DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Ház! A vita vége felé, meglehetõsen megfáradva, talán válaszolni kellene vagy össze kellene foglalni a vitában elhangzottakról kialakult véleményünket. Az, hogy egy másik ellenzéki párt idejét használom, annak a jele, hogy ez a vélemény többé-kevésbé közös vélemény is.
Nos, a vitában tulajdonképpen beigazolódott az, amit mi a házbizottság botrányosnak minõsített ülésén mondtunk, miszerint nem érdemes idõkeretet meghatározni egy ilyen vitában, hiszen ha idõkeretet határozunk meg, akkor mindegyik parlamenti párt frakciója kutya kötelességének fogja érezni, hogy azt az idõt aztán az utolsó percig kihasználja. Ezért elképzelhetõ, hogy olyan szónoklatok is elhangzanak, melyeknek igazán új érvek felsorolására már nincs módja, míg ellenkezõ esetben csak az beszél, aki talán valami újat hozzá tud tenni a vitához. Végeredményben elképzelhetõ, hogy az idõkeret nélküli vita rövidebb ideig tartott volna, mint ez a harminc plusz tíz óra. Mindegy, most már így döntöttünk, tehát végig kell beszélni az idõkeretet.
Nos, az idõkeret kihasználása kényszerének tulajdonítható, hogy a vitában bizony meglehetõsen meglapozatlan állítások is elhangozhattak. Ezek közül természetesen csak néhányra szeretnék kitérni.
Kezdeném azzal, hogy maga a nyugdíjreform vitája tulajdonképpen az angyalok nemérõl szóló vitához hasonlít, amikor a középkori teológusok hosszasan vitatkoztak az angyalok fiú vagy leány voltáról. Ennek eldöntésére egyetlen módszer lett volna, ha valaki - meggyõzõdvén a tényekrõl - visszatér a túlvilágról. A mostani vitában arról, hogy tizenhét vagy huszonhét év múlva ez a nyugdíjrendszer beválik-e avagy nem, csak az tudna meggyõzni minket, illetve mi csak akkor tudnánk egymást meggyõzni, ha huszonhét évvel öregebbek lennénk, de akkor valószínûleg már a hamut is mamunak mondanánk, tehát nem tudnánk elég hatásosan szónokolni. Ha pedig ilyen irracionális vagy metafizikus síkra terelõdik a vita, akkor legalább a tényszerû, tettenérhetõ állítások igazságtartalmát próbáljuk meg szemügyre venni, abból kiindulva, hogy egy-egy állítás valóságtartalma mögött az egész koncepciónak milyen valóságtartalma ítélhetõ meg. Azt ugyanis senki sem gondolhatja, hogy bárki meg tudja jósolni, hogy a gazdaság, a népességszám alakulása ötven év alatt miképpen változik. Nincs a világon olyan közgazdász, aki ezt vállalni merné! Ha ezt vállalni merné, a többi közgazdász nem tartaná közgazdásznak.
Itt tehát becslésekrõl van szó, és a becslések alapját az képezi, hogy amennyiben a gazdaság és a népességszám úgy alakul, ahogy plusz-mínusz 2 százalékkal az elõterjesztõ állítja, akkor ez elegendõ lesz-e arra, hogy egyszerre, egymás mellett, egyidejûleg két nyugdíjrendszert finanszírozzunk. Ugyanis van 2 millió 600 ezer nyugdíjasunk, és lesz 3 millió nyugdíjasunk. Az õ nyugdíjuk biztosítása a társadalom alapkötelessége, hiszen attól, hogy mi vagyunk, nem lehet elvonatkoztatni azt, hogy õk voltak, világra hoztak és neveltek. Nem lehet elvonatkoztatni, hogy az a nyugdíjrendszer, amit az '50-es években államosítottak, az õ megtakarításukat tartalmazta; nem lehet elvonatkoztatni, hogy ezeket a megtakarításokat életünk során mi feléltük, és ezért nem lehet leírni ezt a réteget, ezt a társadalmi csoportot - számuk miatt sem és erkölcsi okokból sem igazán.
