DR. HORVÁTH JÓZSEF (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársak! A törvényjavaslat vitája vége felé, amikor már az érdeklõdés is meglehetõsen megcsappant, már olyan jól kirajzolódnak az álláspontok, hogy a magamfajta nem közgazdász, hanem orvos, alig néhány hetes képviselõ is, bizonyos következtetésekre juthat, bizonyos következtetésekre ragadtathatja magát.
A nyugellátásról szóló törvényjavaslattal kapcsolatosan felszólaló vezérszónokok - attól függõen, hogy kormánypárti vagy ellenzéki véleménynek adnak hangot - egyfajta óvatos vagy kevésbé óvatos optimizmussal a kormánypártiak a javaslatot jónak tartják, elfogadásra ajánlják, míg az ellenzékiek több vagy kevesebb pesszimizmussal többnyire nyugtalanítóan megalapozatlannak vélik. Ez baj, kedves képviselõtársak, mert egy olyan nagy jelentõségû reformkérdésben, egy olyan törvénynek a megalkotásában, amely évtizedekre alapozza meg, határozza meg a társadalom jövõjét, nyilván arra kellene törekedni, hogy minél magasabb százalékú konszenzussal lehessen ezt a törvénytervezetet, ezt a törvényjavaslatot megvalósítani. Különösen igaz ez akkor, amikor az egymásnak feszülõ vélemények nem lényegtelen kérdésben térnek el egymástól.
Abban azért mindenki egyetért, hogy a társadalombiztosítási reformra szükség van. A szükségességben tehát mindenki egyetért. Itt a szükségességre szeretném felhívni a figyelmet, egyik kormánypárti képviselõtársunk azt a szót használta, hogy a reform bevezetése halaszthatatlan. Ezzel kell szembeállítanunk a szükségességet, mert hisz igaz, hogy a dolog meglehetõsen a körmünkre égett, hogy azért talán mégsem annyira halaszthatatlan, mégsem annyira ég a ház, hogy ne lenne idõ, és ne kellene elegendõ idõt fordítani azokra az ellenvetésekre, amelyek nem lényegtelen ellenvetések, és amelyeknek esetleges beépítése a törvénybe, a javaslatba, mindenképpen annak épülését szolgálhatná.
A szükségesség okának megítélésében nincs számottevõ vita, hisz hasonló okok miatt kényszerülnek a nyugat-európai országok is a nyugellátás reformjának kérdésével foglalkozni.
A probléma megoldásának ok-okozati összefüggésre visszavezetõ megoldási javaslatot számos ellenzéki elõadó vázolt fel. Kis Gyula, az MDF vezérszónoka arra mutatott rá, hogy a kormány nem az okokat próbálja kezelni, nem azt, hogy csökken a születésszám, hogy nem lesz elég megfelelõen képzett, értéket elõállítani képes munkavállaló, ami nélkül nincs és nem is lehet hatékony, mûködõ társadalombiztosítási rendszer. Erre rezonált egy nappal késõbb Szabó Tamás, az MDNP vezérszónoka, amikor két kulcskérdésrõl szólt, mondván, hogy õk is elõször erõsíteni akarják a nyugdíjrendszer révén a családot, a család gyermekvállalását, és arról gondoskodnak, hogy a nyugdíjrendszer is segítse a képzettség szintjének emelését.
Mi tagadás, magában a törvényjavaslatban az ok és okozati összefüggésekre és azoknak kezelésére ilyen világos utalásokra sehol sem leltem. Hisz kétségtelen, hogy a demográfiai helyzet kritikussá válása, az aktív-nyugdíjas arány romlása, a tartós munkanélküliség, a járulékfizetési morál mélypontra kerülése nyilván érdemi, oki kezelést igényel; és kérdéses, nagyon kérdéses, hogy ezek körültekintõ kezelése nélkül bármilyen technikai megoldás, akár a jelenlegi rendszer toldozgatása-foldozgatása vagy gyökeres változtatása, a tõkefedezeti rendszer bevezetése önkéntes vagy kötelezõ módon egyáltalán képes lehet-e ezen problémák tartós és felelõsségmentes (Sic!) megoldására.
(15.10)
Egyébként ez a vita e kérdésben aligha dönthetõ el most e Házban, tisztelt Ház. Majd szavazni fogunk róla, de nem biztos, hogy a többségi szavazat egyúttal azon döntés helyességét is jelenti.
