DR. DOBOS KRISZTINA (MDF): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Két héttel ezelõtt napirend elõtti felszólalásomban arra hívtam fel a figyelmet, hogy a gyerekek ki vannak téve egy nagy veszélynek, méghozzá a kábítószer veszélyének. Most azonban elsõsorban nem errõl szeretnék beszélni, hanem arra a kérdésre szeretnék választ adni, hogy ki vigyáz a gyerekekre. Egy nap múlva elkezdõdik a nyári szünet, két hónapon keresztül a gyerekek nagy része nincs rendszeresen foglalkoztatva, és bár tudom, hogy léteznek nyári üdültetések és táborok, de ezek gyakorlatilag egy-két hétre tudják a gyerekeket foglalkoztatni. Nagyon sok gyerek lesz kulcsos gyerek, nagyon sok gyerek lesz olyan gyerek, akire nem tudnak a szülei vigyázni, hiszen dolgoznak, és nem tud a család olyan lehetõséget biztosítani, hogy felügyelet alatt legyenek.
Lehet, hogy ezt nem tekintik olyan veszélyes helyzetnek, de ha egy pár nappal ezelõtti belügyminisztériumi sajtótájékoztatóra gondolnak, méghozzá arra, hogy 62 százalékkal növekedett az ifjúság által elkövetett - ifjúk és gyerekek által elkövetett - bûncselekmények száma az elmúlt években, és ahogy Kacziba Antal helyettes államtitkár úr elmondta, évente körülbelül ötezer gyerek tûnik el, vagy csavarog el; egy részüket megtalálják, másik részük azonban ki van téve... -
bûnözõk, prostitúcióra kényszerítõ személyek és különbözõ bûncselekmények áldozataként jelenik meg.
(8.10)
Azt hiszem, hogy ez a veszély sokkal nagyobb, mint ahogy az elmúlt idõszakban megjelent akár a kormányzati tevékenységben, akár a társadalmi szervezetek tevékenységében, vagy akár az önkormányzatok gondolkozásmódjában.
A kérdésem pedig azért nagyon fontos, mert úgy gondolom, hogy a felnõtt-társadalom minden személye, minden szervezete felelõs azért, hogy hány gyerek tûnik el, hány gyerek lesz áldozat, és hogyan is viselkedünk, hogyan is védjük meg a gyerekeinket. Hadd mondjam azt: ez nemcsak egy tevékenység, nemcsak a rendõrség kérdése, hogy vajon meg tudja-e találni azokat az elcsellengõ gyerekeket, nemcsak a karitatív - akár egyházak vagy más szervezetek által fenntartott - szervezetek kérdése, hanem mindannyiunk felelõssége, hogy hányan tûnnek el, hányan válnak áldozattá.
Hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy óriási felelõssége van a közszolgálati médiának ebben a kérdésben. S külön hadd mondjam el, hogy köszönjük a Magyar Televíziónak azt a közszolgálati tevékenységét, amit a Csellengõk címû mûsorban megtestesít, amely folyamatosan bemutatja az eltûnt gyerekeket. A közvélemény, a polgárok felelõssége az, hogy az utcán látott, akár 8-10 éves vagy 12-13 éves gyerekeket megpróbálják visszavezetni a szüleikhez, és még mielõtt áldozatává válnak akár egy kábítószerüzér, akár egy más deviáns cselekedetre biztató felnõtt ember számára, megpróbálják megvédeni õket.
Nyilvánvaló, hogy a gyerekek eltûnése nem rendszerspecifikus tevékenység. A gyerek eltûnése nyilvánvalóan nem attól függ, hogy mi történik a családokban, mégis azt kell mondanom, hogy azok a családok veszélyeztetettebbek, ahol mindkét szülõ dolgozik, ahol a körülmények olyanok, hogy nem tudják a gyermek felügyeletét biztosítani, ahol nincs mód arra, hogy egy szegény vagy rosszabb pozícióban lévõ önkormányzat esetleg egy nyári napközis foglalkoztatást szervezzen.
Úgy gondolom, még lenne arra mód, hogy bizonyos pénzügyi átcsoportosításokkal azokat az önkormányzatokat megtámogatnánk, ahol vállalják azt a pedagógusok az iskolákban, hogy akár nagyon alacsony díjazás ellenében vigyáznak a gyerekekre, ahol vállalják a mûvelõdési házak, hogy folyamatosan valamiféle szakkört vagy foglalkoztatási tevékenységet biztosítanak a számukra.
Azért gondolta a Magyar Demokrata Fórum, hogy felhívja erre a tényre a közvélemény figyelmét, mert úgy hiszem, hogy a megdöbbentõ, évenkénti ötezres szám, és a megdöbbentõ, pár száz véglegesen eltûnõ gyerek, akirõl nem tudjuk, hogy (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.) egyáltalán él-e, vagy milyen körülmények között él, ez mindannyiunk felelõssége, és mindannyiunkra közös feladatot ró. Köszönöm szépen. (Taps.)