MÁDAI PÉTER (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselõtársaim! Számomra is nagy öröm, hogy Hedvig szent lett. Külön Tröm számomra, hogy egy olyan Anjou királylányról van szó, aki bizonyos mai terminológiák szerint idegen volt ebben az országban. Azt gondolom, a Szent István-i hagyomány, e nép befogadóképessége könnyedén, baj nélkül egy máshonnan jövõ embert magyar szentté avat. Ez, azt gondolom, sokaknak példa lehet ma is.
Ha már a szentekrõl beszélünk, Keresztelõ Szent Jánossal kapcsolatban gyakran elhangzik - szerintem pontatlanul - az idézet, hogy "pusztába kiáltott szó" -, és ez nagyon nem mindegy. Egy prédikáció, ha pusztába kiáltott, akkor a mi értelmezésünk szerint felesleges beszéd. Azonban ha nem tévedek, az írás azt mondja, hogy "pusztába kiáltó szó", amelyik azt jelenti, hogy tiszta, jó levegõben akadály nélkül, messzire terjed a hirdetett ige. Miért mondom? Azt hiszem, alapvetõ kötelessége minden képviselõnek, hogy ezekrõl a törvényekrõl, amelyekrõl most vitatkozunk, s amelyek nemcsak a jelent, hanem 50 évre a társadalom sorsát határozzák meg, olyan sûrûn és annyi helyen, ahol lehet, hirdessük, mondjuk - aki vállalja azt, hogy miért, aki nem, érveljen -, hogy a társadalom megismerje, és ezáltal a döntést reményeim szerint helyeselje.
Nagyon sok minden elhangzott már a vitában pro és kontra; számomra igazán - talán nem meglepõ - értelmes módosító javaslatokról éppen az a két kormánypárt beszélt, amelyek végül is az elõterjesztés mögött állnak. Ez talán nem véletlen. Nem véletlen azért, mert nagyon jól tudjuk, hogy ezt a törvényt nem lehet halasztani, ezt meg kell tenni, minden év késésért a jövendõ fog fizetni. Bibó István, akit mostanában ritkábban idézünk, egyszer azt mondta, hogy szociálisan érzékeny nem akkor egy politikus, ha részvétet érez az elesettek iránt, hanem akkor, ha olyan gazdaságpolitikát folytat politikusként, mely lehetõséget ad a leszakadottak vagy gyengébb helyzetben lévõk helyzetének javítására. Azt gondolom, semmi mást nem csinálunk, mint ennek a bibói alapigazságnak próbálunk eleget tenni akkor, amikor megítélésünk szerint a társadalom egy lassú fejlõdés elõtt áll; legelsõ lépésként ahhoz az adóssághoz nyúlunk, amellyel öt évtizede tartozunk a társadalomnak.
Érdekes dolog - és nem kötekedni akarok - az ellenzék érvelése. Egyik oldalról megkérdõjelezik azt, hogy növekedés elõtt állunk; másik oldalról olyan elvárásokkal bombázzák a beterjesztõket, amelyek egy sokkal nagyobb növekedés esetén sem megvalósíthatók jelen pillanatban. Ha ezt az ellentmondást fel tudják oldani - lelkük rajta. Én nem tudom.
Másik dolog: folyamatos elõrelépés nyilvánvalóan kell, szükséges. Ha már az elõbb szentekrõl volt szó, eszembe jutott a Szentírás. Abban a sajátos, kellemetlen, szomorú helyzetben van hazánk, hogy nem az egyiptomi hét bõ év után jött a hét szûk év, hanem mondjuk úgy, hogy 1985 óta folyamatos szûk évek után talán az elsõ év, amikor ha nem is a bõség éve jön, de kezd a kalász egy kicsit kitelni, és talán már a tehenek bordáit sem lehet annyira látni.
(8.30)
A mai álomfejtõk, József utóda, akiket úgy hívunk, hogy gazdaságkutatók, társadalmi hovatartozástól függetlenül egyértelmû javulást mutatnak. Azt gondolom tehát, talán többet nem kell indokolnom, hogy most kell megtenni.
Még egy apró észrevételem lenne, és ez már egy kicsit kötekedés: megkaptuk az egyik oldalról azt, hogy ez kampányfogás; a másik oldalról azt, hogy nincsenek meg a feltételek. Ne feltételezzék, tisztelt ellenzéki képviselõtársaim, hogy annyira szamarak lennénk, hogy ha nem éreznénk kötelezõ sürgetésnek, hogy ezt megtegyük, és nem éreznénk emögött a gazdaság lehetõségeit, akkor bedugnánk a fejünket a hurokba. Azt gondolom, valamivel logikusabb érvelést szívesen hallanék magunk ellen.