Több választási ciklusnak kell eltelnie, amíg valamelyik fél majd azt mondhatja - széttárva a karját - a másiknak: na, ugye megmondtam! Azt hiszem, akkor újra fog indulni a vita ebben a kérdésben abban az esetben, ha a személyes felek személyesen nem cserélõdnek le.
Úgy gondolom, hogy ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatosan az óvatosság mindenképpen indokolt. A tõkefedezeti rendszer bevezetésével már nagyon sokan kacérkodtak, de egyetlen európai ország sem kockáztatta még meg, vagy legalábbis hitelt érdemlõ, számottevõ referenciák nincsenek róla. Gondolni kell arra is, hogy az elsõ befizetések eszközlése után a pénztártól való távozást követõen - ahogy mondani szokták - felszólamlásnak már helye nincs. Nem utolsósorban rendkívül fontosnak tartom az óvatosságot amiatt is, mert ebben a benyújtott javaslatban - úgy észlelem - az oki terápia a javaslatnak nem éppen erõs oldala. A jövõt illetõen tehát a benyújtott javaslat - változtatás nélkül - semmiképpen sem adhat okot valamilyen túlzott vagy éppen hurráoptimizmusnak.
Ami a jelenlegi nyugdíjasokat illeti, tudjuk, hogy egy nagyon összetett kategóriáról, heterogén társaságról van szó. A nyugdíjas-társadalom a tisztes polgári jóléttõl a feneketlen mélységû nyomorig leképezi az egész társadalmi valóságot, az egész nyugdíjas-társadalmat. Gondoljunk csak a két magas nyugdíjjal élõ nyugdíjas házaspárra, akik - ahogy mondani szokták - megelõzték magukat, és anyagi jóléttel mentek nyugdíjba; és gondoljunk a férje igen alacsony nyugdíjának 50 százalékos özvegyi nyugdíjából élõ feleségére.
Tisztelt Ház! Érdemes elmenni az önkormányzatokhoz, és beszélni az ott dolgozó szociálpolitikusokkal. Érdemes megkérdezni tõlük, hogy azon a településen kik vannak a legnehezebb helyzetben. Elsõként általában a többgyermekeseket jelölik meg, de a második helyen vagy éppen a második helyet sem kifejezvén mindjárt az elsõ hellyel együtt fogják említeni ezeket a rendkívül alacsony nyugdíjból élõ szerencsétlen asszonyokat. Még egy nagyon fontos dolog van, amelyre ezek a szociálpolitikusok felhívják a figyelmünket. Ezek a nyugdíjasok azok, akik nem hajlandók az önkormányzathoz segélyért elmenni. Ezek azok a nyugdíjasok, akik a száraz kenyeret a könnyeikkel puhítják fel, de nem mennek el az önkormányzathoz segélyt kérni. Utánuk kell menni, fel kell keresni õket.
A nyugdíjasok helyzete, tisztelt Ház, tudjuk, hogy romló tendenciájú, és nemcsak a rendszerváltoztatással együtt járó számtalan nehézség okán, hanem hibás politikai döntések következtében. A munkanélküliség nem túl szerencsés kezeléseképpen a sok kiskapun keresztül hirtelen több lett a nyugdíjas, lényegesen több lett a nyugdíjas, mint azt a természetes nyugdíjas-szaporulat indokolta, és azt elõretervezhetõvé tette volna. Hirtelen igen sok lett a rokkantnyugdíjas is. Szabó Tamás képviselõtársunk ezt úgy fogalmazta meg, hogy a rokkantosítás fellazult, a rokkantosítás fellazulásáról beszélt.
Ha az alapvetõ okokat akarjuk kezelni, akkor ezeket a téves politikai döntéseket is számba kell venni mint okokat, és azokat is kezelni kell. Akkor a nyugdíjtervezetbõl ki kell küszöbölni azokat a megoldásokat, amelyek korábban hibásnak bizonyultak. Ebbõl a szempontból szeretném most megnézni az özvegyinyugdíj-tervezetnek egy egész kicsiny szegmensét, mert természetesen az egész özvegyi nyugdíj bonyolult kérdésérõl nem szeretnék, nem mernék szólni, hisz igazán harcedzett szociálpolitikusnak kell lennie annak, aki ebben a törvénytervezetben és ebben a kérdésben nagyon okosan, határozottan és rátermetten el tud igazodni. Egyébként ezt tessenek szíveskedni bizonyos mértékig e törvénytervezet kritikájának is tekinteni.