Ha Magyarországon mindenki huszonöt éves és egészséges lenne, akkor senki nem vitatná, hogy ezt a tõkefedezeti nyugdíjrendszert és csakis ezt kell bevezetni. Mint ahogy nem lehet vitatni, hogy Svájcban ilyen rendszer van, csak éppen Svájcot elkerülte a második világháború és az összes többi, így a magyar várományfedezeti - amely a tõkefedezeti rendszer egy speciális válfaja -, tehát az a rendszer életben tudott maradni, amely rendszer a többi balsorsúbb országban nem tudott életben maradni, mert azt a tõkét egyszerûen elvitte a világégés. Tehát ezért alakultak ki a kirovó-felosztó rendszerek, mert nem volt tõke, és a tõke felhalmozására bizony-bizony körülbelül ötven év szükséges, hogy ezek önfenntartóak és tõkébõl fedezhetõek legyenek. Az a kérdés, hogy egy átmeneti gazdaságú országban, mint Magyarország, e tõke kivonása a ma meglévõ nyugdíjrendszerbõl lehetséges-e, egy másik feltételezés függvénye, azon kívül, hogy a gazdaság úgy növekszik, ahogy növekszik, a pénz értéke úgy marad, ahogy jósolják.
Egy másik feltétel, hogy az így kivont összegek a gazdaságba visszaforgatva olyan jövedelmeket termelnek, amelyek lehetõvé teszik ezen hiányok pótlását. Hogy ezek a tõkék visszafordíthatók lesznek-e a reálgazdaságba, erre megint nagyon kevés garanciát látunk, hiszen az európai csatlakozás küszöbén, amikor az Európai Közösségben a tõke szabad áramlása alapkövetelmény, nem nagyon fogja tudni a magyar kormány elõírni, hogy ezek a megtakarítások hová kerüljenek, és a hasznuk - de csak a hasznuk- visszakerülhet a nyugdíjpénztárakhoz. A gazdaságélénkítõ hatásuk azonban - ami feltétele lenne annak, hogy párhuzamosan tudjuk finanszírozni a két rendszert - nem a magyar, hanem adott esetben, mondjuk, a Dominikai Köztársaság gazdaságában fog megjelenni - teljes joggal - a vagyonkezelõk szándéka és a befizetõk teljes kívánsága szerint, hiszen a nagyobb haszon az õ nyugdíjukban megjelenik, csak éppen a gazdaságélénkítõ hatás nem jelenik meg.
(16.30)
Tehát számos ilyen bizonytalanság mellett és közepette az ember azt mondja, hogy jó, higgyük el egymásnak becsületszóra, hogy belevág az ország egy vállalkozásba, egy sokkal kockázatosabb vállalkozásba, mint például a világkiállítás megrendezése, ahol azt mondtuk, hogy az idegenforgalmi bevétel majd a ráfordítást visszahozza; tehát egy sokkal hosszabb és nagyobb összeget felemésztõ vállalkozásba belevág kellõ nemzeti lendülettel meg jövõbe vetett hittel, még ezt is el lehetne fogadni, hogy lám, megrázzuk magunkat és egy nagy kockázatú vállalkozásba fogunk, ha ennek a vállalkozásnak az eddigi interpretálása ilyen módon történt volna, és ha ezeket a kockázatokat és aggályokat megismertetik az állampolgárokkal vagy legalább velünk, képviselõkkel, és nem ködösítve, a tényeknek teljesen meg nem felelõ állításokkal traktálnak bennünket. Ez bizony némi aggodalomra ad okot mindannyiunknak.
