lehetségesnek mutatkozott. De a Fraternite-jelentés megfogalmazott egy komoly figyelmeztetést is: "A nyugdíjrendszer változása, még ha ez nem átfogó reform is, érzékeny politikai, társadalmi kérdés, mert az emberek millióinak dönti el hosszabb idõre a legfontosabb jövedelmét és ezen keresztül létfeltételeit. Ezért veszélyes illúzió minden puccsszerû nyugdíjreform." A nyugdíjreformmal kapcsolatban még további két gondolatot kell kiemelni a jelentésbõl. Egyrészt értelemszerûen leszögezik, hogy amit ezen a címen gyakorlatilag végre kell hajtani, az valójában nem nyugdíj-, hanem finanszírozási reform, másrészt nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy amit meg kell tenni, azt csak minél szélesebb társadalmi konszenzus alapján szabad meglépni.
Mindezeket azért szükséges elõrebocsátanom, mert el kell oszlatni azt a véleményt, hogy a nyugdíjreform szükségessége most merült fel, és most vált elengedhetetlenné a bevezetése. Kissé különös, hogy a kormány úgy idõzítette az új rendszer bevezetését, hogy az ténylegesen - összes gyermekbetegségével együtt - a következõ kormányzat számára jelentsen problémát.
A nyugdíjrendszer alapmodelljei már 1991-ben ismertek voltak, és a vélemények egyértelmûen a számunkra megvalósítható, úgynevezett érdekegyeztetõ modell mellett szavaztak. Ez koncepcióját tekintve lényegében egyezett a most benyújtott változattal, már amennyiben a felosztó-kirovó rendszer és a tõkefedezeti rendszer hosszabb ideig történõ együttélését tételezte fel. Azonban néhány lényeges részlet tekintetében változás következett be. A már említett Fraternite-jelentés kimutatta, hogy a mûködõ nyugdíjrendszer alapvetõ problémája, hogy önmagát éli fel. A nyugdíjakat az éppen befizetett járulékokból fedezik, hiszen a korábbi befizetéseket az elõzõ rendszer idején már elköltötték. Emlékezhetünk rá, hiszen sokáig hirdették, nincs szükség a járulékok tõkésítésére, hiszen a nyugdíjak fizetését az állami költségvetés garantálja. A megoldás során természetesen kiderült, hogy az állam erre nem képes.
(14.50)
A megoldást az jelenthette, hogy a társadalombiztosításnak a korábbi járulékok ellenértékeként jelentõs vagyont ad át az állam, melynek hozama fedezi az átmeneti költségeit. De meg kell jegyezni, hogy az a megoldás is felmerült, hogy a vagyont ne a társadalombiztosítási önkormányzat, hanem a nyugdíjpénztárak kapják meg kezelésre. Végsõ soron a vagyonátadásra vonatkozó országgyûlési döntés - és nem kis mértékben a vagyonértékrõl volt szó - ennek a problémának a megoldására vonatkozott. A jelenlegi kormánynak az egyik elsõ megnyilatkozása éppen az volt, hogy ezt a vagyonátadást megtagadta, és azóta is csak a hiányok bizonyos kiegyenlítésére adott át vagyont.
A másik lényeges változtatás a modellen az, hogy már szó sincs a társadalombiztosítás keretében a minden állampolgárra kiterjedõ, legalább a létminimum szintjéig terjedõ nyugdíjbiztosításról; egy jelentõs réteg az éppen most az Országgyûlés elõtt szereplõ törvényjavaslat alapján csak az önkormányzatoktól számíthat támogatásra. Az országgyûlési vita során a reform jelen formájában és idõpontjában történõ egyeztetés és megoldáskeresés tulajdonképpen átmeneteket képez. Az éves állami költségvetés ezáltal nehéz helyzetbe kerül. Illetve az a tény, hogy úgy a makrogazdasági számítások, mint a nyugdíjrendszer költségvetése enyhén szólva illuzórikus adatokat tartalmaz, kétségtelen, hogy a számítási anyagok ötvenéves tervezése merész vállalkozás, hiszen a bizonytalanság a hosszú távú tervezésnél az idõhorizonton nem lineárisan, hanem exponenciálisan nõ, a reális elõre látás ezért maximum öt- tíz év lehet. Mivel azonban középtávú tervezés során is - fõleg ilyen átfogó rendszer esetében - sok tényezõt kell figyelembe venni, a döntési pontok részletes ismerete nélkül a valószínûség mérése rendkívül nehéz. Annak vizsgálatára tehát, hogy a törvényjavaslat hatásainak bemutatására közölt számsorok valósak-e, elég, ha csak közvetkezõ két év adatait vizsgáljuk, hiszen ezeket a Pénzügyminisztérium az 1997. évi társadalombiztosítási költségvetés kapcsán már prognosztizálta.
Az összehasonlítás azonban rendkívül különös képet ad, és igazolni látszik azt a gyanút, hogy nem reális, hanem a mindenkori politikai céloknak megfelelõ hamis tervezési gyakorlattal állunk szemben. Az 1997. évi költségvetésnél, amikor éppen a végrehajtott járulékreform kiválóságát kívánták bizonyítani, 1998-ra 761 milliárd forint, 1999-re 860 milliárd forint járulékbevételt terveztek. Most, háromnegyed év múlva a tervezett járulékbevétel a két pillérnél 695 milliárd forint, illetve 791 milliárd forint. Az már csak a tervezés apró trükkjei közé tartozik, hogy a jelenlegi tervezetben az egyéb bevételek különös módon dinamikus növekedést mutattak, holott ennek abszolút többségét ma késedelmi kamatok teszik ki. A kintlévõségek tervezett dinamikus csökkentésével viszont a növekedés helyett ezeknek is csökkenniük kellene.
Az összehasonlítás a kiadási oldalon még ijesztõbb. Az 1997. évi költségvetés a korhatár alatti nyugdíjak átrendezésével a nyugdíjbiztosítás kiadásait 1998-ra 839 milliárd forintban, illetve 1999-re 947 milliárd forintban határozta meg, szemben a jelenlegi számítások 760 milliárd forintos, illetve 847 milliárd forintos kiadási egyenlegével.
Látható, hogy mindezek hatására egyáltalán nem eltúlzott az az állítás, hogy a hiányok a következõ években elérhetik vagy meghaladhatják az évi 100 milliárd forintos nagyságrendet. De világosan elõttünk áll a kérdés: ha két év távlatában is ekkora bizonytalansággal képesek tervezni az illetékesek, akkor vajon mekkora veszélyeket rejtenek a további évekre vonatkozó számítások?! Ilyen elõkészítés mellett a döntés, a reform bevezetése olyan, mint ugrás a sötétbe. Erre viszont nyugodt lelkiismerettel nem lehet szavazni.
Mindezek mellett ismételten hangsúlyoznom kell a nyugdíjreform szükségességét; azt, hogy megfelelõ elõkészítés és a feltételek megteremtése után meg kell valósítani, ezt senki sem vitatja. Azt viszont semmi sem indokolja, hogy egy alapjaiban bizonytalan rendszert miért kellene ennyire gyorsan és elõkészítetlenül bevezetni. Azok tehát, akik ebbõl a döntésbõl politikai kérdést kívánnak csinálni, gondoljanak azon emberek tömegére, akiket mindez most és a jövõben súlyosan érinteni fog. A Független Kisgazdapárt a körültekintõbb döntést szorgalmazza.
Köszönöm szépen.