Mindenesetre rátekintve az özvegyi nyugdíj tervezetére, a módosított szöveggel összehasonlítva az derül ki, hogy a mi szempontunkból egy számottevõ módosítást tartalmaz: 50 százalékról 20 százalékra csökken az állandó özvegyi nyugdíj. Amire rá akarok mutatni, hogy ez a csökkentés a javaslatban nyilvánvalóan nem ok-okozati természetû változás, nem ok-okozati természetû változtatás, hanem hiába jár, ha nem jut megoldás. Pedig arra számítottunk volna, hogy valamilyen ok-okozati természetû változtatás is létrejön ebben a törvénytervezetben, de nem jött létre. A jelenlegi javasolt szöveg lényege is ugyanazt tartalmazza, hogy az özvegyi nyugdíjra az jogosult, aki a szükséges korhatárt elérte, vagy rokkant. Ezt a pongyola fogalmazást most nem folytatom, mert én a rokkantra akarom felhívni a figyelmet.
Tudjuk jól: rokkant az, aki munkaképességének 67 százalékát elveszti. Napjainkban egyre többen halnak meg olyan fiatal életkorban, amikor a nyugdíjra jogosultságot ugyan megszerezték, de azt még nem tudták élvezni, viszont náluk fiatalabb élettársuk - éppen fiatal koruknál fogva - a házastársuk után nyugdíjra jogosulatlanok. Mekkora tömeget érint ez? Kérdezhetné ezt valaki, tisztelt Ház! Erre azt tudom mondani, hogy nem tudom. Azt tudom, hogy emelkedõ tendenciájú, de hogy hány ember érint, azt nem tudom; de azt tudom - visszaemlékszem egykori egyetemi tanáromra, aki azt mondta: abból a statisztikai következtetésbõl, hogy egy megbetegedés halálozása egy ezrelékes, nem szabad kiindulni, mert aki meghal benne, annak számára az száz százalék. Azt hiszem, tisztelt Ház, hogy ebben a kérdésben sem az a kérdés, hogy mekkora tömeget érint, hanem azt kell tudomásul venni, hogy akit érint, azt száz százalékig érinti ez a rendkívül súlyos következmény.
Lehet, hogy nem helyes az általánosítás, tisztelt Ház, de én olyan vidékrõl jövök, ahol ez az általánosítás megengedhetõ. Tudniillik az így özvegyen maradt fiatal, nyugdíjra még meg nem érett fiatal - és miután többnyire fiatal asszonyról van szó, hadd mondjam ki azt, hogy fiatalasszony -, miután általában munkaviszonya soha nem volt, munkanélküli segélyre nem jogosult, így nyilván jpt-re sem, miután végzettsége nincs, a jelenlegi helyzetben elhelyezkedni nem tud, így ellátatlan marad. Marad a rokkantosítás megkísértése. Megkísértést mondtam, mert azt kell mondanom, egy 48-50 éves asszony, aki elmegy, és megpróbálja lerokkantosítani magát, az tényleg kísértés. A remény, hogy lehet, hogy súlyos beteg vagyok, és akkor megkapom a 67 százalékot, és ennek okán megkapom a férjem nyugdíjának 20 százalékát - ez önmagában is nagyon elszomorító. De még szomorúbb az, amikor tudja, hogy nem kaphatja meg betegsége okán, és arra számít, hogy megsajnálják.
(15.20)
Felteszem a kérdést a tisztelt Háznak: meddig lehet még a bizottságokban dolgozókat olyan lelkiismereti kérdés elé állítani, hogy köztisztviselõként jogkövetõ magatartást tanúsítva elutasítsa a meggyõzõdése szerint a rokkantosítás százalékát el nem érõket, hogy addig keressen, kutasson, amíg legjobb meggyõzõdése ellenére, de mély emberi érzéstõl indíttatva meg nem találja a 67 százaléknak megfelelõ indokot. Ezek a kollegák sokszor kibékíthetetlen ellentétbe kerülnek saját lelkiismeretükkel.
Tisztelt Ház! Ez a példa önmagában arra utal, hogy itt a törvényben van egy hiátus, és ez a hiátus, úgy tûnik, ebben a törvénytervezetben tovább cipeltetik; jó lenne onnan valamilyen formában kiemelni. Úgy tûnik tehát ezen megállapítások alapján, hogy a törvényjavaslat változatlanul lehetõséget ad a rokkantosítás fellazítására, vagyis teret enged annak a hibás gyakorlatnak, aminek többek között az állandó özvegyinyugdíj-csökkenés is következménye lehet.