Mert mit mondjon az ember, amikor a szabaddemokraták vezérszónoka azzal kezdi expozéját, hogy ez a polgári létforma kiteljesülése, hiszen a polgári lét két legfontosabb elemét jeleníti meg, a magántulajdon szentségét és a szerzõdéskötés szabadságát? Mindkét állítás igaz. Ez a polgári tudat, a polgári lét két szükséges, ámde nem elégséges feltétele. Mert ezek szerint az ideális polgár az a kalózkapitány, aki a magántulajdon szentségét oly módon védi, hogy ha egy matróz az õ kincsesládájából egy aranyat megpróbál elcsórni, akkor áthúzatja a hajófenék alatt - ez egy klasszikus, hajózásban ismert büntetésforma volt. A kagyló lenyúzta a szerencsétlenrõl a bõrt és a húst, tehát egy meglehetõsen drasztikus, de a magántulajdon szentségét védõ büntetésforma volt. Arról nem esett szó, hogy ezt a magántulajdont hogyan szerezte, de az õ tulajdona volt, teljes joggal védheti ezek szerint ennek szentségét.
A másik állítás még képtelenebb, amikor a szerzõdéskötés szabadságának kiteljesedésérõl beszél az elõterjesztés kapcsán, miközben pontosan azt vitatjuk, hogy az önkéntes befizetés és a kötelezõen elõírt befizetés között óriási a különbség, mint bátorkodtam mondani volt. Aki nem érzi a kötelezõ és az önkéntes közti különbséget, az vagy nem volt még házas, vagy nem lesz soha demokrata. Tehát azt állítani, hogy a kötelezõ nagyobb szabadságot jelent, mint az önkéntes, ez igencsak elrugaszkodást jelent a valóságtól.
De hogy ne a vita elején, hanem a legutóbb elhangzottakra hivatkozzam, bár többször a vitában elhangzott, legutóbb Gaál Gyula említette, hogy bármiféle garanciát vállal a jelenlegi társadalombiztosítási befizetési rendszer. Ha valaki a minimális jogkövetõ magatartást, az alkotmány és a törvények tiszteletét magára nézve kötelezõnek tartja mint parlamenti párt, akkor nem állíthatja, hogy semminemû garanciát nem vállal a társadalombiztosítás a nyugdíjak felett. A '75. évi II. törvény 4. §-a világosan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy az öregségi nyugdíj összegét 1988. január 1-jétõl a nyugdíj megállapításának kezdõ napjáig elért keresetnek, 1987. december 31-e utáni és 1997. január 1-je elõtti idõtartam alatt a fõfoglalkozás keretében elért keresetnek, az ezen idõszak alatt kifizetett év végi részesedésnek, prémiumnak, jutalomnak, jövedelemnek a havi összege alapján kell megállapítani. (Ungár Klára: Mennyit?) Hogy mennyit, azt a 44/A § pontosan tartalmazza, amikor kimondja, hogy ha az öregségi nyugdíj alapját képezõ havi átlagkereset 30 ezer forintnál több... - nem olvasom végig, mert nagyon hosszú, a vége: - ...ha 80 ezer forintnál több, akkor ennyi, és mindezt a két skálát, tehát a kereset összegét és a szolgálati idõt faktorként kezelve. De nem állítható, hogy nincs törvényi garancia a nyugdíj kifizetésére! Aki ezt állítja, az kérdezze meg a kedves jó édesanyját, nagynénjét, nyugdíjas korú hozzátartozóját, hogy vajon 23-a és 28-a között hozza-e a postás a nyugdíját; mert én úgy tudom, hogy ha nem hozná, akkor ezek nagy része már éhen halt volna.