Nagyon sok minden elhangzott a javaslatokkal kapcsolatban pro és kontra is. Egyetlen embert nem hallottam ebben a Házban, aki azt mondta volna, hogy tökéletes. Ezzel szemben kétféle megközelítést találtam: az egyik az, hogy nem igazán jó, a lehetõségekhez képest igen, és nem lezárt törvény, nem a tízparancsolat, és az idõk folyamán ahogy felmerül az igény, ahogy a lehetõség engedi, javítunk rajta; a másik érv az volt, hogy ebben semmi nem jó. Lelke rajta annak, aki így gondolja.
A múltkor két dolgot mondtam, és most szeretnék még egyszer visszatérni rá, miután kicsit általános és igazából új érveket nem tudok mondani, mert tulajdonképpen minden elhangzott. Három nagyon fontos területe van ennek a törvénynek, amely bizonyos idõt ad számunkra, hogy a társadalmi igazságosságnak, a szociális érzékenységnek, a keresztényi felebaráti szeretetnek eleget tegyünk. Az egyik ilyen az a bizonyos különleges munkakörülmények között végzett munka, ami nekem mindig is szívügyem volt. Általában azt szokták mondani, hogy a bányászok, de nemcsak a bányászok tartoznak ide. Amikor a törvénytervezet 2000-ig kitolja a törvény módosítását, akkor tulajdonképpen egyrészt egy nagyon humánus meggondolásból indul ki; másrészt lehetõséget kínál arra, hogy ne csak az érdekvédelemmel, ne csak az érintettekkel, hanem azzal a társadalmi közeggel is megossza a gondot, amelyik mondjuk 2000 környékén ezeket az embereket megilleti. Nagyon-nagyon hiszem és remélem, hogy az akkori parlament kellõ méltányossággal fogja kezelni azokat a 25-30 nagyon kemény évet nagyon nehéz körülmények között ledolgozó embereket, hogy korábban szerzett jogaikat, amelyek most már betegségben és egyébben köszönnek vissza, ne veszítsék el. Ez az egyik - remélem, hogy így lesz.
A másik: hiányérzetem van. Azt hiszem, hogy ezzel a csomaggal együtt valamilyen módon az esélyegyenlõségi törvényt elénk kellett volna hozni. Azt hiszem, bárki a saját környezetében, az emberek között járva, élve az életét, találkozik nehéz helyzetben lévõkkel: vakokkal, süketekkel, mozgássérültekkel, szellemi fogyatékosokkal. Ha az õ esélyüket igazában felelõs módon nem teremtjük meg törvényben, nem adjuk meg azt az esélyt, hogy megéljék az értelmes emberi életet, akkor megkérdõjelezem azt, hogy vajon annál az európai asztalnál, ahová most úgy érezzük, hogy visszamegyünk, mert elbitangoltak, a legfontosabb ajánlólevelünket fogjuk elveszíteni. Nevezetesen azt, hogy a magyar társadalom, a magyar politika, a magyar parlament humánusan gondolkozik ezeréves európai hagyományainknak megfelelõen.
A másik örömöm, gondom a rokkantakkal kapcsolatos ügy. Nagyon örülök, hogy a kormány - belátva, hogy ez egy átfogó rendezést kívánó kérdés - nem most terjeszti be, hanem kapunk erre másfél évet. Nagyon kérek mindenkit - elsõsorban természetesen a kormányt, de a képviselõtársaimat is -, hogy összetetten kezeljük a kérdést. Egyetlen rossz lépés ebben az esetben helyrehozhatatlan károkat okozhat. Amíg nem látszik biztosan a háziápolás megoldási lehetõsége; amíg nem látszik biztosnak a rehabilitáció orvosi és elhelyezkedési ügye; amíg nem látszik biztosnak, hogy bizonyos sérüléseket oly módon lehet javítani, hogy utána a munkaerõ értéke növekszik; amíg nem látszik biztosnak, hogy nem sértünk-e meg egyetlen embert is ezzel - azt gondolom, ezt a törvényt nem lehet elõterjeszteni. A szándékok nemesek. Van másfél évünk rá. Arra kérek mindenkit, hogy nagyon-nagyon körültekintõen tegye, mert ép embert meg lehet sérteni, mi könnyebben tudunk reagálni, változtatni; sérült embereket - akik lehetnénk mi is - nehéz helyzetbe hozni, nem humánus, és azt hiszem, nem is hozzánk illõ.
Nem akarom az idõm teljes egészében kihasználni, mert gondolom, lesznek, akik még a részletekrõl beszélnek. Gorkij az Éjjeli menedékhelyben valahol azt írja, hogy tisztelni kell az embert, nem sajnálni. Hadd tegyem hozzá, hogy a sajnálat megaláz, a nehéz helyzetet még nehezebbé teszi. A tisztelet, a szeretet ablakot nyit arra, hogy teljes életet éljen valaki. Azt gondolom, hogy ha egy társadalom képes erre, ha a politikusai, akiket felelõsséggel ide küldtek, ennek a szellemében dolgoznak, akkor Vörösmartyt idézve - hogy a hölgyek se maradjanak ki -: ha ezt megtettük, akkor ez jó férfi- és jó nõi munka, "jó mulatság" volt.
Köszönöm szépen. (Taps.)