Gondolkodtam azon, hogy vajon ezzel a kérdésfelvetéssel a járulékfizetéssel megszerezhetõ társadalmi jogot nem alakítom-e át valamilyen formában szociálpolitikai kérdéssé. A következmény minden bizonnyal szociálpolitikai kérdés lesz, de úgy gondolom, hogy ami addig történik, az valahogyan mégiscsak a tárgykörünkhöz tartozik, és érdemes ezen a kérdésen elgondolkodni. Úgy gondolom, ha a javaslatban a törvényalkotó nem hoz létre ezeken a területeken érdemi változást, ez is oda vezethet, hogy a nyugdíjakra nem lesz elegendõ pénz, a kifizetések tehát tovább fognak csökkenni. Ezen az egyetlen kiragadott példán is tetten érhetõ megítélésem szerint, hogy a törvényjavaslat ok-okozati összefüggésekre és azok megoldására nem igazán fordított kellõ figyelmet. Már pedig ha az ok-okozati oldalról a kérdés nincs jól kezelve, annak következményeit kénytelenek leszünk tovább, újabb javaslatokkal orvosolni, és sokszor kézivezérlésbe vagyunk kénytelenek átmenni.
És most utalok az új ellátási forma tervezetére, az idõskorúak járadékára. Mert amennyiben az özvegy a 20 százalékos özvegyi nyugdíjból nem képes megélni, mert nincs máshonnan semmiféle, -fajta jövedelme, pedig már megkapta a 67 százalék alapján a lehetõséget, hogy a férje után nyugdíjhoz jusson, rendelkezésére fog állni az idõskorúak járadéka mint új ellátási forma. Úgy gondolom, hogy azért ez nem annyira a szociális érzékenység diadala, mint amennyire a biztosítottnak a megszégyenítése, de lehet, hogy a biztosítás megszégyenülése is, mert ezt az új ellátási formát kérni kell, a rászorultságot igazolni kell az önkormányzatnál. Pár perccel ezelõtt mondtam el, hogy az önkormányzat szociálpolitikusai milyen sokszor hívják fel figyelmünket arra, hogy éppen ezek a legrászorultabbak milyen kevéssé hajlandók az önkormányzat lépcsõjét koptatni segélykérés ürügyén.
Ebben a törvényjavaslati megoldásban - és elnézést kérek, hogy ebbõl a konstrukcióból egy kicsikét kikeveredvén olyan dolgot említek meg, ami nem tartozik szorosan ide, a témához, de mégis elmondom - megint csak a család nem kellõ értéken való kezelését érzékelem. Az özvegyi nyugdíj 20 százalékra csökkentése ugyanis engem arról gyõz meg, hogy ez a tervezet a családot nemcsak a problémamegoldás ok-okozati összefüggésének kérdésében sorolja hátrább, mint ahogy az ésszerû lenne, de a hátrahagyottat, az özvegyet, a családot a család sírba hajló fázisában sem tudja - és nem akarom mondani, hogy nem akarja, de nem tudja - értékének és érdemének megfelelõen kezelni.
Tisztelt Ház! Amikor ezt végiggondoltam, akkor még nem hallottam Kósáné Kovács Magda képviselõtársunknak azt az ígéretét, ami itt elhangzott, hogy ezekben a kérdésekben, amelyekben õ is úgy ítéli meg, hogy valamilyen segítségre van szükség, megígérte, hogy gondoskodni fog arról, hogy ez a törvényjavaslat valamilyen formában megjavuljon, és ez a súlyos kérdés megfelelõ módon kezelést nyerjen. Itt most megígérem, hogy amennyiben Kósáné Kovács Magda ezt az ígéretét tartja, akkor ezt a leírtat, illetve most felolvasottat vissza fogom vonni. Már most tekintsék úgy, hogy visszavontam annak reményében, hogy ez a súlyos kérdés meg fog oldódni.
Befejezésül, miután úgy gondolom, a reform szükséges, de úgy ítélem meg, hogy nem feltétlenül halaszthatatlan, feltétlenül kell annyi idõt szakítani, hogy ez a reformjavaslat kiegészülhessen mindazokkal a kardinális szempontokkal, amelyek itt a vitában nagy nyilvánosságot nyertek, amelyek a problémakört gyökérzetig tisztázzák, és így betervezhetõk, felhasználhatók legyenek azok a szükséges változtatások, amelyek a problémák újraszületését megakadályozzák, és amelyek az oki kezelésre lehetõséget nyújtanak.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldali padsorokban.)