Tehát tudom, hogy a társadalombiztosítási rendszer jelenlegi irányításával nagyon sok gond van. Tudjuk, együtt, egy ellenszavazattal fogadtuk el, hogy nem jól gazdálkodnak. De kérem, ha egy autó rossz útra tér, akkor talán a sofõrt kell kicserélni, és nem az autó alkatrészeinek egyötödét vagy egynegyedét kiszerelni azért, hogy majd attól másként fog menni a gépkocsi! Tehát itt valami olyan logikai képtelenségek sorozata hangzik el, amire rettenetesen nehéz higgadtan és nyugodtan reagálni, bár minden erõfeszítésemmel erre törekszem. Tehát annak az állításnak a valóságtartalma, hogy a jelenlegi társadalombiztosítási rendszer semminemû garanciát nem nyújt arra, hogy visszafizesse valaha is az állam a befizetett összegek után járó nyugdíjat, az annak tagadása, hogy érdemes befizetni.
Kedves képviselõtársaim, a parlament adását legalább 250 ezren hallgatják! Ha önök azt mondják, hogy emberek, teljesen feleslegesen fizetik a pénzüket, mert semmi garancia nincs arra, hogy visszakapják, akkor gondolják meg, hogy mennyiben járulnak hozzá a 230 milliárdos kinnlevõség, a deficit növeléséhez! Továbbá gondolják meg, hogy ezt a deficitet, amitõl a jelen rendszer képtelenné vált, mennyiben segítették elõ azok a törvények, amiket önök fogadtak el tiltakozásunk és hivatkozásaink ellenére, miszerint alkotmányellenes rendelkezéseket kívánnak törvénybe iktatni, különösen a tegnapi alkotmánybírósági döntés fényében! Legyenek kedvesek gondolkodni azon, hogy mit tesznek a társadalombiztosítás jelenlegi, történelmileg kialakult kényszerek által jelen formájában meglévõ rendszer mûködõképességének fenntartásáért! Ezért önök felelõsek elsõsorban, önök, akik több mint kétharmados többséggel ülnek ebben az Országgyûlésben!
Ha nem lennének felelõsek és most kezdenék Robinsonként egy magányos szigeten az életüket, akkor megtehetnék, hogy csak saját maguk boldogságáról, jövõjérõl gondoskodnak. Akkor megtehetnék, hogy leszedik az összes banánt a banánfáról, mert úgysincs utódjuk; megtehetnék, hogy leszedik az összes cseresznyét a cseresznyefáról, mert a nagypapa úgysem tud felmászni érte. Mindezt megtehetnék, de végre meg kellene érteni, hogy a polgári léthez, az európai civilizációhoz való tartozáshoz más is hozzátartozik, mint a szerzõdés szabadsága és a magántulajdon szabadsága - hozzátartozik a közösség, legyen az család, a communitas, a város vagy a nemzet iránti felelõsségérzet! Meg kellene érteni, hogy Firenzében már a XV. században a város közössége, a polgárok létrehozták az Ospedale deg'li Innocenti-t, azt a gyermeknevelõ intézetet, ahová be lehetett adni az elhagyatott vagy nem kívánt csecsemõket, és a polgárok pénzén, a közösség pénzén nemcsak hogy felnevelték, hanem a fiúknak szakmát, a lányoknak stafírungot adott a város, hogy tisztességgel férjhez tudjanak menni; hogy a XV. században Firenze polgársága létrehozta azt az önkéntes mentõegyesületet, a Confraternitast, amelynek tagja lenni ma a legnagyobb társadalmi rang Firenzében!
(16.40
Kérem szépen, a polgár nem a kincsesládáján ülõ és fejszével hadonászó kalózkapitányt jelenti, hanem azt, aki a jövõjében, a jövõ biztonságában érdekelt, mert gyermek, vállalkozás és polgár csak akkor születik, ha biztos, kiszámítható jövõ elé néz. Csak akkor nézhet biztos, kiszámítható jövõ elébe, ha vállalja a közösség - a családja, a városa, a nemzete - iránti kötelezettségeit is, mert csak akkor lesz polgárhoz méltó életben része. Végre ezt meg kellene érteniük önöknek, és eszerint kellene ebben a nagyon hosszú távú és a nemzet - az utódaink és részben elõdeink - sorsát meghatározó kérdésben dönteniük.
Köszönöm a türelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)